A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Moderálásra váró alkotások
Elbírálásra váró alkotások
Elfogadott műkedvelő alkotás
Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 30
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-10-22, 02:55:31
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » MŰKEDVELŐ ALKOTÁS » Elfogadott műkedvelő alkotás [ Alkotás hozzáadása ]

A szemem fényei

A szemem fényei

Egy gyönyörű, macskaköves utcákkal borított kisvárosban születtem, mely a Tokaj nevet viseli. A csendes, nyugodt városka a Tisza lábánál feküdt, melynek partja egyik határától a másikig kísérte a települést. A terebélyes lombú fák és végtelennek tűnő szőlőültetevény fedte hegyoldal, megannyi borospincének is otthont adott egyúttal. A szeretnivaló hely és lakossága, nemzetünk iszonyú tempóban történő rothadásával párhuzamosan vesztett értékeiből évről évre. Az egykoron vidám arcokat az állandósuló szomorúság, a tiszta parkokat, játszótereket mára valóságos szemétdomb váltotta fel.
Testvéreimhez hasonlóan, én is szüleink nagy, négyszobás, családi házában láttam meg a napvilágot, melyet úgy örököltek. Mindhárom esetben a helyi orvos jött a házhoz, hogy segítsen életükbe elhozni a csodát. Minden adott volt ahhoz, hogy gyermekeiknek a lehető legjobb életszínvonalat biztosítsák, de ez nem egészen így történt. Szegény apámat az az áldott jó szíve vitte a halálba, az édesanyámat meg valószínűleg a feltörhetetlen hidegség tartotta meg. Jobban belegondolva, apám még hálát is adna, ha tehetné, hogy nem kellett megélnie népe ilyen mértékű elkorcsosulását. Még kislánykoromból emlékszem, hogy apám egy pici borospince büszke tulajdonosa volt, emellett pedig egy szolíd falatozót is vezettünk. Apám természetesen mindig saját feladatának érezte, hogy a pince által termelt nedűt letesztelje, még mielőtt azt eladásra bocsájtotta volna, akaratlanul is lecsökkentve ezzel a várt bevételt. Persze a haverjainak is járt az állandó ingyen kör, ami anyámnak mindig is csípte a szemét, mint egy emberes fokhagyma. Ha már fokhagyma: az volt anyám kedvenc, és legtöbbet használt alapanyaga a főzéshez, szinte mindenbe rakott belőle. Ha valami miatt nem érhette őt szemrehányás, akkor az a gasztronómiai világban való jártassága volt. Sokat tanultam tőle, ezt az egyet nem tagadhatom. Neki köszönhetem, hogy később saját családomnak el tudtam készíteni a tyúkhúslevestől kezdve, a cigánypecsenyén át, az ördöglángosig szinte mindent, amire épp igényük volt. Ezt leszámítva, mindig is rossz anyának tartottam, aki miatt sokat kellett nélkülöznünk húgommal és öcsémmel együtt, annak ellenére, hogy a családi kassza mindig tele volt. Sokáig nem értettem, hogy mire gyűjt annyira, hogy mire fel ez a túlzott spórolás. Édességet, ajándékot csak abban az esetben láttunk, ha apa épp el tudott tenni egy kis mellékest észrevétlenül, és vett nekünk titokban. Volt is perpatvar, amikor kiderültek az efféle dolgok, azt hittem anyám olyankor képes lenne a fejét venni. Egyszer apa úgy döntött, hogy elvisz minket a Tisza-partra, ahol egy csodálatos napot töltöttünk el négyesben, anya nélkül. Biztos, hogy nem felejtette el, amit később kapott érte, de láttam rajta, hogy úgy gondolja: megéri, ha ezzel örömöt szerez a kis porontyoknak, az “aranybaltáinak”, ahogy ő hívott minket. Anya minden fillért számon tartott, még arra sem kaptunk soha pénzt, hogy iskolai ünnepségekre, bálokra elmenjünk alkalomadtán, másra pedig már kérni sem mertünk. Lány létemre megannyiszor én védtem meg testvéreimet a különböző veszélyektől, iskolai bonyodalmaktól. Az anyai szeretetet egész gyerekkorunkban nélkülöznünk kellett, aminek nem értettem az okát. Nem értettem, hogy miért nem olyan odaadó, mint apa, és azt sem, hogy apa hogyan vehetett el egy ilyen nőt feleségül. Testvéreimnek legalább ott voltam én, anyjuk helyett is anyjuk voltam. Olyan dolgokat, amiket egy anyának kellett volna megtennie, én vállaltam magamra. Amikor folyton azt láttam, hogy a többi gyerek milyen új cipőt vagy ruhát kapott, én pedig még mindig a két éve hordott, elhasznált göncökben voltam kénytelen mutatkozni, ígéretet tettem. Megígértem magamnak, hogy én a saját gyermekeimet nem így fogom nevelni, és mindent meg fogok adni nekik, ami tőlem telik, sőt, még annál is többet. Anya olyannyira közömbös volt velünk, mintha nem is a sajátjai lettünk volna. - Editke, hova mész már megint?...Azt mondtam, hogy itthon maradsz! – derengett fel néha a rikácsolása. Tizenöt éves koromban egyre többet kezdtem eljárni otthonról, persze engedély nélkül, aminek hatására mindennapossá vált az otthoni veszekedés. Sajnos anya határozott, irányító jelleme elnyomta apát, és az ő jó szándékait. Én voltam az egyetlen, aki észrevette, hogy egyre többet húzza meg a boros kannát, és egyre többet maradozik ki otthonról, hogy a sörözőben leljen nyugalomra. Béci és Timi túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy egyáltalán felfogják, családunkban komoly problémák uralkodnak, anya pedig csak a saját igazát hajtotta mindig, nem törődve azzal, vagy talán nem is látva, hogy apát egyre jobban tönkreteszi. Egyre gyakoribb fiúzásaimat, kicsapongásaimat nem is annyira magamért tettem, hanem inkább, hogy őt bosszantsam. Sosem feledem, amikor Kántor Misitől megkaptam életem első májusfáját, szépen, gondosan szalaggal díszítve az ablakom alá helyezve. Anya, persze mint mindent, ezt is kifogásolta. Új ruhát még az általános elvégzése után sem kaptunk, annak ellenére, hogy megengedhettük volna magunknak. Kénytelenek voltunk elfogadni, hisz ő volt a család feje, ő hozta a döntéseket. Ahogy teltek az évek, egyre jobban meggyűlöltem őt, és alig vártam, hogy végre saját életemet élhessem, természetesen szem előtt tartva korábbi ígéretemet. Vágytam az anyaságra, és arra, hogy az orra alá dörgölhessem: „Látod? Én így csinálom”

Két további, kitartónak bizonyult ifjú versenyző kikosarazása, és a gimnázium befejezése után, igent mondtam a tőlem tíz évvel idősebb Árpinak, akit akkor még alig fél éve ismertem. Abban bíztam, hogy ő talán érettebb, komolyabb, mint a velem egykorúak, és ő a legalkalmasabb arra, hogy családot alapítsak. Elhamarkodott döntés volt, de minél előbb el akartam tűnni otthonról. A férfi hajlamos volt túlzásba vinni a féltékenykedést, mint később kiderült. Anya meglepő módon támogatta a házasságot, talán abban bízott, hogy így majd benő a fejem lágya, hiszen ő maga már egyre kevésbé tudott engem kezelni. Arra végképp nem számítottam, hogy kapunk tőle egy vadonatúj Ladát nászajándékba, meg némi indulótőkét, aminek segítségével meg is tudtuk venni saját, kétszobás lakásunkat. Hamar teherbe estem, igaz, az nem egy betervezett esemény volt. Attól függetlenül, hogy szerettünk volna az első gyerekkel várni még pár évet, kimondhatatlanul vártam a kisfiú érkezését, akit már jóval előtte elneveztünk, és a Dávid nevet kapta. Leírhatatlan volt, amit éreztem, amikor végre eljött a nap, életemben először szerettem valakit jobban, mint saját magamat. Az első szó, amit kiejtett a csöppség, az első lépések, melyeket megtett piciny lábaival, mind-mind felejthetetlen emlékei az életemnek. Testvéreim irigykedtek felszálló ágban lévő életemre, és egyre jobban szerettek volna ők is elkerülni otthonról, minél előbb szabadulni drága jó anyánktól. Apa egyre rosszabbul nézett ki, meghízott, és sokat betegeskedett már ekkor. Két évvel később ismét teherbe estem, és a remélt kislány helyett, újabb fiúval áldott meg minket az Úr. Ezt a gyereket előre beterveztük, szerettünk volna egy kistestvért a gyorsan cseperedő Dávidkának. Második kisfiúnk az apja után kapta a nevét, így lett teljes a család Árpikával kiegészülve.
Nem egyszer előfordult, hogy Árpi megvert, alaposan helybenhagyott. Nem akartam beismerni magamnak a vereséget, és hazaköltözni, ezért kitartottam mellette, próbáltam megfelelni minden igényének. Az volt az érzésem, hogy csak színleli a boldogságát, de közben úgy érzi, hogy elszúrja mellettem az életét. Talán ezért, talán az állandósuló féltékenysége miatt, de egyre jobban eldurvult a helyzet otthon. Egyszer, amikor egy rossz napján kiverte két fogamat, hónapokig nem is látogattam haza, mert tudtam, hogy ha meglátja apám rajtam a kék-zöld foltokat, megöli a férfit. Mivel nem mutatkoztam egy ideje, anyám úgy döntött, hogy rám néz. Mikor észrevette sebeimet, és hogy megtörni látszik a lánya, olyat tett, amit soha nem néztem volna ki belőle. Nem, nem apát hívta, hanem ő maga várta meg Árpit, és miután végigmérte már tisztánlátó szemeivel, úgy felpofozta, hogy azt még én is megéreztem. Soha nem mutatott még felém ilyen mértékű törődést azelőtt, végre kiderült róla, hogy tud anyaként is viselkedni. Megszólalt benne az a bizonyos ösztön, ami néhány kivételtől eltekintve minden anyában meg kell, hogy legyen. Ez az eset visszafogta drága férjemet egy időre, és még ha nem is jöttünk ki egymással, de legalább meghúzta magát. A gyerekek ebből az egészből persze semmit sem érzékeltek, előttük játszottuk a tökéletes pár szerepét.
Édesapám halála nagyon mély nyomot hagyott bennünk, sajnos nem bírta tovább a mája a megpróbáltatásokat. Saját gyermekeim is megsiratták őt, igazi nagyapjuk volt, több szeretet kaptak tőle, mint a saját apjuktól. Miután mi felnőttünk, ők lettek az ő új “aranybaltái”. Kimondatlanul is anyánkat hibáztattuk, de nem akartunk szükségtelen lelkiismeret-furdalást okozni neki azzal, hogy a képébe vágjuk. Láthatóan megviselte őt is a tragédia, nem akartuk még tovább súlyosbítani a bánatát. Valamivel később Timi és Béci is megházasodott, utánam ők is ráléptek hát saját, önálló életük hosszú ösvényére. Anya újabb meglepetést okozva, előbbinek új otthont, utóbbinak pedig a családi házat adta ajándékba, és még arra is volt pénze, hogy saját magának vegyen egy olcsó parasztházat. Kezdtem észrevenni, hogy anya csak előrelátó volt, és minden megtakarított fillért nekünk tett félre, de én akkor sem tágítottam döntésem mellől, még mindig ugyanúgy meg akartam adni a sajátjaimnak mindent. Ebben még Árpi is partner volt, mindig hazaadta a pénzt időben, csak ritkán fordult elő, hogy egy kicsit kirúgott a hámból. Jól éltünk, a mezőgazdaság akkoriban igazán jövedelmező volt, és be kellett ismernem, hogy a férjem ebben nagyon értette a dolgát. Földjeink voltak, melyeket megművelt, majd az áruval a piacokat járta, erdőink, melynek fáit kitermelve jutottunk évről évre, az akkori viszonylatokhoz képest átlag feletti jövedelemhez. Mint megannyi pénzkereseti lehetőség, úgy ez is hanyatlásnak indult, miután országunkat eladták, eladósították bizonyos egyének, megkezdve ezzel az emberek ellehetetlenítését. Hamar megéreztük, hogy anyagi helyzetünk fokozatosan kezd meginogni, a jó életszínvonal, amihez hozzászoktunk egyre inkább elveszni látszott. Nem tudtam volna a fiaim szemébe nézve azt mondani nekik, hogy most erre vagy arra nincs pénz, nem tudom nekik megvenni. Elsőre jó ötletnek tűnt felvenni a gyorskölcsönt, úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb egyenesbe jönnek a dolgok maguktól. Amikor világossá vált, hogy ez nem fog bekövetkezni, és miután feléltük az eladott földekből befolyt pénzt is, Árpi munkakeresés helyett a kényelmes, otthoni kanapét választotta. Adta magát, hogy az előzőt egy újabb, nagyobb, a házunkra felvett hitelből rendezzük, és a fennmaradó összegből gazdálkodjunk. Persze ez is csak átmeneti megoldásnak volt jó, és következtében a helyzetünk egyre kilátástalanabb lett. Árpi egyre sűrűbben kezdte látogatni a kocsmákat ahelyett, hogy egy normális családfő módjára megpróbálta volna megoldani a kialakult szituációt. Számítottam rá a végsőkig, de mindhiába. Amikor szóvá tettem neki, hogy ideje lenne már munkát keresnie, újra előjöttek a már csaknem elfeledett pofonok. Fiaim az iskolai tanévszünetekben kénytelenek voltak dolgozni, mert ők apjukkal ellentétben felismerték a helyzet komolyságát. Mélységesen szégyelltem magam amiatt, hogy erre kényszerültek, de ugyanakkor mérhetetlen büszkeséget is éreztem, amiért önként döntöttek így. Talán ennek hatására elgondolkodott, és végre férjem is beállt dolgozni. A kicsapongásait sajnos már nem volt képes lecsökkenteni, így az a fizetés, pontosabban, ami megmaradt belőle, nem volt egyenesen arányos az addigra felhalmozott adósságainkkal. A stressz, a rám nehezedett nyomás éjszakai hátfájás, szívpanaszok és legyengülés formájában jelentkeztek rajtam. Nem bírtam elviselni, hogy gyermekeimnek időről időre be kellett érnie kevesebbel, és nem tudtam magam tartani az ígéretemhez.
Segítségért nem tudtam kihez fordulni, testvéreimnek saját, gyarapodó családjaikkal kellett foglalkozniuk elsősorban, anya pedig szinte teljesen lenullázva magát, ránk hagyta szinte az összes megtakarítást, amit élete során összegyűjtött. Épphogy arra maradt neki, hogy szerény körülmények között eléldegéljen egyedül, és néha meglepje gyermekeit, unokáit egy kis finomsággal. Óriásit változott a szememben, és látva saját gondjainkat, elgondolkodtam rajta, hogy mennyire igaza is volt annak idején. Talán előre látta, hogy milyen állapotok fognak beköszönteni kis országunkba, talán egyszerűen csak ilyen neveltetést kapott, de kezdtem tisztelni azért, amit elért, és értünk tett. Azt viszont még ő sem tudta volna megmondani, hogy nemzetünk lejtőn való szélsebes gurulását ki fogja megállítani. Persze, még mindig úgy éreztem, hogy hajlamos volt túlzásokba esni, és lehetett volna sokkal jobb anyánk is, de felismerni véltem a korábbi tettei mögött megbúvó jószándékait. Szerettem volna ezt egyszer közölni vele, a szemébe mondani, hogy igen is van miért büszkének lennünk rá, de sohasem jött el a nap. Fokozatosan csúsztunk egyre lejjebb a lejtőn, már-már reménytelenné vált a helyzetünk. Tartoztunk a boltba, folyamatosan elmaradtunk a számlák fizetésével, és ennek tetejébe még a felvett kölcsönünk törlesztő részletét is sokszorosára emelték valami apróbetűs, számunkra addig ismeretlen, szerződésen szereplő rész miatt. Minden összeesküdni látszott hát ellenünk, és ha ez nem lett volna elég, még a fájdalmaim is hatványozódtak. Úgy éreztem, hogy szép lassan elhagyom magam, és féltem, hogy nem lesz senki, aki visszarántson. A stressz csaknem teljesen felemésztett, de nem adhattam fel, nem akartam fiaimat így otthagyni, ilyen örökséget hagyni rájuk. Árpi megcsalása törvényszerű következménye volt elkeseredésemnek, érezni akartam, hogy valaki velem is törődik. Ő persze semmit sem vett észre az egészből, mert addigra már az ivás lett a fő foglalatossága. A munkáját nem szerette, hiányzott neki a régi élet, az a bizonyos fokú szabadság, amit a földeken dolgozva kapott, amikor még nem volt főnöke, aki dirigáljon neki. Nem bírtam tovább elviselni, hogy együtt kell lennem egy olyan férfival, akivel nem köt már össze semmilyen érzelem, talán a gyűlöletet leszámítva. Kifakadtam, és pont kapóra jött egy kedves ölelés, egy vigasztaló kéz. Megtettem, mert úgy éreztem ez az utolsó esély, hogy talpon maradjak, és gondoskodhassak gyermekeimről.

Őket egyébként próbáltam kivonni a gondok alól amennyire ez lehetséges volt, azt akartam, hogy fejezzék be a gimnáziumot. Dávidnak már csak egy, Árpikának pedig három év volt még hátra az érettségiig. Mivel kamaszodtak, sőt már bőven benne is voltak abban a korban, nekik is voltak bizonyos igényeik. Hogy mondhattam volna azt nekik, hogy nem mehetnek el szórakozni, bulizni a haverokkal, vagy, hogy nem vihetnek el egy lányt a moziba? Nem voltam olyan, mint az anyám. Nekem ők voltak a mindeneim. A szemem fényei. Nem bántam meg a házasságot, mert akkor ők sohasem jöhettek volna a világra, sohasem okozhattak volna nekem annyi örömöt. Amikor bejelentették, hogy mindketten udvarolnak valakinek, nem sejtették, hogy az utolsó ezer forintot adtam nekik oda, hogy legalább egy fagyira meghívhassák a lányokat. Aznap teljesen a padlóra kerültem, rengeteget sírtam. Elhagytam magam. Könnyeimmel küszködve, a kinti padon ülve vártam, hogy visszaérjenek a fiúk, amikor hirtelen iszonyú fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami nagyon gyorsan átterjedt a hátamra is, majd az egész testemet bejárta. Nem tudtam mozdulni, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Térdre borultam, a fájdalom egyre szorítóbbá, egyre kibírhatatlanabbá vált, majd úgy éreztem, mintha valami ellenállhatatlan erő kiszakított volna a saját testemből. Néhány pillanat múlva már nem éreztem fájdalmat, csak a nyugalmat, mely váratlanul elárasztotta az egész énemet. Lassan, nagyon lassan, mintha elkezdtem volna emelkedni. Láttam a testemet mozdulatlanul a földön feküdni, és fokozatosan távolabb kerültem tőle. Láttam fent a fényt, de olyan lassan közeledtem felé, hogy azt hittem, száz évig is eltart, mire eljutok hozzá. A lenti események, mint egy lassított felvétel, úgy játszódtak le előttem. Tisztán láttam, ahogy a családom, a rokonok és a barátok jelenlétében eltemetnek. Anyám majdnem belehalt a fájdalomba, amit a lánya elvesztése okozott neki. Láttam, hogy a fiaim elsiratnak engem. Tudtam, hogy mekkora csapás érte őket, de azt is, hogy milyen erősek ők belül. Szemtanúja voltam, ahogy időről időre szép lassan ledolgozzák a felhalmozott adósságokat, és rendbe szedik az életüket. Láttam, hogy az apjuk nem volt ebben nagy segítségükre, de nem is volt rá szükségük. Láttam, hogy a rengeteg nehézség ellenére, amivel az elkövetkezendő években kénytelenek voltak szembenézni, megtalálták számításaikat, és beengedték életükbe a boldogságot. Végre megfordulhattam, és elindulhattam a fény felé, ami már nem is tűnt olyan távolinak.



Forrás:

Csoport: Elfogadott műkedvelő alkotás | Hozzáadta: Norbi (2014-06-07) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 164 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...