A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Moderálásra váró alkotások
Elbírálásra váró alkotások
Elfogadott műkedvelő alkotás
Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-11-24, 00:08:00
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » MŰKEDVELŐ ALKOTÁS » Elfogadott műkedvelő alkotás [ Alkotás hozzáadása ]

Isten útjai...

[c]Isten útjai…

István ma sem tudta, hogy mikor kell megállni. A kilencedik feles, és a hatodik üveg sör után úgy dőlt ki, mint egy fa, melynek legutolsó tartó porcikáját is átszakította a balta feje. Erzsike a pult mögött döbbenetes nyugodtsággal folytatta a fizetők kiszolgálását, ügyet sem vetve az eszméletlenséghez közeli állapotban lévő férfira. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy a lassan már mindennap megismétlődő eset, ezúttal sem fog csúnyán végződni. Lássanak csodát, István hirtelen úgy felpattant a koszos járólapról, mintha épp a számait húzták volna ki a lottón. Szemeiben könnycseppek jelentek meg, melyekről Erzsike is jól tudta, hogy nem az illuminált állapot utóhatásai. Talán éppen az ivás tartotta őket valamennyire kordában. Szottyatt, beesett, ámde ránctalan arca sokkal fiatalabb életkorról árulkodott, mint azt első ránézésre hinné az ember. Felvéve kalapját, megigazítva öltönyét, végül búskomoran elindult hazafelé. Otthon a két tágas, üres szoba, a kihasználatlan, modern konyha és a nagy nappali mellett a szokásos csend, és a szürkeséget sugárzó falak fogadták. Miután benyitott a ház ajtaján, ledobta magáról ruhadarabjainak nagy részét, a fennmaradóakkal együtt pedig belezuhant a kényelmes franciaágyba. Másnap reggel kijózanodva, előszedett egy dobozt az ágy alól. Szomorúan, az életkedv teljes hiányáról tanúskodó arckifejezéssel kinyitotta azt, és kivette a benne lévő fegyvert. Gyorsan rendbe szedte magát, már ha annak lehet egyáltalán nevezni a két-három tenyérnyi csapvizet, amit arcára pocsolt, és a szekrényről leemelt flaskát, melyet a szájvíz helyett húzott meg. Visszavette a már tegnap is használt ruházatot, a pisztolyt pedig elhelyezte a zakója belső zsebében. Remegő lábain indult útnak, olyan letargikus állapotban, hogy még a bejárati ajtót is tárva-nyitva felejtette.

Törzshelye, a második otthonául szolgáló söröző mellett elhaladva, továbbbaktatott az út melletti járdán, míg végre a templom a látótávolságán belülre került. Tisztes távolságból figyelte, amint a nyitódó ajtón kilépő tiszteletest szép lassan a gyülekezet is követi. A valamivel később kilépő, nagyjából vele egykorú pár, és az oldalukon lévő kislány látványa, talán még az eddigieknél is nagyobb feszültséget váltott ki belőle, gyomra görcsbe rándult. Fogait összeszorítva, a zakójában megbúvó tárgyat markolászva bámulta a boldognak tűnő kiscsaládot, amint a pap átadta nekik jókívánságait, mielőtt útjukra engedte őket. Egy biciklivel érkező idősebb nő zökkentette ki Istvánt jelenlegi állapotából, miután megállva járművével, leszállva arról megszólította a férfit. – Hát te mit csinálsz itt Pistikém? Hogy vagy? Mostanában sehol sem mutatkozol – érdeklődött, majd a férfi tekintetét követve, ő is a templom irányába nézett. – Jajj drága gyermekem! Hát még mindig nem léptél túl ezen? Már a múltkor is megüzentem neked, hogy átjöhetnél egyszer ebédre. Jót tenne neked a társaság – mondta, miután észrevette, hogy a férfi kiket is figyel. – Fogja be a száját Piroska! Még hogy túllépni?! Ezen?! Maga nem tudja, hogy mit beszél! Takarodjon innen, és törődjön a maga dolgával! – kelt ki magából István, megrémítve ezzel az asszonyt, aki végül visszapattant kerékpárjára, és elhajtott. A férfi még állt ott egy darabig, de miután látta, hogy az általa figyelt személyek elhagyják a templom területét, megközelítette a magára maradt lelkészt. – István! Ön az? Kérem, jöjjön közelebb – szólította meg, amikor megpillantotta a közeledő férfit. – Olyan jó önt újra itt látni. Hogy megy a sora? Aggódtam magáért – István, egyre csak fokozódni érezte a dühöt, mely teljesen hatalmába kerítette. – Csodálkozol, hogy miért nem jártam erre?! Mintha nem tudnád az okát…Hogy hogy vagyok? Még is hogy lennék szerinted?! Te aggódtál? Hisz jól tudod, hogy mit tettek velem, de te ugyanúgy szívesen látod őket – A férfi szavai hatására előkerülő, bűnbánó arckifejezés elárulta, hogy a tiszteletesnek bizony nem teljesen tiszta a lelkiismerete. – Kérlek gyermekem, figyelj a hangnemre. Ez itt az Úr háza – próbálta jobb belátásra bírni a férfit, de nem sikerült neki. – Igen? Az övé? És mondd, hol volt ő, amikor a drága feleségem elhagyott? Ő mondta neked, hogy lásd őket szívesen a házában?– A pap szavai akadozva hagyták el száját, a hallottak következtében: - Én nagyon sajnálom gyermekem, amin keresztül kellett menned, hidd el. Nem tudom, hogy hogyan kellene kezelnem egy ilyen helyzetet. Tudod, az ő háza mindenki előtt nyitva van. Csak remélni tudom, hogy valahogy, előbb-utóbb összeszeded magad. Ne feledd, Isten útjai… - István nem hagyta, hogy a lelkész befejezze a mondatot, és közbevágott: - Na, hagyj ezzel a baromsággal! Mit mond a te szent könyved arról, ami velem történt? Mit mond azokról, akik ezt tették velem?!...Tudod mit? Fogd meg a Bibliádat, a kibaszott elkötelezettségeddel együtt, és tudod hová tegyed őket! –ordította, majd otthagyva a férfit elrohant, teljesen kilépve önmagából.

Kisvártatva megérkezett az egyetlen helyre, ahol az elmúlt időszakban sikerült megnyugvást találnia. Erzsike, miközben kiszolgálta, együttérzően hallgatta a férfi már unalomig ismételt mondanivalóját, melyben kisiklott élettörténetét sírta el szinte mindig, szóról szóra ugyanúgy. Most egy fokkal kevesebbet fogyasztott a szokásosnál, hogy még gond nélkül talpra tudjon állni. A nő meglepetésére, István jóval korábban felállt a bárpulttól, mint általában szokott. Útnak indult, de nem a saját otthona felé vette az irányt. Már sötétedett, amikor megérkezett a kiscsalád otthonához. A kapuból figyelte, ahogy épp pakolják ki a bevásárlószatyrokat a kocsi csomagtartójából, majd elindulnak a bejárati ajtó felé. Ekkor ő maga is elindult, verejtékezve, nyáladzva, vérben forgó szemekkel, melyek valósággal tűzet hánytak. – Apa! Apa! – kiáltott fel a kislány, amikor meglátta Istvánt, szavai egyértelműen neki szóltak, nem pedig a másik férfinak. – Dórika! Azonnal menj be a házba! – rivallt rá az édesanyja, amikor ő is észrevette a szaporán közeledő férfit. A nő párja hamar kapcsolt, és útját állta Istvánnak, mielőtt az még jobban megközelíthette volna a bejáratot. – Takarodj előlem te féreg! – utasította István, szinte habzó szájjal. Mivel a férfi nem tágított, István előhúzta zakójából a fegyverét, amit meglátva a nő, és a férfi is elindult a ház bejárata felé. A nő közelebb volt, így ő még biztonságban beért, de a férfit hátulról elkapta István, még mielőtt bezárhatta volna belülről az ajtót. A dulakodásban besodródtak a lakáson belülre, ahol végül a fegyverrel hadonászó férfi a földre küldte a másikat. A nő ezalatt a folyosó végén található szobába zárkózott be a kislánnyal. – Teljesen elment az eszed? Mit csinálsz? Kérlek, ne csinálj semmi… - könyörgött a földön fekvő férfi, de István habozás nélkül meghúzta a ravaszt, kilyukasztva ezzel annak homlokát, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. István lassan tovább sétált a folyosón, majd a szobához érve megállt. Nem tartotta fel a zárt ajtó, második rúgásra már sikerült is utat törnie magának. A nő, és a kislány ott kuporgott a sarokban, a félelemtől visítva mindketten. – Mi…mit tettél? Mit csináltál te rohadt állat? – kérdezte a nő a vele szemben álló, tekintetét élesen rámeresztő Istvántól, miután gyűjtött egy kevés erőt a beszédhez. – Megölted…te megölted őt. Megölted a saját bátyádat! – István, mint aki már rég eldöntötte, hogy mit fog tenni, így felelt: - Ez a darab szar rég nem volt már a testvérem. Elvett tőlem mindent…mindent, ami fontos volt nekem. Elvett tőlem titeket…a családomat – A nő arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy halálfélelem lett úrrá az egész testén. – De ne aggódj! – folytatta István. – Te is mehetsz utána! – majd a kislány szemei láttára, megölte az édesanyját is. A lány nem mert, de valószínűleg nem is tudott mozdulni a sarokban gubbasztva, hiszen sokkos állapotában próbálta felfogni az eseményeket, melyek körülötte történtek. – Apu? A…..apu? Miért csináltad ezt? Engem is le fogsz lőni? – kérdezte a melléguggoló Istvántól. – Kincsem. Te ezt nem értheted. Csak annyit tudok mondani,…hogy nagyon sajnálom – mondta a férfi, majd behunyva szemét, elkeseredésében végül kiloccsantotta a saját agyvelejét is, melyből a kifröccsenő vér nagy része Dórika puha arcán landolt.



Forrás:

Csoport: Elfogadott műkedvelő alkotás | Hozzáadta: Norbi (2014-07-05) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 166 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...