A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Moderálásra váró alkotások
Elbírálásra váró alkotások
Elfogadott műkedvelő alkotás
Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2020-08-13, 08:11:40
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » MŰKEDVELŐ ALKOTÁS » Elfogadott műkedvelő alkotás [ Alkotás hozzáadása ]

Mindig Veled
"Sűrű köd gomolygott, szinte beborította az egész tájat. Az erdő csöndjét halk léptek zaja törte meg. Egy nő alakja bontakozott ki a ködből, fehér cipőjében lassan lépkedett az apró kavicsokkal teleszórt úton. Csak ment, céltalan ballagott, mint aki keres valamit vagy valakit. Mint aki nem tudja, útja hová, merre, mihez vagy kihez vezet. De úgy érezte, mennie kell. Könnyű hófehér ruháját lebegtette az enyhe szellő, mely időnként belekapott hosszú szőkésbarna göndör fürtjeibe is, s ő közben szorosabbra vonta magán hosszú sálját, így védekezve a hűvös ellen.
Királyi eleganciával lépkedett az ismeretlenben. Ahogy a köd lassan felszállni látszott, úgy tűnt a táj, a hely egyre ismerősebbnek. Szinte maga sem tudta, hogy miért. Hirtelen egy hatalmas kovácsoltvas-kaput pillantott meg. A köd egyre ritkult, a nap fénye itt-ott áttört a ködfátylon. Amint a kapuhoz ért, meglátta a házat. A házat, ami inkább kastélynak tűnt, megannyi szobájával, ablakával, tornyával. Olyan meseszerűnek érezte az egészet. Mintha csak a képzelete játszott volna vele. Közelebb lépett a kapuhoz, kezét a kilincs felé emelte, de mielőtt még lenyomhatta volna, a hatalmas vaskapu lassan kinyílt, mintha már várták volna. Belépett a kapun. Egy gyönyörű kertben találta magát, bokrokkal, virágokkal teli csodában. Jázminillat terjengett mindenhol. A napsugár fénye csillant a nedves pázsiton. Az erdőből ismert kavicsos út vezetett a kastélyig. Ugyanolyan lassan és kimérten ment végig rajta, mint ahogy az erdei úton, közben nem tudta levenni tekintetét a kastélyról. Úgy érezte, hívogatja, vonzza valami ott benn. Valami, amit tudnia kell, amit látnia kell. Amit éreznie kell. Azt érezte, mintha valaki figyelné odabentről minden egyes lépését és mozdulatát, és ez furcsa gondolatokat ébresztett benne. Körbejáratta tekintetét a kerten, a kastélyon. Már nyoma sem volt a ködnek; fellebbent, mint a könnyű fátyol, elillant, mint a múlt fájdalma. Felsétált a kőlépcsőn a bejáratig. A kőlépcső két oldalát kőoroszlánok díszítették, s mintha üdvözölték volna, s bólogattak volna, hogy menjen be bátran. Az ajtó rendeltetésszerűen kinyílt - mégis nyikorogva, lassan, mintha ezer éve nem mozdult volna a zár.
A nő kissé félve, de belépett. Egy hatalmas teremben találta magát, amit fáklyák, gyertyák fénye ragyogott be. A falakat festmények borították, portrék, tájképek, az ablakokat súlyos bársonyfüggönyök takarták, s körös-körül lovagi páncélok. A padlót mozaikokkal tarkított kövezet borította. Halk zongoraszó hallatszott odafentről, mintha csak hívogatta volna: "Jöjj!"
Az ösztönei azt súgták: "Fel! Menj fel! Menj fel a lépcsőn!"
Elindult hát fölfele a csillogó márványlépcsőn. Lassan, komótosan. Ahogy egyre följebb ért, úgy gyúltak a fények sorban. Varázsütésszerűen. Szíve a torkában dobogott, de nem értette ezt az érzést. Nem tudta, miért keríti hatalmába ez a játszi félelem. Csak a zongora ütemeire figyelt. Oly ismerősnek tűnt a dallam, bár nem tudta honnan. Az egyik emeleti szobából fény szűrődött ki, az ajtó résnyire nyitva állt. "Menj be! Menj be a szobába!" Ezeket a belső hangokat hallotta. Hát bement. Tágas szoba volt. Az ablakokat itt is súlyos bársonyfüggöny takarta, elvonva a szobától a reggeli napsütés fényeit. Balra selyemtakaróval borított nagy ágy emelte a szoba pompáját, jobbra a reneszánsz kort idéző bútorok, fotelok sorakoztak, szemben pedig egy mahagónikandalló, melyben ropogott a tűz. Ez adta csupán a fényt.
Még mindig nem értette, mit keres itt, miért jött ide, miért vezérelték ide a belső hangok, de a kandalló melege jól esett testének-lelkének. Közelebb lépett a kandallóhoz, és nézte a lángokat. Nem is vette észre, hogy egy ideje már vége a muzsikának, a zongora elhallgatott, nem játszik tovább. A következő pillanatban egy erős, mégis lágy férfikar ölelését érezte magán. A férfi a háta mögé állt, szorosan átölelve a nőt, annyira, hogy a nő érezte a férfi szívének minden dobbanását, a bőrén érezte a férfi leheletét.
- Kedvesem, hát eljöttél hozzám? Visszajöttél hozzám újra? - suttogta a férfi a nő fülébe, majd csókokkal borította a nő nyakát, a vállát, miközben finoman félredobta a nő hosszú sálját, s a könnyű szaténsál őszi falevélként hullt a földre.
A nő nem látta a férfi arcát, de a karja, az ölelése, a hangja, s testének melege oly ismerősnek tűnt neki, hogy azt érezte, kettejük kapcsolata régi múltra tekint vissza. Lecsukta szempilláit, majd halkan, alig hallhatóan ajkai azt rebegték:
- Itt vagyok, Édesem! Újra itt vagyok Veled!
Kezével a férfi karjaiba kapaszkodott, már nem félt, nem voltak furcsa érzései. A férfi ölelése és szavai megnyugtatták. Egymás karjaiban ringatóztak percekig, egymást becézve, simogatva, csókot csókkal viszonozva.
- Mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy csak az enyém vagy! Csak az enyém! - kérte a férfi, s a nő nem habozott teljesíteni ezt a kérést.
- Szeretlek! És igen, a Tiéd vagyok, csak a Tiéd!
Szenvedélyük és vágyuk szinte betöltötte a szoba egészét. Izzott a levegő körülöttük. Úgy ölelték egymást, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat, tudván, érzéseik és szerelmük örök, mint kagylóban a gyöngy, mint kőben a megkövesült csigaház, senki és semmi nem választhatja szét őket, s nem törheti meg ezt a varázst.
A férfi szavai törték meg az idillt, a nő fülébe suttogta:
Soha többé nem engedlek el! Az enyém vagy! És ez már így is marad örökre! Mindörökre! Hogy mindig és mindenkoron együtt lehessünk, hogy csak az enyém lehess, ezt meg kell tennem....hogy újra és újra az enyém légy... csak az enyém! Örökkön-örökké! Imádlak Szépségem!
A nő szinte itta a férfi szavait, de a következő pillanatban éles szúrást érzett a szíve alatt. Kinyitotta a szemét, majd végigtekintett saját magán, de amit látott, nem volt számára kellemes. A fehér ruhán egyre nagyobb vörös folt keletkezett, mely körbeölelte a testéből kiálló tört. Saját vére színezte vörösre hófehér ruháját. Könnyes szemmel, a férfi felé próbált fordulni, hogy lássa az arcát, de már csak annyi ereje volt, hogy utolsó leheletével sikoltsa bele a csöndbe:
Miért.. tetted... ezt? Ki... vagy ...Te?
Holtan rogyott össze a férfi karjaiban, nyitott zöld szemében már nem az élet és a vágy izzott, csupán a kandalló tüzének visszatükröződő parazsa."

Lorelai McClean rettenetes sikolyra ébredt, mely átjárta az egész házat. Alig kapott levegőt, majdhogynem fuldokolt. Jobb kezével a szíve tájékához kapott. Kinyitotta a szemét és felült az ágyban. "Csak álom volt." - nyugtatgatta magát. - "Minden rendben van. Álom volt csupán"
Lábait felhúzta, összekuporodott, arcát a tenyerébe temette. Néhány percig így maradt, míg légzése vissza nem tért a normális ütembe. A reggeli napsütés beragyogta a hálószobát. Az ajtó hirtelen kinyílt, s egy szőke rövid hajú nő rontott be lélekszakadva hálóköntösben.
Mi a fene történt? - kérdezte.- Jól vagy, Lorelai? Minden rendben?
Leült az ágy szélére és aggódó arccal kérdően nézett Lorelaira, aki felemelte a fejét, ránézett barátnőjére, karjaival átölelte lábait, majd csak ennyit mondott:
Persze, semmi gond. Minden rendben. Csak rosszat álmodtam.
Ennyi? Rosszat álmodtál? - kérdezett vissza a barátnő hitetlenkedve.
Igen, ennyi. Rossz álom volt csupán...- szögezte le Lorelai.
Pedig úgy sikoltottál, hogy az egész ház beleremegett. Vérfagyasztó sikoly volt, mint egy horrorfilmben, mintha épp meggyilkoltak volna valakit.... - firtatta tovább a szőke nő, aki nem volt más, mint Lorelai egyik legkedvesebb barátnője, Annie Baker. Lorelai kissé ijedten nézett Anniere, néhány másodperc múlva halkan mondta neki:
Nem jársz messze az igazságtól, sőt! De mint mondtam, csak álom volt és már felébredtem.
Kikászálódott az ágyból, mezítláb az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt, majd kinyitotta az erkélyajtót, hadd jöjjön be a reggel frissessége. Annie még mindig az ágyon ült Lorelai felé fordulva.
- Sápadtnak tűnsz - jegyezte meg.
- Mint Hófehérke, mikor a torkán akadt az alma... - mosolygott Lorelai, miközben kilépett az erkélyre. Beszippantotta a friss levegőt, tekintete a távolba meredt.
- Vagy mint mikor a gonosz boszorkány mérgezett fésűt rak a hajába.... - egészítette ki Annie Lorelai gondolatsorát, miközben követte őt, s kilépett ő is az erkélyre, unottan a korlátnak támaszkodva. - De a humorod az a régi bármilyen körülmények közt.... - mondta végül. A kertet bámulta, majd egy integető férfira lett figyelmes, a ki a kert közepén található pihenő mellett ácsorgott. Először azt hitte, csak a reggeli fények játszanak vele, de a férfi újra feléjük integetett.
- Hé, Lorelai, ki az a pasi ott, aki integet? - bökte oldalba barátnőjét Annie.
- Hol? - kérdezte Lorelai.
- Ott! - mutatott el Annie balra a férfi irányába.
Lorelai arrafelé fordult, amerre Annie mutatott, s könnyedén, de vidám arccal mondta:
- Ó, ő csak Joe! - közben visszaintegetett.
Annie csípőre vágta a kezét, testtel Lorelai felé fordult, s elképedve kérdezte:
- Csak Joe?! Ennyi?! Csak Joe?! És hol rejtegetted eddig ezt a csak Joet? Én is el bírnék viselni reggelente egy ilyen csak Joet!
- Ugyan, Annie! - mosolygott barátnőjére Lorelai. - Semmi olyan közöm nincs Joe-hoz, amire te gondolsz...
Lorelai a férfi felé fordulva odakiáltott neki:
- Helló, Joe! Szép jó reggelt! Nemsokára lenn vagyunk.
- Jó reggelt, Lorelai! Az remek! Addig itt elszórakoztatom magam...- szólt vissza a férfi.
Annie ismételten oldalba bökte Lorelait, majd azt mondta neki:
- Gyerünk, Lorelai! Húzzunk bele, baby! Minél előbb meg kell ismernem ezt a csak Joet!
- Annie, te nem változtál semmit! - kacagott Lorelai, majd hozzátette: - Lenn a konyhában találkozunk. Sietek, megígérem!
Annie bólintott, belépett az erkélyről a hálószobába, majd dudorászva végiglibbent a szobán magára hagyva Lorelait, aki még egy darabig az erkélyen ácsorgott a fejét csóválva. Aztán hirtelen észbe kapott, eszébe jutott, hogy mit ígért, hogy sietni fog. Bement a tágas és ízléses kialakítású fürdőszobába, mely a hálószobából nyílt. Megengedte a zuhany csapját, rövid kis hálóingét ledobta magáról, haját feltűzte, és beállt a zuhany alá. Percekig élvezte testén a kellemes meleg vizet, miközben még mindig az álma járt az eszében. Gondolatai álma körül forogtak. Nem tudott szabadulni tőle.
"Mit jelenthet ez? Vajon mit?" - kérdezte magától, majd ismételten elhessegette a gondolatot. - "Csak álom volt. Álom csupán..."
Így nyugtatta magát, de még mindig, valahol mélyen nyomasztotta az álma. És nem először....és nem utoljára. De ezt még nem tudhatta.
Elzárta a csapot, gyorsan megtörölközött, a tükörről letörölte a párát, majd belepillantott.
"Tényleg sápadt vagyok...." - állapította meg saját magáról, majd egy "de ez most nem fontos" vállrándítással el is intézte a dolgot. Felöltözött. Rövidnadrágot húzott és fehér pántos pólót. Csinos volt: hullámos szőkésbarna haj, tengerzöld szemek, férfiszemnek kívánatos alkat.
Kibontotta a haját, megfésülködött, majd még egy utolsó tükörbe nézés után belebújt nyári szandáljába és elindult lefelé a konyhába.
A lépcsőfordulónál kellemes kávéillatot érzett. Ez most mindennél jobban esett neki, habár mindig imádta a reggeli kávé illatát. Másképp el sem tudta képzelni a reggeleket: napsütéses reggel frissen pörkölt kávé illatával - így jó ébredni, csakis így jó elkezdeni a napot. Lassan lépegetett lefelé. Annie már a konyhában sürgött-forgott, szinte sellőként suhant könnyű nyári ruhájában. Tálcára készítette a kávéscsészéket, a kiskanalakat, a cukrot, mézet, tejet, tejszínt - kinek-kinek ízlése szerint legyen -, s épp azzal bajlódott, hogy a friss kávét egy lezárható porcelán kávés kancsóba töltse Lorelai megállt a konyhaajtóban karba tett kézzel s nézte Annie ténykedését.
- Hát, te aztán igazán fürge vagy ma reggel! - mosolygott Anniere, majd kissé cinikusan megkérdezte - Rózsát nem akarsz a tálcára tenni?
Annie felkacagott, miközben épp befejezte a kávé áttöltését, s a rárakta a kancsóra a fedelet.
- Gondoltam rá - válaszolta -, de itt benn nem találtam virágot, s a kertben még nem voltam. De majd kifelé menet a fogaim közé kapok egy rózsaszálat...- s kacagott tovább.
Lorelai ezért is szerette őt ennyire. Ezért az állandó szívből jövő jó kedvéért. Meg azért is, hogy Annie megpróbálta mindig mindennek a jó oldalát látni, mindenben a jót keresni. Igen. Ez volt Annie Baker. Egy ember, aki a jég hátán is megél, aki mindig, mindenhol és minden körülmények között talpra áll, bármilyen kegyetlen is hozzá az élet, bármennyire is tépázza a tenger vihara hajója vitorláját. Hosszú évek óta voltak barátnők. Túl rengeteg jón és rosszon, megannyi közös emléken és élményen, ezer szerelmi csalódáson, amik után mindig elmondták, hogy soha többé nem szeretnek bele senkibe. Persze, ez volt az egyetlen közös fogadalmuk, amit sohasem tartottak be.
- Imádom a konyhádat, Lorelai - mondta Annie lazán.- Az enyém ehhez képest csak egy kutyaól, mint ahogy a lakásom se nagyobb...
Lorelai szelíden elmosolyodott.
- Ugyan, drágaságom! Minek neked a nagy konyha? És a nagyobb lakás? Sosem vagy otthon...
- Az igaz - bólintott Annie a konyhapultnak támaszkodva. - De ha lenne egy ilyen csak Joe-m, talán rábírnám venni magam, hogy otthon legyek.
- Ó, persze! - helyeselt Lorelai, miközben poharakat tett egy másik tálcára, s a hűtőből kiemelt egy doboz narancslevet. Azt is a tálcára rakta, majd megkérdezte:
- Mehetünk? Joe már vár ránk!
Annie bólintott, s kezükben a tálcákkal elindultak a kertbe a hallon át. Már messziről látták a férfit, a ki a kert zöld pázsitja közepén ücsörgött a hófehér kovácsoltvas széken az ugyanolyan kivitelű asztalnál.
- Helló, Lorelai! - üdvözölte a ház asszonyát a férfi.
- Helló, Joe! - köszönt vissza Lorelai, s letette a tálcát az asztalra.
Joe felállt, odalépett Lorelaihoz. Megölelték egymást. Ha valaki nem ismerte volna őket, félreérti a jelenetet, s rég nem látott szerelmesekre gondolt volna. De ez csak egy ölelés volt, több is, kevesebb is, mintha szerelem lett volna. Egy ölelés, tele szeretettel, de nem szerelemmel. Egy ölelés volt. Csak egy ölelés. Egy mély baráti ölelés és üdvözlés. Ennyi.
Annie is lerakta a tálcát az asztalra, s közben finoman megköszörülte a torkát. Finom kis jelzés, célzás volt, s Lorelai azonnal meg is értette. Elengedték egymást a férfival.
Joe, engedd meg, hogy bemutassalak egy kedves barátnőmnek, Annienek - szabadkozott Lorelai.
- Annie Baker - nyújtott kezet a férfinak Annie.
- Hölgyem, örülök, hogy megismerhetem! Joe Baldwin!
Annie legnagyobb meglepetésére a férfi kezet csókolt neki, amibe ő egy kicsit belepirult. Nem ehhez volt szokva. Kérdően nézett barátnőjére.
- Joe! Hát te mióta lettél ilyen jól nevelt? Ilyen kifinomult úriember? - sietett barátnője segítségére Lorelai, majd arra biztatta őket, hogy foglaljanak helyet az asztalnál.
Joe Baldwin jóvágású, a negyvenes éveihez közel járó férfi volt, menő építőipari céggel. Tüskére vágott fekete haj, itt-ott megcsillanó ősz hajszálakkal, zöldesbarna szemek. Gyermekkoruk óta ismerték egymást Lorelai-jal, együtt nőttek fel. Olyanok voltak, mint a testvérek.
- Joe szinte a húgaként kezelte Lorelait, aki szintén csak úgy gondolt Joe-ra, mint a bátyjára.
Joe csak somolygott Lorelai kérdésén, s csak ennyi volt a hozzáfűznivalója:
Csak öregszem. Ezért van ez.
- Kávét? - kérdezte kedvesen Lorelai.
- Esetleg reggelit? - toldotta meg a kérdést Annie.
Joe nyújtózott egyet, arcát a tenyerébe temette, úgy válaszolt:
- Tudom, rossz szokás, de csak kávézom reggel. Az étkezést hanyagolom.
Kitöltötték kávéikat, mindenki úgy ízesítette, ahogy szerette, majd mindhárman cigarettára gyújtottak. Jó néhány perc telt el így, mély és kicsit kínos csöndben. Végül Lorelai törte meg a csendet.
- Joe, te nem változtál semmit. Ugyanolyan vagy, mint régen. Épp olyan...
- Te sem változtál semmit, Lorelai – mondta a férfi, miközben a nő arcát fürkészte, majd így folytatta: - Vagy mégis... gyönyörűbb lettél, mióta utoljára láttalak...
Lorelai felkacagott és így szólt:
- Ugyan, Joe! Kifejezetten remekül hazudsz!
- És Annie? Maga mivel foglalkozik? - fordult Joe kérdésével Annie felé, aki épp kávéjába kortyolt, letett a csészét, majd kedvesen válaszolt:
- Én? A Providence Post újságírója, riportere vagyok. Csak egy szürke kisegér az ilyen nagyok mellett, mint az én drága barátnőm...
- Ne szerénykedj! - torkolta le Lorelai. - Annie a Providence Post száguldó riportere. - magyarázta Joenak teljes meggyőződéssel.
- Hmm... száguldó riporter?
Lorelai elnyomta a cigarettáját és folytatta:
- Bizony! Annie egy száguldó riporter. Mindenhol ott van, ahol valami történik. Mindent időben kiszimatol, és mindenről nagyszerű cikkeket ír, és remek riportokat készít. Objektív, tényszerű képet ad. Szóval, ő a riporterek és az újságírók gyöngye...
Annie elképedve nézett barátnőjére.
- Jaj, ugyan már! Újabb dicshimnuszt kapok?
Lorelai épp válaszolni akart, de Joe gyorsabb volt.
- Nézze, Annie! Ha megérdemli, miért ne?
Ebbe a mondatba Annie belepirult, pedig nem volt az a típus, akivel ez életében oly sokszor megtörténik. Úgy érezte, kézbe kell vennie az irányítást.
- Ez kedves Öntől, Joe... - majd némi habozás után egy kérdéssel állt elő. - Nem tegeződhetnénk?
Joe tekintete Anniebe fúródott, majd egy kacsintással megtoldva közölte:
- Már azt hittem, nem is ajánlod fel... Egyébként most is valami jó kis ügyben szimatolsz itt?
- Á, nem! - tiltakozott hevesen Annie. - Csak Lorelait látogattam meg. Egy kis pihenést megérdemlek a sok száguldás közepette. Nyugalomra vágytam, pár nap csöndre.
- S mindeközben persze próbálom győzködni, hogy dolgozzon nekem... - tette hozzá Lorelai.
- Meg tudom érteni – mondta Joe. - És? Sikerül?
- Hát, őszintén szólva, eddig nem jártam nagy sikerrel – vallotta be Lorelai, s miközben sejtelmesen Anniere nézett, folytatta: - De talán majd most... hátha most majd Annie talál itt valamit, vagy valakit, ami miatt érdemes lesz itt maradnia.
Annie egy „ma eláslak a kert végében, Lorelai” nézéssel fordult barátnője felé, majd egy huszárvágással fordított a beszélgetés irányán.
- Talán ha az álmaidról beszélnél nekem, akkor talán itt maradnék és igent mondanék... de ugye, arról mélyen hallgatsz!
Joe hirtelen felkapta a fejét, s élesen tette fel a kérdést.
- Az álmaid, Lorelai?
Annie ebben a pillanatban kissé feszélyez érezte magát, mint aki darázsfészekbe nyúlt, vagy mint aki kiengedte a szellemet a palackból. Mintha Pandóra szelencéjét nyitotta volna ki. Nem értette, Joe miért néz Lorelaira egyszerre fájdalommal és kissé mérgesen. Zavartan állt fel és közölte:
- Elnézést, hozok egy kis reggelit! Hátha, ti is megéheztetek... hmm.. én farkaséhes vagyok!
Azzal távozott a ház irányába, s közben magában szitkozódott, hogy lehetett ennyire bolond és érzéketlen, hogy lehetett ennyire ostoba, hogy olyanba üti az orrát, amibe nem kellene. Persze, jó firkászhoz híven furdalta a kíváncsiság az oldalát, mi az, amiről ő még nem tud, mi lehet barátnője álmai mögött.
Joe még mindig Lorelai arcát fürkészte, aki viszont a távolba meredt. Így ültek még néhány percig.
- Szóval? - sürgette Joe. - Ki vele, Lorelai! Megint ugyanaz?
- Nincs semmi baj, Joe, hidd el! Csak álmodtam. Miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni? Biztosan a tegnap esti film okozta, gondolom, az hozta elő... ismét...
Joe újabb cigarettára gyújtott, Lorelai szintén. A férfi csak nem hagyta nyugton a nőt.
- Nos? Újra ugyanaz? Megint a visszatérő álmaid gyötörnek? Azok az álmok, amikből vérfagyasztó sikollyal, sírva ébredsz? Beszélj róla, kérlek! Hallgatlak!
Lorelai idegesen a cigarettájába szívott, nézte a kifújt füstöt, majd mesélni kezdett, válaszokat adott Joe kérdéseire.
- Igen. Ugyanaz. Ugyanaz a visszatérő álom. Ismételten ugyanazok a visszatérő álmok gyötörnek, mint egy lidércnyomás. És egyre sűrűbben. Úgy érzem, mintha az álmaimban megjelenő nő én lennék, sőt! Én vagyok az....és a férfi...sosem látom az arcát, de a hangja, az érintése, a csókjai, kezének melege olyan ismerős...és ő is mindig ugyanaz, érzem... mindig ugyanolyan. Csak a hely más egy kicsit...ismerős, de mégis más....és az idő...a történés ideje...az is más...mintha korokon át vándorolnék. Viszont a történet vége mindig ugyanaz. Mindig egyformán végződik. Mindig. Meghalok a végén...belehalok...megöl engem...
Kissé elcsuklott a hangja. Elnyomta a cigarettáját, felállt, karjait átfonta a mellén, s behunyta a szemét, de folytatta:
- Megrémít ez az egész. Nem tudom, mit jelent, nem tudom, mit akarnak üzenni az álmaim, nem értem ezt az egészet. Néha attól félek, hogy ez az álom egyszer valóra válik, és többé nem ébredek föl. Félek, Joe....rettenetesen félek.
Joe felállt, odament Lorelaihoz, s hátulról átölelte.
- Mondd! Hogyan segíthetnék? - kérdezte.
- Nem tudom, Joe... nem tudom.
- És ha újra felkeresnéd a pszichiátert, Dr. Collinst? - kérdezte félve, csöndesen Joe. Lorelai szembefordult vele, s lemondóan közölte:
- Már akkor sem tudott segíteni, most miért sikerülne neki? Sőt! Azóta még szenilisebb lett...
- Túl sok minden történt veled az elmúlt évek alatt, Lorelai – összegezte a férfi. - Előbb Tom halála, aztán a szüleid halála... minden a nyakadba szakadt, a szerkesztőség és az étterem is. Túlvállaltad magad. Talán ezek okozzák a szörnyű álmokat, nem gondolod?
A nő arcára mély fájdalom ült, könnyeit visszatartva válaszolt Joenak.
- Talán igen, talán nem. Lehet, hogy igazad van. Túlhajszoltam magam. Pihennem kellene. Csak tudod, az álmok már Tom halála előtt is gyötörtek. Vannak időszakok, amikor eltűnnek ezek a rossz álmok, s nem tudom, mi az oka, hogy visszatérnek. Ez egy rejtély...
- Tárd fel az álmaid, tárd ki a titkaid, s megmondom mi gyötör, s ki vagy – próbálta viccesre venni a dolgot Joe.
- Ébressz fel az álmaimból és lökj a realitás talajára.... rázz fel, bébi! - mosolygott Lorelai Joera. Összenevettek, mint ahogy nagyon sokszor tették ezt az évek során. Felrázni a másikat, megnevettetni, segíteni a másikon, kihúzni egymást a bajból, ott lenni, a mikor a szükség úgy kívánja.
- Itt a reggeli!
Annie csilingelő hanggal tért vissza, s nem mellékesen egy reggelire való finomságokkal megrakott tálcával, amit az asztal közepére helyezett, majd bocsánatkérően nézett barátnőjére.
- Elnézést kérek, nem akartam elrontani a reggeli jó hangulatot.
- Nincs gond – nyugtatta meg Lorelai. - Nem a te hibád, csak az én ostoba álmaim... és vannak dolgok, amikről..
- Amikről muszáj beszélni – fejezte be a mondatot Joe, majd mosolyogva nézett a két nőre. - Hölgyeim, ha már Annie volt olyan kedves és ételt varázsolt az asztalra, akkor reggelizzünk együtt. Néha az én rossz szokásaimon is lehet változtatni...Hmm... s ezek az ínycsiklandó illatok valahogy meghozták az étvágyamat...
Joe tányérért nyúlt és bőségesen telerakta finomságokkal: főtt tojás, omlós kalács, vaj, camembert sajt, olasz sonka, friss zöldségek. Lorelai és Annie is követte ebben a tevékenységben, s nekiláttak a reggelinek. Csöndesen falatozgattak, élvezték a reggel frissességét és a napsütést. Az étkezés befejeztével következő adag kávéjukat szürcsölgették. Annie kíváncsiskodó természete újabb beszélgetést eredményezett.
- Te mivel töltöd napjaidat, Joe?
- Afganisztánban mint békefenntartó lövöm halomra az ellenséget!
- Úristen!
Annie szemei kikerekedtek, mire Lorelai oldalba bökte nevetve.
- El ne hidd már neki! Csak ugrat téged!
Annie a szívéhez kapott, s most már ő is nevetve mondta:
- Akkor rendben van! Bár, egy igazi hőssel még sosem készítettem riportot... hmm...megért volna egy misét!
- A katonai élet már csak a múlt – húzta ki magát Joe. - Most már keményem dolgozom. Egy építőipari vállalat büszke tulajdonosa vagyok. Talán hallottál már a Dream Building by Baldwin nevű cégről...
- Ó, igen... - helyeselt Annie, mire a férfi folytatta:
- Telkeket veszek, házakat építek rá és eladom. Sok esetben vállalom házak felújítását, újjáépítését. Nem panaszkodom, mi okom lenne rá. Jól jövedelmez és szeretem is csinálni.
- Ez a fontos – bólogatott Annie. –, hogy az ember jó kedvvel tegye, amit tesz, hogy élvezettel fogjon neki a munkájának, s úgy is érjen a végére, örömmel fejezze be.
- Így lesz édes a munka gyümölcse – somolygott Lorelai.
- Ez nagyon költői hasonlat volt. És mi van a bátyáddal, James-szel? - tett fel egy újabb kérdést Joe.
Lorelai vállat vont, sóhajtott egyet.
- Hetek óta nem láttam. Olykor felbukkan, majd eltűnik újabb hetekre, néha hónapokra is. Némelykor azt gondolom, abnormális a viselkedése....és kezelhetetlen.
- Kár – sajnálkozott a férfi –, pedig nagyszerű szakember, remek mérnök. Szívesen dolgoznék vele együtt újra. Igaz, ami igaz, voltak bolond építészeti ötletei, tervei, de a végén mindig kifogtuk vele az aranyhalat.
- Tényleg így volt – nyugtázta Lorelai –, ha gondolod, megemlítem neki, hogy szívesen találkoznál vele.... ha esetleg ismét felbukkan...
- Helyes – zárta le a beszélgetés ezen részét Joe, majd ragyogó arccal fordult a lányok felé. - Hölgyeim, jövetelem nem céltalan. Péntek este egy kisebb összejövetelt tartok, s úgy gondoltam, hogy téged is, illetve most már titeket is – itt határozottan nézett Anniere – szívesen látnálak ott.
- Egy parti? - csillant fel Annie szeme.
- Igen, egy parti – bólintott Joe Baldwin. - Egy kis összejövetel barátokkal, ismerősökkel és fontos emberekkel. No meg egy kis jótékonykodás. Lorelai, a szüleim is szeretnék, ha ott lennél... s a meghívás természetesen neked is szól, Annie. Hölgyeim, számíthatok a jelenlétükre?
- Hát, nem is tudom... - bizonytalankodott Lorelai, mire Annie a megszokott határozottságával döntött helyette is.
- Természetesen ott leszünk, Joe! Hová és hány órára szól a meghívás?
- A fogadás a szüleim házában lesz. Lorelai tudja, hol van és az időpont este hat óra. De itt van nálam a meghívó is – benyúlt a zakója zsebébe, majd átnyújtott kettő darab meghívót; egyet Lorelainak, egyet pedig Annienek. - Ezen minden szerepel. Persze, telefonon is elérhettek bármikor, a mobilom éjjel-nappal nálam van, a számom pedig rajta van a meghívón.
Miközben Annie elbűvölten nézte a meghívót, s hangosan felolvasta, ami rajta állt, Lorelai bólintott s vidáman hozzátette:
- Jól van, Joe, ott leszünk! Úgyis rég volt már, amikor a szüleiddel találkoztam.
- Kimozdulnod sem ártana, nemcsak állandóan a munka – jegyezte meg halkan Annie.
Joe felállt, úriemberhez méltóan biccentett a fejével, majd közölte.
- Nos, hölgyeim, akkor viszont érzékeny búcsút vennék a pénteki viszontlátásig. Rengeteg dolgot kell még elintéznem addig, és vár még rám egy pár tárgyalás is.
Lorelai és Annie a kocsijához kísérte a férfit. Elbúcsúztak.
- Annie, örülök, hogy megismertelek!
- Részemről a szerencse!
- Lorelai, vigyázz magadra! - ölelte meg Joe Lorelait. - Akkor péntek este hatkor...Annie! Ugye számíthatok rád, ha Lorelai elkezdene kifogásokat keresni? - kacsintott még egyszer Joe Anniere.
- Mi az hogy! - vigyorgott rá Annie.
Joe Baldwin beszállt a kocsijába, gázt adott és elindult. Annie és Lorelai integettek és hosszan néztek utána. A jeep egyre távolodott. A kát nő összenézett.
- Akkor péntek estére már van programunk – bökte oldalba Annie Lorelait, aki belekarolt barátnőjébe, s bizalmasan közölte:
- Na, ja! De ki kell majd tennünk magunkért. Gyere, mennünk kell! Nekünk is ezer dolgunk van még addig; szerda van és a péntek mindjárt itt lesz.
- Aha. Ez így van, és még valami csinos kis ruhákat is be kell szereznünk az estélyre – erősítette meg a tényeket Annie, miközben a ház felé ballagtak.
- Persze – egyezett bele Lorelai. - De még a szerkesztőségbe is be kell ugranunk ma, és az étteremben is van néhány elintézendő dolgom. Akár ebédelhetnénk is ott...
- A Le Vien Rose-ban? - kérdezte Annie.
- Miért? Hol máshol? - kérdezett vissza Lorelai kacarászva. - Nincs más étterem a tulajdonomban.
- Csak csipkelődöm – nyugtatta barátnőjét Annie.
Összeszedték a reggeli maradványait, tálcára rakták a csészéket és bementek a házba. A konyhában lepakoltak, majd megegyeztek abban, hogy fél óra múlva le kell indulniuk, ha mindent el akarnak intézni a városban. Nekifogtak hát a készülődésnek, s annak ellenére, hogy ez nem volt rájuk jellemző, fél óra múlva útra készen álltak.
- Hű, de csinos vagy! - jegyezte meg Annie, ahogy Lorelai leért a lépcsőn az emeletről.
- Komoly üzletasszony vagyok, ahhoz mérten kell öltözködnöm és viselkednem is! - vigyorgott Lorelai. - Első a munka!
Lorelai tényleg csinos volt. Fekete szűk miniszoknyás kosztüm volt rajta, tört fehér szaténblúzzal, fekete szatén tűsarkú cipőt viselt. A haját magas copfba fogta, arcába lógott néhány hullámos huncut tincs. Annie is kicsípte magát; fekete nadrágba bújt, amihez élénkpiros színű félvállas tunikát vett föl.
- A te kocsiddal menjünk vagy az enyémmel? - kérdezte Annie.
- Mehetünk az enyémmel. Akarsz vezetni? - lóbálta meg az autókulcsot Lorelai Annie előtt.
- Naná! - csillant fel Annie szeme. - Ide vele! Ritkán vezetek ilyen autót. Tényleg, Lorelai... miért is van terepjáród?
- Mert nagyobb biztonságban érzem magam benne...
Az L200-as pöccre indult. Húsz perc elteltével már benn is voltak a városban.

Forrás:

Csoport: Elfogadott műkedvelő alkotás | Hozzáadta: Lorelai (2012-12-29) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 433 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...