A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Moderálásra váró alkotások
Elbírálásra váró alkotások
Elfogadott műkedvelő alkotás
Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2020-08-13, 07:49:10
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » MŰKEDVELŐ ALKOTÁS » Elfogadott műkedvelő alkotás [ Alkotás hozzáadása ]

A3
A markoló kanala megakadt valamiben. Szabolcs indulatosan megrántotta a botkormányt, hogy kiszabadítsa, közben dühödten szitkozódott. A csuklójára tekert kendőbe törölte meg homlokát, de az izzadság továbbra is patakzott az arcán. Akárcsak a hátán és az oldalán. A feneke alá gyűlt nedvességtől meg folyton olyan érzése volt, mintha a saját vizeletében ülne.
– Hülye barom! Hülye, köcsög baromállat! – verte bal öklével a műszerfalat, amikor a kanál csak nem akart kiszabadulni.
Tisztában volt vele, hogy semmi értelme a dühöngésnek, de egyszerűen muszáj volt odasóznia. Ha előtte lett volna az a kerekképű, busa szemöldökű, román művezető, az a Nucu, vagy hogy a francba hívják, valószínűleg annak is bemosott volna. Hiszen az az állat találta ki, hogy ne hajnalban kezdjenek dolgozni, mert neki nem volt kedve korán kelni, hogy a csini kis Nissan-jával kiguruljon idáig Brassóból. Pedig az tényleg nincs messze. De nem, ez az idióta ragaszkodott a reggel nyolchoz, amikor már legalább harminc fok van árnyékban, de olyan meg nincs sehol, különösen nem a tűzforró kaszniban.
Szabolcs az ilyen ragyogóan meleg nyári napokon, mikor egy felhő sincs az égen, a pokolba kívánta az egész A3-as autópályát, a románokkal, a székelyekkel, de még a Havasokkal is egyetemben. Kell a pénz…
Elengedte a botkormányt, jobbjával kitapogatta az ülés alá gurult ásványvizes palackot és nagyot húzott a húgymeleg vízből. Hagyta, hogy lefolyjon az állán és benedvesítse a – valaha – sárga egyenpólót és a poros munkásnadrágot.
A kiürült palackot néhány gyors mozdulattal labdává gyűrte és bevágta a háta mögé a többihez. Igazított kicsit a kormányon és lágyan, szinte gyengéden kiemelte azt a nagydarab szart, amiben az előbb megakadt a markoló. Mielőtt oldalra borította volna, felemelte, hogy lássa mi az. Leginkább egy koporsónak tűnt, de a rárakódott földtől nem tudta kivenni rendesen az alakját. A színét, anyagát meg aztán végképp nem látta.
Vállat vonva kiborította a kanálból. Hallotta a leguruló kavicsok zörgését, a döbbenést és, mintha valami reccsent volna. Talán kinyílt a láda és most kiborult belőle a holttest. Vagy a mellé rejtett kincs. Majd, ha megállnak ebédszünetkor, megnézi. Az már úgyis csak egy fél óra.

 
– Hé, cimbi, kérsz sört? – Az irányítófülke ajtaját Laci tépte fel, az a mindig vigyorgó, nyurga kölyök.
Szablocs legszívesebbe belerúgott volna a fülig vigyorba, de aztán megenyhült.
– Nem vagyok a cimbid. Hol az a sör?
– Hátul a tisztáson. Behúztuk a bokor alá a hűtőládát, hogy az a barom Nicu meg ne lássa. Gyere. koma, kérni akarok valamit.
Szabolcs zsibbadt tagokkal kászálódott le a fülkéből és a fejébe nyomta az előírásos sisakot.
– Tudtam, hogy nem lesz ingyen a sör…
– Ne morogj már, nem nagy dologról van szó.  – A nyurga fiú kedélyesen belekarolt és finoman az erdő felé terelte, ám Szabolcs hirtelen lecövekelt.
– Figyelj. Laca, én nem akarok belekeveredni a stiklijeidbe. És neked se kéne…
– Ne papolj már, hülyegyerek! Ez nem balhé, hanem… Figyelj, emlékszel arra a kis vöröskére, akit múlt vasárnap láttunk a templom előtt?
Szabolcs elgondolkodott. Egy ideje már nem nézte meg úgy a csajokat, mint régen. Mióta is?
– Arra a kis műkörmös csitrire gondolsz, aki a brassói Tescoban pénztáros?
Laci meghökkent.
– Pénztáros? Ezt meg honnan veszed?
– Múltkor nála fizettem. Mi van vele?
– Ma este randizunk. Oszt, ha minden jól megy, nála is alszok.
– És…?
– És ma éjjel én lennék a soros őr.
– Nebaszki, ugye nem akarod…?
– Nézd, Szabikám, neked úgysincs itt nőd, bulizni nem szeretsz, az meg tök mindegy, hogy a szálláson olvasol vagy a bódéban, nem? Itt legalább senki se baszogat.
– Ja, csak állat meleg van ott bent még éjjel is.
– De legalább alhatsz kint, ha kihúzod a kempingágyat. Szerintem még jobban is jársz.
– Hallod, öcsém, mért nem mentél te biztosítási ügynöknek vagy autóneppernek?! Ilyen dumával…
– Honnan veszed, hogy nem próbáltam? – Laci vékony arcán ismét szétterült a vigyor. – De az uniós projekt jobban tejel.
– Ha fizetnek. Azt hallottam, hogy nincs pénze a román kormánynak.
– Annak lehet, de minket a konszern fizet, nem emlékszel? De ne ezzel törődj most. Segíts inkább.
A hűtőláda a helyén volt, félig a földbe temetve, jól elrejtve a bokrok alá.
Szabolcs elgondolkodva forgatta kezében a gyöngyöző üveget, amin a Kozel címke lassan csúszott lefelé. A hátramaradt nyákos ragasztót a fiú oda sem figyelve törölte foltos nadrágjába, miközben azon zakatolt az agya, hogy valamit még meg akart csinálni az ebédszünetben. De mit?
 
Különös éjszaka volt. A forróság még napnyugta után sem enyhült, a fülledt levegő fojtogató dunyhaként borította a falut és a környező vidéket. Vihar előtti csönd ülte meg a Havasok lábát.
A madarak és a kis erdei állatok is érezhettek valamit a közelgő égiháborúból, mert egyetlen nyikkanás nélkül húzódtak meg a vackukon.
A hold felhők mögé bújt, de a földre leszüremlett egy kevés, kósza csillagfény.  
Csend. Homály. Rezzenetlen levegő. Hőség.
A föld markolók vájta sebei melletti törmelékhalom megmozdult. Előbb csak pár kavics gördült le a dombocska oldalán, majd egyre nagyobb göröngyök fordultak le a tetejéről, hamarosan felfedve egy oldalára borult ládát.
Egy ládát, melynek hiányzott a teteje.

 
Nem találta a helyét. Először még ki akart ülni a hullámpalából összerótt bódé elé, de aztán meggondolta megát: ott kint nincs fény, és a ventillátort se tudja bedugni.
Fejére húzta a fejhallgatót, hogy kizárja az meleg levegőt kavargató gép elviselhetetlen hangját, de még a Therion sem volt képes teljesen elnyomni a zúgást, pedig maxra tekerte az mp3 hangerejét.
Előkotorta a vázlatfüzetét meg a ceruzákat a hátizsákjából. Kezébe került a levél, amit Encinek kezdett írni, de aztán félbehagyta. Mit írjon? Hogy hiányoznak? Hogy alig várja, hogy végre ő mondjon mesét Nusikának? Hogy kurvára elege van?
Az egyetlen, amit írhatna, hogy küld pénzt. De az még egy hét. Majd beszélnek a hétvégén video chat-en. Laca úgyis jön eggyel, biztos beviszi Brassóba. A könyvtárban meg van net. Igaz, lassú, de legalább ingyenes.
Belökte a levelet a táska aljába, és a térdére fektette a vázlatfüzetet.
Múltkor ott hagyta abba, hogy elkezdte lerajzolni a falu határában levő kis templom freskóit. Eléggé leamortizált az épület, talán a megépülése óta nem volt felújítva, de a freskókat tehetséges művész festette.
Örült neki, hogy legalább az a kis templom megúszta. Az eredeti tervek szerint le kellett volna gyalulni, de az ellenőrök nem engedték, merthogy műemlék.
Persze, a temető már más tészta. Hivatalosan oda is kellett volna régészeket hívni, de amikor felvetette az építésvezetőnek, az nagyon csúnyán nézett rá. Nem feszítőzött, elvégre nem az ő baja. Csak ilyenkor fájt a szíve, mert diplomás történészként szívesebben végzett volna itt ásatásokat, mint útépítést. Bár, mind a kettő földmunka…
Előkotorta zsebéből a mobilt, és kikereste a két nappal korábban készített fotókat. Kicsit életlenre sikerültek, de azért még elég jól látszottak a freskók színei. Kikereste a törököset és próbálta elkapni a formákat. Komor gondolatai elpárologtak közben, mint bőréről az izzadság.

 

Nem tudta, hol van. Nem tudta, ki ő. Igazából még érzései se voltak, csak egy vad, állati ösztön: vadászni. Nem volt szeme a látáshoz, nyelve az ízleléshez, bőre a tapintáshoz. De még megvoltak a fogai. A szép, hosszú fogai.
Végtelen lassan kikászálódott a széttört koporsóból. Most, hogy már nem volt testébe ékelődve a karó, nem kötötte semmi a köztes léthez.
Szabad volt. És éhes.

 

Feltámadt a szél. Eleinte csak a fűszálak és a fák levelei súrlódtak össze finoman, majd a kisebb gallyak, ágak is megmozdultak. A fenyves halk zúgással életre kelt, lelökve magáról a fülledt csöndet. A szél lezúdult a Havasok oldalán átnyargalt a kristályvizű patakok felett, keresztülszáguldott a völgyeken. A fűszálak a földre lapultak, meghajoltak előtte a bokrok, de még a fák is. A készülő autópálya töltése fölött mintha megtorpant volna, felkavarta a port, az idáig sodort tobozokat a magasba emelte, majd újra a földre dobta.
Megrobajlott az ég, vakító villám cikázott végig a Nagykőhavas felett, majd három szívdobbanással később a hegy oldalán legördült a mennydörgés.
Halk, majd egyre erősödő kopogással megérkezett a zivatar.
 

A vihar elborította a bódé falához támasztott lapátokat, amik hangos zörgéssel-dübbenéssel borultak egymásra.
Szabolcs a pokoli lármára riad fel.
Lehajolt, hogy biztonságba helyezze a földre csúszott vázlatfüzetet, de azonnal fel is jajdult, mikor zsibbadt lába a deszkákhoz ért. Mintha folyékony tűz áramlott volna végig a tagjain, elnehezült végtagjai nem akartak engedelmeskedni.
Nagy nehezen talpra kecmergett, a fejhallgatót, melyben még mindig a Therion szólt, ki tudja hanyadjára, fintorogva lehúzta a füléről.
A feje majd’ leszakadt, ám nem tudta eldönteni, hogy a fejhallgatótól, melyre álmában ráfeküdt, vagy a hirtelen jött vihartól fájdult-e meg.
A levegő érezhetően lehűlt. A bódé bádogtetején egyre gyorsuló ütemben doboltak az esőcseppek, oldalát pedig törött-tépett ágakkal szórta meg a szélvihar.
A fiú felkapta – esőkabát híján – a munkavédelmi sisakot meg egy zseblámpát és kisietett, hogy rendet tegyen.
 

Érezte a közelben a prédát, forró vérének lüktetését, bőre kipárolgását. Az eleven szív minden egyes dübbenése egyre közelebb és közelebb lökte hozzá. Követte a nyomot, ami nem volt se szag, se zaj, csak a vonzás, mely húzta-vonta, rángatta.

 

Szabolcs nagyon szentségelt. Felváltva szidta a vihart, a konszernt, az A3-ast és Lacát.
Mire nagynehezen összekötötte és kövekkel lesúlyozta az eszközöket, már nem volt egy száraz pont a testén.
Belépett a bódéba, és nyúlt volna a kilincsért, mikor egy hangos sercenéssel elment az áram.
Pár pillanatig bénultan állt, majd a földöz vágta a sisakját.
– Ó, hogy az a jó kurva… – szakadt ki belőle, és visszafordult, ki a sötét, vizes éjszakába, hogy megkeresse a biztosítékok szekrényét.

 
Már közel járt. Érzékelte az élet melegét, de leginkább a küzdő préda édes-szúrós szagát. A pulzáló szív gyorsan vert, vad dühe megbizsergette csontjait. Hirtelen megszűnt a fény, helyét bársonyos sötétség vette át. Eljött az idő.

 
Szabolcs tétován állt a viharvert szekrény előtt, zseblámpájának fénye elmaszatolódott fénypacának látszott a rozsdás dobozon. Tudta, hogyan nyúlhatna hozzá a vezetékekhez és a biztosítékokhoz, de nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kinyitni a szigetelt ajtót ekkora viharban. Meg aztán előbb a szerszámkészletet kellene megkeresnie valahol a markolóban az ülés mögött.
Megfordult, hogy előkerítse. A zseblámpa pászmája követte keze mozdulatát, és hirtelen azt hitte, hogy valami fehér ágat sodort mögé a viharos szél. Csak lassan tudatosult benne, hogy, amit ő ágnak vélt, az mi is valójában.
Keze önkéntelen mozdulatával a fénycsóvát az arca magasságába emelte. Tagjaiban szétáradt az iszonyat a felismeréstől, ahogy a tűhegyes agyarakkal vicsorgó koponyára világított.
Dermedt ujjai közül lassan kifordult a zseblámpa.
 

A zsákmány mellett térdelt. A nyaki artériából már nem spriccelt a vér, igazából még csak nem is szivárgott. A test száraz volt és halott.
Az övé viszont kezdett változni. Elektromos impulzusok futottak végig a csontjaiban, élettel töltve meg annak szöveteit. Az érzettel együtt érkezett a fájdalom, amitől üvölteni tudott volna, ha lett volna mivel, így csak az ég felé fordította vak szemgödreit, és néma sikolyra nyitotta száját.
Az égen újabb villám hasított végig és ez új érzetet hozott: kín hasított a szemébe. Odakapott, és élő szövetet tapintott. Vadonatúj szemeivel rámeredt a kezére, amin friss, puha bőr feszült.
Tudta, hogy lehetséges, de korábban még nem volt ilyen élményben része. Persze, azelőtt még sose döftek karót a szívébe.
Volt azelőtt.
Emlékezett.
Nincs egyedül. Van családja, testvérei… klánja.
Némán elüvöltötte a Hívást.
Percekig semmi sem történt, majd nagyon távolról, nagyon mélyről halk visszhang felelt hangjára.



Forrás:

Csoport: Elfogadott műkedvelő alkotás | Hozzáadta: Bettyblue (2012-09-02) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 547 | Hozzászólások: 6 | Tag-ek(kulcsszavak): vámpír |
Összes hozzászólás: 6
0   Spam
6 Bettyblue   (2012-09-10 19:58:09) [Anyag]
Köszönöm, nagyon jó azt olvasni, hogy tetszett a novella.
Shaera: Köszi, hogy megvédtél! Igazából attól féltem, hogy a vámpír nézőpontban nem fog érvényesülni az az abszolút tudattalan "élőholt" fíling, amit meg akartam jeleníteni.

Lehel: Sajnos ki kell ábrándítsalak. Nem vagyok erdélyi, sőt, sose jártam még a kérdéses helyszínen. smile Remélem, ha egyszer Bori rápillant majd az írásra, nem kap szívinfarktust az (esetleges) tárgyi tévedéseimtől... smile igazából azért ez lett a helyszín, mert - amennyire a hírekből hallottam/olvastam - nem nagyon tudnak az A3-as építése során odafigyelni a történelmi emlékekre, és a bennem emiatt gyűlő szomorúságot akartam formába önteni. Meg persze nem rajongok a romantikus, ám nagyon trendi "én nem iszok emberből, mert az olyan embertelen" vámpír-képért smile De ezzel - szerintem - többen vagyunk így :-)

+1   Spam
5 Lehel   (2012-09-09 08:47:54) [Anyag]
Szia!
Az eddigiek közül nekem ez tetszett a legjobban. Ügyesen sikerült kidolgoznod a karaktert, könnyen bele tudtam élni magam a főszereplő helyzetébe, és a fogalmazás is tetszetős volt a számomra. A hegylakó típusú vámpíron kicsit mosolyogtam, de valamit kellett írni róla is tongue
A témaválasztás miatt arra célzok, hogy romániai vagy. Eltaláltam?
Gratulálok happy

+1   Spam
4 Shaera   (2012-09-04 21:27:39) [Anyag]
Stílusban, hangulatban rendkívüli, és logika ide vagy oda (pedig arra általában kényes vagyok), itt végre éreztem igazi feszültséget felépülni a végére - empátiát az emberért, akiből elég sokrétű karakter lett a végére. Nagy meglepetést nem tartogattál, de a váltakozó nézőpont adta dinamikának köszönhetően nem maradt hiányérzetem.

A vér folyásának és hova folyásának kérdésére pedig rendkívül egyszerű a válasz - MAGIC! biggrin

0   Spam
3 Craz   (2012-09-04 20:22:37) [Anyag]
Dehogynem logikus egy vámpír. surprised

A legtöbb világban a vér táplálékul szolgál, úgyhogy ne játssz az étellel, nem szabad pazarolni. smile

Igaz ritkábban előfordulhat, hogy egy vámpír másra is felhasználja, mondjuk egy szép festmény elkészítéséhez - ad neki egy sejtelmes hangulatot. wink

Zombikból kifolyhatnak dolgok. Pl. egy üveg sör, de ezt az ötletet nem lenyúlni, mert már megírtam a Zombigasztronómia, avagy csirkepörkölt ebédre c. novellában. biggrin

0   Spam
2 AndyBaron   (2012-09-03 17:19:48) [Anyag]
tetszett!
Logikailag nem erős, de a hangulata elviszi! happy

0   Spam
1 Lylia   (2012-09-02 13:35:51) [Anyag]
Tetszett a fogalmazás, az, hogy biztos vagyok benne, minden helyet ismersz, amiről írtál. Érzékletes és magával ragadó az írás, az is jó, hogy a feltámadt vámpír nem lát, érez semmit, csak viszi az ősi ösztön. Viszont, itt jön, ami zavar: ha csak csontváz, akkor hova tud "belemenni" a vér, hogyan tud újra felépülni a test, hova szívódik fel a táplálék? Persze, ez csak szőrszálhasogatás smile A végén nem tetszett, hogy a főszereplő, aki egy családos ember, meghal, de hát az élet nem rózsaszín...





Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...