Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
A nap nyugovóra tért, elérkezett az este. Anna hosszú utat tett meg, mire a kikötőhöz ért. Azt remélte, hogy ott majd finom falatok várják, de tévedett. A környék kihalt volt. A halászok már rég kihajóztak. Pirkadatig nem is térnek vissza. Az idő fél tíz fele járhatott. Kínozta az éhség, már émelygett. Teste a napi betevőjét követelte. Tenyerét erősen a gyomrára szorította, hogy elnyomja annak háborgó hangjait. Jól tudta, sürgősen vérre van szüksége. Némi ácsorgás után csalódottan a móló szélére ült, lábát a vízbe lógatta és várt, hátha feltűnik valaki, akit végre megcsapolhat. Hosszú idő telt el - neki óráknak tűnt – de nem akadt társasága. A hátát lustán a hideg korlátnak döntötte. Gyűlölte a vámpírlétet, a kiszolgáltatottságot, átkozta önmagát és a személyt, aki annak idején vérszívóvá tette. Felesküdött rá, egy napon megtalálja azt a férfit, és vérét veszi. Fáradtan tekintett a horizont felé. Még a végkimerültség határán is csak a bosszúra tudott gondolni. Ujjai között vörös tincsével játszadozott. Tekergette, csavargatta, közben mélyeket sóhajtott. Unta a tétlenséget. Már majdnem feladta a várakozást, mikor egy alakot pillantott meg a nádasban, aki éppen egy csónakot vonszolt a partra. -Úgy látom, érdemes volt várnom. – vigyorodott el. Apró nyelvével megnyalta ajkait, majd feltápászkodott a földről. Kapucniját mélyen az arcába húzta, és hangtalanul a nádas felé vette az irányt. Olyan csendesen lépett a csónaknál álló fiú mögé, hogy az észre sem vette őt. A vérszívó alaposan végigmérte leendő áldozatát. Legnagyobb meglepetésére a sötét alak egy vékony, törékenynek tűnő, szőke kisfiú volt. Nagyjából 12 év körüli lehetett. Anna ott állt és most életében először habozott. Nem tudta mitévő legyen. ~Túl fiatal. Túlságosan fiatal.~ Hajtogatta újra és újra. Eddigi áldozatai korosabbak voltak. Felnőttek. Érett nők és férfiak. Gyerekekre sohasem támadt. Az elvei nem engedték. Azonban most nem volt választása. Érezte, hogy lassan eluralkodik rajta a vérszomj. Még kitartott, de azt maga sem tudta, meddig lesz képes elfojtani gyilkos ösztöneit. A fiú megfordult, s amint észrevette, hogy figyelik, ijedtében a csónak mögé rejtőzött. -Sajnálom. Nem akartalak megrémiszteni. – szólt rekedtes hangján a vámpírnő. A gyermek félénken kikukucskált rejtekéből. Apró ujjaival a ladik peremét markolászta. -Cs-csókolom. A nénit még nem láttam erre. Nem t-t-tűnik i-i-idevalósinak. – dadogta. Hatalmas kék szemeivel fürkészte az idegent. -Bo-bocsánat, hogy da-da-dadogok, mindig ez van, ha me-megrémü-ülök. – szabadkozott. A hosszú út és az éhség meggyötörte Annát, ezt a fiú is észrevette. –E-e-esetleg szü-szü-szüksége van valamire? – kérdezte udvariasan. ~Oh, igen. A véredet akarom.~ válaszolta magában Anna, miközben kedvesen a fiúra mosolygott. -Abban a t-t-tóparti kis viskóban lakom a n-n-nagyapámmal. – mutatott a házuk irányába. -Ha sz-sz-szállásra van szüksége...n-n-nálunk talál. Van k-k-kiadó szobánk. Nem túl drága. – magyarázta. Anna mérlegelte helyzetét. Napok óta nem aludt, jól esett volna neki egy puha ágy, ahol álomra hajthatja fejét. Úgy döntött, él a kínálkozó alkalommal, és kivesz egy szobát az öreg halásznál. Időközben a fiú teljesen megnyugodott, és a dadogása is abbamaradt. -Akkor velem jön a néni? – nézett rá bizakodóan. Anna igenlően bólintott, mire a kis törpe előugrott a csónak mögül. Vidáman a nőhöz rohant, majd megfogta jéghideg kezét. -Uh, a néni keze nagyon hideg. Biztos átfázott. Tessék velem jönni. Otthon a kandalló előtt, majd fel tetszik melegedni. És biztosan éhes is. A nagyapus babgulyása nagyon finom… – hadarta fülig érő vigyorral. -Egyébként Thomas vagyok, de mindenki csak Thominak hív. A néninek mi a neve? – kíváncsiskodott, miközben elindultak a szállás felé. -Anna. – válaszolta szűkszavúan a vérszívó. Anna számára az a rövid - talán tíz percesnek sem mondható - séta az örökkévalóságnak tűnt. Thomi szája egy pillanatra sem állt be. Mindenféléről beszélt. Egymást váltották a témák. ~Cserfes egy kölyök.~ Állapította meg. Anna megváltásként élte meg, mikor a ház fényei látható közelségbe kerültek. ~Végre. Mindjárt ott vagyunk.~ Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A kisfiú a bejárathoz futott. -Nagyapa, nagyapa. Megjöttem. – kiáltotta vékony hangján. Keze már a kilincsen volt, mikor észrevette, hogy a vendége lemaradt. Anna úgy állt a kapu előtt, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Thomi visszasietett hozzá. Száját lebiggyesztette és szomorúan nézett a nőre. -Mégsem jön a néni? – kérdezte párás szemekkel. -Thomi. Maradj itt. El ne mozdulj innét! – indult meg Anna az ajtó felé. Rossz előérzete volt. A levegőben tisztán érezte a friss vér szagát, és ahogy a bejárat felé közelített egyre biztosabban tudta, egy hulla fekszik odabent. Az pedig, nem lehetett más, mint Thomi nagyapja. Anna belökte az ajtót, de nem lépte át a küszöböt. Nem azért, mert nem akart bemenni, hanem mert nem tudott. Vámpír volt. Magánházakba csak akkor térhetett be, ha hívták. De nem kellett beljebb merészkednie, hogy lássa, itt nemrég heves harcok dúltak. A szoba fel volt forgatva és a halász vére borított be mindent. -Öreg, valaki csúnyán elintézett. Azt hiszem, lemondhatok arról a híres babgulyásról. - vetett egy pillantást a kandalló előtt fekvő élettelen testre. -Túl sok itt a vér. Micsoda pazarlás. - kémlelte a vörös tócsákat, miközben hangosan megkordult a gyomra. Anna tudta, egy fajtársa járt itt, de nem a férfi vére kellett neki. Valami másért jött.
Köszönöm az észrevételt. Így tényleg egyértelműbb, hogy egy belső gondolatról van szó. Nézzétek el, hajlamos vagyok még az szj-s jeleket használni és gondolni, hogy mindenki számára egyértelmű, mikor beszél valaki és mikor gondolkodik. (Nálunk a - jel a beszéd, ~ jel a gondolat és * a cselekvés.) A lámás sztori folytatása meg alakulóban.
Van benne központozási, szórendi hiba is, egyet emelek ki (a többiek biztosan mondják majd a többit): –E-e-esetleg szü-szü-szüksége van valamire? – kérdezte udvariasan. ~Oh, igen. A véredet akarom.~ válaszolta magában Anna, miközben kedvesen a fiúra mosolygott. -Abban a t-t-tóparti kis viskóban lakom a n-n-nagyapámmal. – mutatott a házuk irányába. -Ha sz-sz-szállásra van szüksége...n-n-nálunk talál. Van k-k-kiadó szobánk. Nem túl drága. – magyarázta. Itt a párbeszédet Anna a belső monológgal folytatja, csak ez nem érthető, amikor valaki mondja dadogva a dialógust tovább, akkor én azt hittem, hogy a vámpír gúnyolódva folytatja a párbeszédet. Mindig kell jelölni, hogy ki mondja, különben összekavarodik a sorrend. Így kellene: "Oh, igen. A véredet akarom." Anna nem mondta ki, inkább kedvesen a fiúra mosolygott. - Ha sz-sz-szállásra van szüksége, n-n-nálunk talál - folytatta a fiú kicsit megnyugodva -, van k-k-kiadó szobánk. Nem túl drága. Egyébként boldog vagyok, hogy töltesz fel, pont ez a weboldal fő funkciója, hogy ösztönözzük egymást. Apropó, mi van a lámákat terelgető bátyóval?
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
