Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
„Mikor anyából földre tettek, Hová keverték röptömet? Embernek többé ne szülessek: Szárny nélkül élni nem lehet.”
Álomvilágot építettem fel. Oda menekülök olykor, ha zord és kegyetlen a világ, ha bánt és megsebez az, kinek feltártam lelkem legféltettebb titkait, kivel álmaim egy részét megosztottam. Üvegpalotám túl van az aranyhegyen. Túl a szivárványon, melynek végében koboldok rég elfeledett kincsét keresnéd. Gyémántfallal vettem körül, így védem azt a törékeny világot, amit képzeletem teremtett. Az örök boldogság és örök szerelem tája ez – az örök tavaszé. Virág fakad minden ágon, csilingelő hangú ezüst patak csörgedez a zöldellő bokrok, nyíló csodák között. Ragyogó napsütés, szelíd zápor, lenge szellő ad életet mindennek. Nincs félelem és hazugság. Nincs rossz, nincs álnokság. Nincs sötétség, nincsenek árnyak. Nincs fájdalom. Csak boldogság van, megértés, őszinteség, szeretet. Lélektől-lélekig. Erre épül itt bizalmam sarkig kitárt kapuja, melyen bárki beléphet, ki lélektől született, s ki e világ titkát hét lakat alatt őrzi majd. Bűbájos vidék ez, egy tündér álma, ki testembe zárva rab madárként sínylődik ebben az iszonyú nagy magányra kárhoztatott külvilágban. Édes vágyak, titkos szenvedélyek országa ez, szép reményeké, tiltott álmoké, melyek nélkül életünk, illanó létünk mit sem ér. Hinni kell benne, hogy a vágyak életre kelnek, hogy a szenvedély nem csupán múló, pillanatnyi gyönyör, hogy a szép remények társra találnak, s hogy az álmok valóra válnak. Hinni kell, hogy a kimondott szó igaz, hogy az érzés őszinte és tiszta, s hogy az egymásnak rendelt lelkek találkoznak, s együtt maradnak mindörökre. De, jaj, mi lesz, ha a kristálytükör meghasad? Ha az örök tavasz helyébe a fagyos tél hívatlanul betoppan? Ha hó fedi a tájat, zúzmara lepi a fák, bokrok ágait, s befagy az ezüst patak vize? Ó, mi lesz, ha a zord fagy után új rügy nem fakad, s üvegpalotám ablakát jégvirág borítja majd, s gyémántfalam omladozni látszik? Míg lelkemet napsugár melengeti, míg szívem önzés nélkül szeret, míg vágyaim és szenvedélyeim lángba borulnak, szép reményeim nem vesznek a ködbe, s álmaim bennem élnek, nincs baj. Nem adom fel. Birodalmam újjáépítem – üvegpalotám ezer darabra tört szilánkjaiból kristálypalota lészen, a legerősebb gyémántból készült fallal védve. E tündérmese nem érhet véget sohasem… Mert képzeletemet, lelkemet nem lehet sárba tiporni, börtönbe zárni. Éppúgy nem, mint ahogy álmaimat, vágyaimat, reményeimet sem. Szabad madár a lelkem. Szárnyalnia kell. Örökkön-örökké.
Szia, köszönöm! Örülök, hogy tetszett! S hogy felkeltettem a kíváncsiságot. Feltöltök még egy párat... Történet kellene? Hmmm... abból is töltök fel, bár az igazat megvallva, annak a történetnek még csak nagyon az eleje van kész, túlságosan az elején vagyok; nagyobb és hosszabb mérvőnek készül...
Szia, ez jó, jön belőle intelligencia és érzelem (talán abból még egy picit sok is, a rövidségéhez képest). Most gyere valami történettel , mert a kíváncsiságomat már felébresztetted!
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
, mert a kíváncsiságomat már felébresztetted!