Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
Brant Stoker idegesen megigazította nyakkendőjét autója jobb oldali visszapillantó tükrében. Igyekezett elrejteni egy fagylaltfoltot, amit pár pillanattal ezelőtt vett észre. Az ingatlan kereskedő mindig ügyelt a tökéletes megjelenésre. Először magadat adod el, utána a házat – hangzott a jelmondata. Most ennek igen nagy szükségét érezte. Ha jól forgatja a szavakat, az évszázad üzletét ütheti nyélbe. Megfordult, és az eladandó épületre nézett, a nap épp alábukott mögötte, utolsó sugarai aranyfényben fürösztötték. A Curia Gloire nem volt épp egy bűbájos családi fészek. Vastag kőfalai kizárták a meleget és a napfényt. A háromszáz éve lakatlan kastélyba nem vezették be a villanyt, az elektromos áramot. Víz is csak azért volt benne, mert úgy gondolták, könnyebben eladható. Bár az ingatlaniroda sosem remélte, hogy valaha túltesz a rideg kúrián, itt-ott tataroztak rajta egy keveset. Hajnalvér lakói azonban jobb szerették volna, ha az egészet a földdel teszik egyenlővé. A dombon álló morózus épület fenyegetően magasodott a többi ház fölé, évszázadok energiája járta át, a mélyen szunnyadó őserők már-már kirobbantak fogva tartójuk erős falai közül. Babonákat, legendákat szőttek a Curia Gloire köré, a wiccások beavatásokat, a sátánisták idézéseket, szeánszokat tartottak itt, de az épületbe bemerészkedni egyikük sem mert. Hajnalvér városa hagyta, hogy a valaha impozáns kastély az enyészeté legyen, a föld alvó lelkét továbbra sem szabadították fel. Brant Stoker maga sem hitte el, amikor az internetes hirdetésére már következő nap leveles választ kapott. Bizonyos Mr. Stolenblood érdeklődött a Curia Gloire iránt, a családjával szeretett volna beköltözni. Azonnal látni akarta a kastélyt, találkozót beszéltek meg az ingatlan kereskedővel. Ahogy Stoker erre gondolt, végigfutott a hátán a hideg. Ugyan nem beszélt egy szót sem Stolenblooddal, volt valami a kézjegyében, ami nyugtalanította a férfit. Előkotorta a zsebéből a leveleket, újra szemügyre vette az aláírást. Cikornyás, kanyargós betűk, egymásba kapaszkodnak a lap alján, akár egy folyam. A keresztnevét ki sem tudta venni, annyira érdekesen kanyarította a betűket a vásárló. A pecsét a szignó alatt egyenesen meghökkentette Stokert, amikor először látta. Pecsétgyűrűvel készülhetett, a vérvörös tócsában egy angyalka térdelt. Számára az égvilágon semmit nem jelentett az ábra, egy ősi nemesi család címerének vélte. Fel sem merült benne, hogy jobban utánajárjon a dolognak – csak mihamarabb túl akart adni a kúrián. A bekötőúton mozgás támadt. Stoker olyan hirtelen fordult meg, hogy beleroppant a nyaka. Egy fekete autó közeledett a Curia Gloire felé, méltóságteljes ragadozónak tetszett. Az ingatlanügynök még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, leporolta zakóját, zsebre dugott kézzel várta a vevőket. A kocsi megállt, és sokáig semmi nem történt. Stoker hiába meresztette a szemét, a sötétített üvegeken nem láthatott keresztül. Már-már azon volt, hogy megkocogtatja a szélvédőt, amikor végre kinyíltak az ajtók. Először a sofőr szállt ki, magas, szőke fiatalember farmerben és trikóban, amihez egy napszemüveget is felvett. Stoker egyáltalán nem csodálkozott ezen, hisz ezek a mai fiatalok divatot csináltak mindenből. Átfutott a fején, hogy ez a Stolenblood nem is olyan sznob, mint amilyennek elképzelte. Aztán a sofőr kinyitotta az egyik hátsó ajtót. Szintén egy férfi szállt ki, nem lehetett sokkal fiatalabb az előzőnél, öltönyt viselt csokornyakkendővel, fekete haját oldalra nyalta, a drága napszemüveg róla sem hiányzott, arcán pedig folyamatosan gúnyos mosoly játszott, mintha mulatna valamin. Stoker visszavonta előbbi megállapítását; Stolenblood egy öntelt, nagyképű, nyalka ficsúr – döntötte el magában. Csakhogy még nem volt vége. Újabb férfi szállt ki az autóból, csupán pár évvel volt idősebb a másik kettőnél. Fekete inget, fekete nadrágot viselt, hosszú, barna haját szoros copfba fogta a tarkóján, ő lemondott a napszemüvegről. Stoker nem is tudta, min lepődött meg jobban: a vevő borostyánszín szemén, hosszú, hegyes körmein, vagy a hatalmas liliom alakú fekete ékköves ezüstberakású medálon, amit láncra fűzve hordott. Ráadásul, úgy érezte, amint a férfi megjelent, minden jókedve elpárolgott. Ismét változtatott véleményén: Stolenblood egy visszataszító alak... A kinyalt, öltönyös férfi megkerülte az autót, kinyitotta a másik hátsó ajtót, és udvariasan kisegítette az utast. Stoker a korát nem tudta megállapítani a nőnek, mert fekete hosszúruhája fedte egész testét, arcát pedig fátyol rejtette el a kíváncsi pillantások elől. Mindenesetre összeszorult a torka és gyöngyözni kezdett a homloka. Már egyáltalán nem tudta, mit gondoljon. Most a szőke férfi kerülte meg a kocsit, hogy az anyósülés felőli ajtót kinyissa. Az utolsóként kiszálló férfi az ingatlanügynök minden eddigi képzeletét felülmúlta. Egyszerű szakadt farmert, félig begombolt fehér inget és hosszú, fekete bőrkabátot viselt, nyakában rózsafüzér lógott, a járásban pedig egy ezüstfejes sétapálca segítette. Sápadt volt, arca fenséges, hosszú, szőke haja aranykeretbe fogta. Dús, sötét szemöldöke alatt elképesztő szempár ült. Stoker először azt hitte, vak, olyan világos, szinte fehér volt az írisze, de annyira magabiztosan mozgott, hogy az ingatlanügynök száz százalékra vette, tökéletes a látása. És azonnal tudta, ez a különös alak Stolenblood. - Ön bizonyára Brant Stoker – lépett hozzá azonnal a férfi, kellemes baritonja megnyugtatta az ingatlanügynököt. - Lucifer Stolenblood – mutatkozott be a vevő, és nyújtotta bőrkesztyűs kezét. Kezet fogtak. Stokert ismét kiverte a hideg verejték, ahogy a hűvös szorítást érezte. Lucifer elengedte, és a többiek felé fordult. - Ők a fivéreim, Ludus, Equus és Pastor – mutatott a szőke, a kinyalt és a visszataszító férfira. - Ő pedig a húgunk, Vigilo – tette még hozzá a nő felé intve. Stoker kényszeredetten kezet fogott mindannyiukkal, maga sem értette miért, ösztöne veszélyt jelzett. A neveken meg sem botránkozott, hallott ő már furcsábbakat is. Az arisztokraták mindig szerettek kitűnni a tömegből. - Örvendek – nyögte ki nagy nehezen. Szerencsére hamar felülkerekedett benne az üzletember. Összecsapta tenyereit, és mosolyogva invitálta vevőit. - Ez lenne a Curia Gloire – kezdte mondókáját. - Körülbelül hétszáz éves az épület, de sokszor felújították. Háromszáz éve lakatlan, viszont állíthatom önöknek, meg sem látszik rajta. Sajnos, a vízen kívül nem vezettünk bele semmit, viszont hamar meg lehet oldani manapság az effélét. Rengeteg szoba van benne, ha esetleg óhajtják, körbevezetem önöket... - Hagyja, kérem – intette le Lucifer. - Megvesszük. Még ma beköltöznénk. Stoker először köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Ilyen még sosem fordult elő vele. Rossz érzés kerítette hatalmába, ugyanis jól tudta, most nem a tehetsége miatt álltak rá az üzletre, itt valami nagyon nem stimmelt. - Ez nem olyan egyszerű – szedte össze magát gyorsan. - A papírok, a fizetés, a... - Most kifizetjük, készpénzben – szakította félbe ismét Stolenblood. - A papírmunka ráér a héten. Mi itt leszünk. Stoker idegesen megtörölte izzadt homlokát. Nem tudta, mi tévő legyen. Ha nem egyezik bele a gyors eladásba, Stolenblood talán visszakozik, és akkor örökre az iroda nyakán marad a Curia Gloire. - Legyen – egyezett bele nagy nehezen, és már nyitotta is aktatáskáját, hogy lebonyolíthassák az üzletet. - Meg tudná mondani mi lett az előző lakókkal? - kérdezte morogva Ludus. - Olvastam ezt-azt. Stoker megköszörülte a torkát. - Igen, van egy mende-monda, szóbeszéd – magyarázta miközben az iratok közt kutakodott. - Úgy tartják Hajnalvérben, hogy itt szörnyetegek tanyáztak. Vérszívók, ha úgy tetszik. Négy férfi és négy nő. Az emberek sok mindent beszélnek. Vannak, akik azt állítják, minden éjjel újabb halottakat találtak, vannak, akik szerint havonta párat; szerintem az egész humbug, a vadállatok végezhettek szerencsétlenekkel. Sajnos, a lakók nem így vélték. Fokhagymát aggattak az ajtóikra, szenteltvízzel léptek csak ki az utcára, meg hasonló bolondságok. Néhányan a tettlegességig merészkedtek. Három évig egymás után minden boszorkányszombat hajnalán megöltek egy nőt a kúriában élők közül. Mindegyiküket feldarabolták és elégették, a vámpírokat ugyanis csak így lehet elpusztítani a legenda szerint. A harmadik hölgy halála után a férfiak közül az egyik bedühödött, állítólag vérfürdőt rendezett Hajnalvérben, de ezt sem hiszem. Akkortájt nagy tűzvész volt itt, leégett az egész város, ezt tulajdonítják a vámpírok bosszújának. Véleményem szerint egyszerű emberek voltak a Curia Gloire urai, és feleségeik halála után elhagyták ezt a helyet, mert túl sok minden emlékeztette őket a szeretteikre. Ez teljesen természetes. - És mit gondol, ránk is hasonló sors vár? - érdeklődött vigyorogva Equus. Stokert meglepte a kérdés. - Á, dehogy – vont vállat végül. - Ez csak mese, mint már mondtam. - Itt írja alá, kérem – dugott Lucifer orra alá egy köteg papírt. - Van erre felé mozi, színház vagy valami nagyobb szórakozóhely, ahol sok ember gyűlik össze? - vette át a szót unottan Pastor. - Természetesen van – bólintott ügybuzgón Stoker. - A legtöbben talán a Lomposba járnak, egy elég felkapott étterem a városközpontban. Ha ismerkedni szeretnének, az az ideális hely. - Meg is volnánk – örvendezett Stoker, miután megszámolta a szép összeget. - Tessék, a kulcsok. Ha bármi probléma van, jöjjenek le az irodába. Remélem, mindent rendben találnak majd – azzal büszkén elindult kocsija felé, alig hitte el, hogy túladott a kúrián. - Még egy szóra! - szólt utána Lucifer. Az ingatlanügynök visszafordult. Megborzongott, ahogy a lépcsőn álló új lakókra nézett. Tökéletesen passzoltak a kastélyhoz. - Egészen biztos benne, hogy a ház lakatlan? - Persze – tárta szét a kezét, aztán rájött, mire is gondolhatott Stolenblood. - Ó, az iroda rendben tartotta, soha egy hajléktalant sem kellett kipenderíteni innen. Nyugodtan alhatnak! - Köszönjük – intett Lucifer. Mikor Stoker a kocsija visszapillantó tükréből egy utolsó pillantást vetett a vevőkre, azok már a kulcsokkal babráltak. Elégedetten hajtott el. Lucifer elsőre megtalálta a bejárati ajtóhoz tartozó kulcsot. - Furcsa – nézett körbe szomorúan. - Háromszáz év alatt semmi sem változott... - Éhes vagyok – sóhajtott fel mohón Ludus, és lekapta napszemüvegét, vörös szeme szinte világított az éjszakában. - Tényleg semmi nem változott – kuncogott Equus. - Kapjuk el ezt a kedves ingatlanügynököt. Olyan segítőkész volt... - Lucifer? - fordult Ludus a férfi felé. - Felőlem – vont vállat az, és szélesre tárta az ajtót. - Ez egyszer próbáljátok meg balesetnek feltüntetni, rendben? - Ugyan, ismersz minket, jófiúk leszünk, nyugi – biztosította Equus, ő is levette napszemüvegét, és megnyalta szája szélét. Most lehetett csak észrevenni hegyes szemfogait. - Én is veletek megyek – jelentette ki Vigilo, és lehúzta magáról a fátylat. - Én pedig meglátogatom ezt a bizonyos Lompost, ha nem bánjátok... Pastor hangja akár a bársony. - Rendben – bólintott Lucifer. - De kérlek, ma még ne legyen egy öngyilkos sem... Pastor gúnyosan elmosolyodott. - Meglátom, mit tehetek – suttogta sejtelmesen, és sarkon fordult, a kocsihoz sétált. A másik három is elindult, de nem a bekötőúton, hanem az erdőben vették üldözőbe az ingatlanügynök autóját. Lucifer magára maradt. Mélyen beszívta a mágikus levegőt, és arra gondolt, miért érzi úgy, hogy megállt az idő. Háromszáz éve ugyanúgy megcirógatta a kellemes szellő, amikor belépett a Curia Gloire-ba. Döngve csapódott be mögötte a kétszárnyú bejárati ajtó. - Még hogy lakatlan – mosolyodott el ravaszul, és körbejártatta tekintetét az impozáns előszobában. - Merre vagy, Sol? A lépcső tetején mozgás támadt, hűvös légáramlat suhant el az emeleten. Lucifer összehúzott szemmel figyelte a folyosót, mikor megpillantotta a fehérséget, tett egy lépést felé. Az riadtan húzódott vissza az oszlop mögé. - Semmi gond, Sol, én vagyok, Lucifer... Visszajöttem, ahogy ígértem. Sol óvatosan ismét kikémlelt az oszlop mögül, de nem látott senkit. Nem értette. - Nálad ijedősebb kísértettel még nem találkoztam, kincsem – szólalt meg Lucifer sejtelmes hangja közvetlenül mögötte. Sol ijedten összerezzent, és rémülten kiugrott a korlát mögé. A férfi biztatóan rámosolygott a lebegő kislányra. - A többiek is visszajöttek? – kérdezte csilingelő hangon a szellem. Solt tízéves korában ölte meg Lucifer még fél évezreddel ezelőtt. A kislány lelke azonban nem lelt nyugalmat, visszatért, hogy azon a helyen kísértsen, ahol életét kioltották. Lucifer befogadta őt, lányaként szerette. A kísértet szeme fátyolzöld színben játszott, viszont körülötte vöröslött a bőr, ez mutatta, hogy nem sokban különbözik teremtőjétől. - Megéheztek az úton, hisz ismered őket – felelte Lucifer, hangjában némi rosszallás csengett. – Tetus merre van? Sol fejével az udvar felé intett. - Nem túl boldog mostanában; csak állatvéren élünk – magyarázta csendesen a szellem, miközben lekísérte Lucifert a lépcsőn. Együtt mentek ki az udvarra. A Curia Gloire kertje elvadult az idők során. A füvet nem nyírták le, a gizgazok az ég felé nyújtóztak, az indarengeteg körbeölelte a fákat, a bokrokat, megfojtotta az összes virágot. Pedig valaha olyan csodálatosan festett, akár egy mesebeli táj – emlékezett Lucifer. Megcsapta a régi idők illata, ahogy átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten. Hátulról nem határolta kerítés a birtokot, a fenyegetően sötét erdőbe torkollt. Lucifer megállt a fák előtt, és lehunyta a szemét. Sol mögötte lebegett, fejét oldalra billentve várta, mi fog történni. - Érdekes, hogy régen a vámpír jelzőt sokféle teremtményre használták – fogott bele Lucifer fennhangon. – Hiszen vámpirizmusnak nevezi az egyszerű ember azt, amikor egy adott lény más lényektől nyer valamilyen formában energiát. Vannak, akik magát a pozitív energiát szívják el, ők az energiavámpírok, Pastor is ilyen, mások a vért, mint életesszenciát, ahogy Ludus és Equus. És ez az, ami nem csak ránk jellemző. Vért isznak egyes kísértetek is, meg a boszorkányok… Míg beszélt, felébredt az erdő körülötte. Süvítő szél tört utat a fák között, levelek táncoltak az éjszakában. Egyre jobban kavarogtak, körbe-körbe ropták, mintha el akarnák szédíteni hívójukat. Mikor már elég közel értek egymáshoz, a levélrengeteg hirtelen mozdulatlanná dermedt a levegőben, majd alakot öltött. A boszorkány kissé lehajtotta a fejét, száját félmosolyra húzta, vörös szeme izzott, hosszú, barna göndör fürtjei előreomlottak, így nézett fel ravaszul Luciferre. Bordó hosszúruhát, felette fekete, csuklyás bársonyköpenyt viselt, amelyet tojásdad alakú gyémánt fogott össze a mellkasán. Nyakában ötágú boszorkánycsillag lógott, homlokán éjszín kövekből kirakott pánt csillant. - És vannak olyanok is – kezdte pimasz hangon. -, akik nem energiavámpírok, nem vérszopók, de mindkettők egyben. Olthatatlan szomjúság gyötri őket, mégsem csillapítják soha. Nekik elég a Föld energiája a puszta létezéshez. Se nem élők, se nem holtak, de a kettő között sincsenek. Nincs múltjuk, se jövőjük, csak jelenük. Ilyenek a bukott angyalok, nem igaz, Lucifer? Lucifer tekintete megvillant. Nem felelt semmit, csak közelebb lépett a boszorkányhoz. Óvatosan végigsimított puha arcán, mélyen beszívta a természet friss illatát. Belenézett a vörös szempárba, kezeibe vette a nő arcát, hogy lágy csókot lehelhessen az ajkára. - Jó újra itthon lenni, drága – susogta a fülébe. – Gyönyörű vagy, mint mindig. Tetus megborzongott. - Minden egyes nap vártam, hogy belépjetek az ajtón, hiába. Mi tartott ilyen sokáig? Lucifer hosszan felsóhajtott. Ismét megérezte a rég elhervadt virágok illatát, maga előtt látta a csodás kertet, a holdfényben fürdőző szirmokat. A távolban farkas üvöltött, egyébként csend volt. Kellemes, mély tavaszi némaság. Sielentia a teraszon állva gyönyörködött a látványban. Hosszú, egyenes fekete haját lófarokba kötötte, tökéletes ívű sötét szemöldökét mintha rajzolták volna. Magas volt és karcsú, csipkeruhája könnyedén simult alakjára szabadon hagyva hószín vállát és mellkasát. A legsötétebb szépség volt, aki valaha termett a földön. Mozgás támadt mögötte, épp csak egy apró, szabad szemmel nem is lehetett érzékelni; Pastor karolta át hátulról. Hosszú körmeit gyengéden végigfuttatta a csupasz vállakon, mire Sielentia szinte a karjaiba omlott. - Ezt sosem fogom megunni – suttogta Pastor, és csókot lehelt a fehér nyakra, aztán elengedte kedvesét. - Hoztam valamit – búgta kellemesen – Lucifer azóta sem hallotta őt így beszélni. – Meglepetés – tette hozzá, hangjában izgatottság csendült. - Hunyja le a szemét – utasította a nőt, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Pastor a zsebéből előhúzott egy nyakláncot. A medál liliomalakú volt, fekete gyémántokkal díszített; ezüstberakású mestermunkát tartott a kezében. Óvatosan Sielentia nyakába tette és bekapcsolta. - Ajándék a sötétség királynőjének… Sielentia kinyitotta a szemét, átszellemülve érintette meg a csodás ékszert, majd szembefordult a férfival. - Az élet urától, Pastortól – egészítette ki csendesen. - Az élet ura – ismételte meg Pastor, arcán mosoly bujkált, tudta, mire céloz kedvese. - Nem tehetek róla, hogy ketten is eldobták az életüket, mert elszívtam a pozitív energiáikat. Éhes voltam – magyarázkodott somolyogva. – Az emberek ostobák… Mielőtt Sielentia válaszolhatott volna, mindketten felkapták a fejüket, a kertben álló Luciferre néztek. A nő küldött felé egy sokatmondó, szenvedélyes pillantást, majd csókban forrt össze Pastorral. Aznap volt boszorkányszombat. Sielentia nem sokáig viselhette Pastor ajándékát. Kárhozatra ítéltetett… Lucifert megrendítette az emlék élessége. Még egy vámpír sem érdemel ilyen sorsot. Főképp nem Sielentia. Az egyetlen, aki át tudott alakulni közülük. Nem denevérré… Az túl egyszerű lett volna. Feketemacskává… Pararappa-pararam… - Lucifer? – szólította meg tétován Tetus, de ő nem figyelt, illetve nem rá figyelt. Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… Andalító dallam jutott el a fülébe. Aztán egy tündéri kacaj… - Jaj, csak kalapálod! – nevetett fel jóízűen Fatum a zongoránál. Fiatal volt, inkább lány, mint nő. Apró, vékonyka teremtés, fehér haja és sápadt arca kiemelte vérvörös ajkait, szája minduntalan mosolyra húzódott. Szeme sem vörösben játszott, hanem szinte áttetsző halványrózsaszínben, sötét szemöldöke élesen elütött tőle. Fiúsan öltözködött, lovaglónadrágot és felöltőt viselt, így sokkal kényelmesebben vadászhatott. Talán szeleburdisága és szertelensége tette, de mindig történt vele valami, mellette nem lehetett unatkozni. Olyan kiszámíthatatlan volt, akár a sors, nem véletlenül nevezte el Lucifer Fatumnak. És úgy zongorázott, mint egy angyal. Equus mellette ült a zongoraszéken, épp próbált megtanulni játszani. - Gyengédebben érj a billentyűkhöz… - fogta meg a lány a kezét. - Úgy ahogy hozzád szoktam érni? – fordult felé meglepő komolysággal Equus, a következő pillanatban belefúrta arcát Fatum nyakába. Az sikítva ugrott fel, egy szempillantás alatt az impozáns nappali másik végében termett. - Elkaplak! – ugrott fel játékra készen a férfi is. Felszabadult fogócska vette kezdetét. Gyertyák szolgáltatták a világítást, hiszen kint már rég leszállt az éj. Végül Equus nyert, felkapta tiltakozó áldozatát, a zongorához cipelte. - Tegyél le! – követelte kacagva Fatum. – Tegyél le, különben megharaplak! Equus gyengéden talpra állította maga előtt. - Micsoda fenyegetés – ugratta komiszul, mire a lány összecsattintotta felé az állkapcsát. Equus felemelt két poharat a zongoráról, az egyiket Fatumnak adta. Éppenséggel bort is ihattak volna, ám a vörös folyadék egyáltalán nem alkohol volt, hanem egy másfajta esszencia. Ők mindig ilyen elegánsan étkeztek. Koccintottak, mindketten belekortyoltak a vérbe. - Hm – csettintett a nyelvével Fatum. – Milyen évjárat? - Ezerhatszáznyolcvankettes – felelte Equus. – Remek minőség… Fatum szája sarkából lecsorgott egy kevés a nedűből. Már épp meg akarta törölni a kezével, de Equus megállította - ő maga csókolta le. Kinyílt az egyik ajtó, Pastor csoszogott keresztül a nappalin. Igazán élőhalottnak tűnt, már egy éve nem evett semmit. Nyakában a kedvesének adott nyakék lógott, semmi más nem maradt neki belőle. Fatum és Equus arcáról eltűnt a vidámság, ahogy a távolodó férfi után néztek. - Lovagoljunk ki – javasolta hirtelen Equus. - Nincs kedvem – rázta meg a fejét szomorúan Fatum, magába roskadva zuhant a zongoraszékre. Equus nem bírta nézni a szenvedését. - Egy kis varázslat játszik? – kacérkodott neki, és már nyúlt is az ingujjába, hogy elkápráztassa a lányt. Nem hatott. Equus szaggatottan felsóhajtott, leült Fatum mellé. - Akkor játssz te valamit, kérlek – mondta komoran, már meg sem próbált pajkosságot erőltetni a hangjára. Fatum fáradtan elmosolyodott, és bólintott. Lehunyta a szemét, a billentyűkre tette a kezét. Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… - kapott szárnyra a dallam. Lucifer ekkor lépett be a nappaliba. Fatum felkapta a fejét, de nem hagyta abba a játékot. Melegen rámosolygott férfira, majd engedte, hogy Equus a vállára hajtsa a fejét. Kacsintott egyet Lucifernek, aztán újra a játékra koncentrált. Néhány óra múlva, éjfél elmúltával már nem a gyönyörű zongoraszó járta körbe a Curia Gloire-t – Equus kétségbeesett kiáltásait verték vissza az ódon falak. A második boszorkányszombat… Fatum képes volt rákényszeríteni az akaratát bárkire, gyilkosával mégsem tudott elbánni. Ez a rejtély azóta sem hagyta nyugodni Lucifert. Összevont szemöldökkel meredt maga elé, nem is látta, Tetus milyen zavartan lesi minden mozdulatát. A boszorkány nem értette, mi rajzol mély árnyékot szerelme arcára. - Lucifer? – próbálkozott újból, de a férfi megint egy másik hangot kapott el a múltból, egy emberanya jajveszékelését. Violenta végigsimított a halott kisfiú arcán. Ő is fiatal volt, de már nő. Vad és szenvedélyes természetét Luduson kívül senki nem tudta kezelni. Áttetsző szemét az apjától örökölte, barna haját és szájának vonalát az anyjától. Homlokán éjszín kövekből készült finom pántot hordott, fekete ruhájának mély kivágása kihívóvá tette megjelenését. Amerre járt, pusztított, nem véletlenül hívták Violentának. Vérszomj és düh lángolt benne, akárcsak társában. Fékezhetetlen viharként tombolt, parancsot és kívánságot sosem teljesített. - Jó éjt – köszönt el a halottól, és intett Ludusnak, indulhatnak. - Jól laktál? – kérdezte Ludus morogva, szinte állati hangon. - Én sosem lakom jól, tudhatnád – felelte Violenta erőteljes iróniával a hangjában. A temető felé mentek haza, mindig ezen az ösvényen jártak. Egyáltalán nem siettek, nekik nem volt mitől tartaniuk. Némán haladtak el a sírok mellett, mély tiszteletet éreztek a holtak iránt. És irigyelték is őket, hiszen nem feltétlenül várt rájuk örök kárhozat. Violenta semmi mástól nem félt, csak az elmúlástól, a rá váró emésztő tűztől. Kirázta a hideg, mikor az eltávozott Sielentia és Fatum arca megjelent lelki szeme előtt. Nem érdemelték meg a sorsukat. Ha rájön, melyik emberfajzat végzett velük, nem menekülhet bosszújától, erre megesküdött. Azért esett ezen az éjjelen a választásuk az ötéves fiúcskára, hogy Hajnalvér is érezze azt az őrült fájdalmat, amelyet nekik okoztak. Amint kiértek a temetőből, Ludus megtorpant. - Mire szomjazol, édes? – fordult felé, és komiszan rámosolygott. - Rád olthatatlanul – lehelte Violenta, és hagyta, hogy Ludus nekiszorítsa egy fának. - Hát legalább egy kicsit csillapítsunk rajta – vigyorodott el kajánul a férfi, és egyik kezével megkereste a ruha kötőjét, másikkal pedig feltűrte a nő szoknyáját. - Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – koppintott az orrára Violenta, mire Ludus sértődötten megdermedt. A nő sötéten felnevetett. - Ha nem folytatod, megbánod – fenyegette meg a férfit, hangjában tömény vágy lobogott. Ludus szeme ismét mohón megcsillant, és kibontotta a ruha fűzőjét. - Szeretlek – súgta a nőnek hevesen. Violenta nem felelt, előremeredt a sötétben. Ludus nem vette észre Lucifert, túlságosan lefoglalta, hogy kényeztesse szerelmét. Violenta kissé szégyenlős pillantást küldött felé, mire Lucifer csak biccentett, már ott sem volt. Nem akart zavarni. Azért jött, hogy a kisfiú lelkének segítsen megtalálni a helyes utat, nehogy itt ragadjon, ahogy Sol. Ami ezután következett, azt minél jobban igyekezett kiverni a fejéből, annál tisztábban látta. A harmadik boszorkányszombat volt. Violenta megtalálása után Ludus elvesztette a fejét, meg sem kísérelte kordában tartani tomboló haragját. Sok élet tört derékba azon az estén Hajnalvérben, sokakat ért álmukban a szerelmes vámpír pusztító dühe. Lucifer a Curia Gloire lépcsőjén ülve hallgatta a kiáltásokat. Equus és Pastor tüzet gyújtott, hogy ne lehessen felfedezni, mi okozta a tragédiát. Lucifernek nem volt ereje megállítani őket. Egy csapásra vége lett mindennek… Azonnal el kellett tűnniük innen. Hosszú léte során először marta a rettegés. Félt, mert ő már akkor tudta… Tudta, ki ölte meg az angyalait… - Bár itt lennének ők is – nyögte ki nagy sokára Tetusnak. – Ha téged is elpusztítanak, Hajnalvér ma már nem létezne – tette hozzá komoran. - Engem nem bántottak volna – mondta magabiztosan a boszorkány. – Nem tudták, mi vagyok. Nincsenek szemfogaim, nem vagyok érzékeny a napfényre, a szenteltvízre, a fokhagymára, nem vagyok gyors… - Visszajöttünk, mert vissza kellett jönnünk – válaszolt a korábban feltett kérdésre Lucifer. – El sem tudom képzelni, mit élnek át… Pastor azóta unott, fanyar és zárkózott, nem érdekli, mennyi energiát szív el, mi lesz a következménye a tetteinek. Equus abbahagyta a bűvészkedést, háromszáz éve nem játszott semmit, és nem nevetett igazán. Ludus pedig olyan, mint egy időzített bomba, akármikor felrobbanhat. Azt hiszem, mindhárman a múltat keresni jöttek vissza, hátha kapnak belőle egy kis ízelítőt. - És te miért jöttél vissza? – nézett rá áhítattal Tetus. - Én? Én csakis miattad, drága – mosolyodott el Lucifer, és csókot nyomott a boszorkány homlokára. Sol, aki eddig versenyzett a széllel, visszaért melléjük. - Megjöttek! – jelentette lelkendezve, már vágyott látni bátyjait. - Ez érdekes – rezzent össze a szellem. – Négyen vannak, nem hárman… Tetus szeme megvillant, kérdőn Luciferre nézett. - A múlt mellé jövőt is hoztunk magunkkal. Vigilot Equus teremtette; az egyetlen, aki néha mosolyra bírja őt – magyarázta Lucifer, és az ajtó felé fordult. Tetus is arra nézett, szinte beleremegett a viszontlátás és az új találkozás örömébe.
Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… Pararappa-pararam… Szállt a zongoraszó háromszáz év után újra a Curia Gloire-ban. Equus játszott, Vigilo mellette ült, úgy hallgatta. - Tovább nem tudod? – kérdezte lehunyt szemmel a lány, rajongott a zenéért. - Sajnos nem – biggyesztette le az ajkát Equus, és nagyot nyelt. Tekintete elkalandozott, a régi fogócskát élte át újra. A borospoharak helyett most koktélpoharak álltak a zongorán, színes papírnapernyők szolgáltatták a dekorációt. Minden pontosan olyannak tűnt, mint régen, mégis semmi sem volt már ugyanaz. Vigilo megszorította Equus kezét. - Magadra hagylak, látom, szeretnél egyedül maradni az emlékeiddel – mondta kedvesen, és kiment a nappaliból. Equus mérhetetlenül hálás volt neki ezért, és a végletekig csodálta Vigilot. Különleges érzékkel rendelkezett, azonnal tudta, kinek mire van szüksége. Equus halványan elmosolyodott: talán egy kicsit bánja, amiért Vigilo nem az ő társa lett… Hátborzongató sikoly harsant a Curia Gloire előtt. Equus rémülten ugrott fel, túl jól ismerte ezt. Egy szempillantás alatt a bejárati lépcsősoron termett. Alig akart hinni a szemének. Nem késhettek el megint… Nem így tervezték… Korábban jött… Hiszen még nem múlt el éjfél. Vigilo a lépcsőn feküdt, mellkasán karó ütötte lyuk tátongott. Equus reszketve térdelt le mellé, az ölébe húzta. Tudta, vége. A gyönyörű vámpírlány szívét kitépték. Viszont a gyilkost megzavarta Equus érkezése, nem volt ideje feldarabolni és elégetni a testet. A férfi elborzadva simított végig a tökéletes arcon. A háromszáz éve szívébe markoló fájdalom újult erővel tört ki belőle. - Fogalmad sincs, mit tettél! – üvöltötte kínlódva. – Soha nem bocsátja meg neked! Feltámadt a szél, levelek kavarogtak a Curia Gloire előtt. - Ő volt a társa! Ha ember lett volna, Equus most gyermekként zokog. A levelek megdermedtek a lépcső előtt. - Te gyilkos! – köpött felé dühösen Equus. Tetus összezavarodva állt előtte, arcán a borzalom és a hitetlenség váltogatta egymást. - Miről beszélsz? – sziszegte a férfi arcába, és egy karót szorított a vámpír szívéhez. – Halljam! - Ezzel végeztél velük is? Sielentiával, Fatummal és Violentával? És most szegény Vigiloval? Ezzel oltottad ki az ő életüket is, boszorkány?! Equus elszántan megmarkolta a fegyvert. - Rajta, pusztíts el engem is! Gyerünk, mire vársz? – kiáltotta tajtékozva. Tetus nem mozdult, mire Equus ördögien felnevetett. - Engem nem mersz kivégezni, igaz? Félsz tőle, rettegsz a bosszújától – kacagott, már nem volt magánál. - Hát megsúgok neked valamit, boszorka: Vigilo nem az én társam volt, hanem az övé – azzal Equus maga mártotta szívébe a karót. - Hazudsz! – förmedt rá Tetus, de a férfi már nem hallotta őt. Véget vetett létének, mert háromszáz éve egyetlen vágya volt csupán: osztozni Fatummal az örökké égető tűzben. Három árnyék jelent meg a kúria előtt, három megtört arcú férfi. - Lucifer! – ugrott fel rémülten a boszorkány. – Én… Én nem is értem, mi történt. Mire ideértem, Equus már leszúrta őt, aztán magával is végzett… - Érdekes, hogy a középkorban a boszorkányokat általában fiatal, szép, csábító, többnyire ruhátlan nőnek képzelték – kezdte Lucifer remegő hangon. -, rút, púpos öregasszonyokká csak a 19. században váltak. Vajon miért? Én azt hiszem, tudom. A boszorkányok megöregedtek. Ugyanis ők nem élnek örökké, csak nagyon hosszú ideig, mostanra a legtöbbjük már vén. Éppen ezért felmerült bennem, te, drága, hogy maradtál fiatal és szép? Tetus nagyot nyelt. - Nem értem, miről beszélsz… - hebegte. - Ó, szerintem tökéletesen érted – intette le nyugodtan Lucifer. – Egyetlen módja van annak, hogy megakadályozd az öregedést. Vámpírszíveket ettél… - Nem – rázta meg a fejét holtra vált arccal a boszorkány. – Ez nem igaz… - Megölted a társainkat! – bődült fel Ludus, meztelen felsőtestén elmázolódott a ingatlanügynök vére. - Miért tettem volna ilyet?! – csattant fel Tetus. – Képtelen lettem volna elpusztítani őket, hisz… - Megölted Sielentiát, akit én teremtettem – szakította félbe Lucifer; a levegőben érezhető volt a vihar előtti csend. – Fatumnak én voltam az apja, de ezt neked nem mondtam el. Egy embernő szülte. Észrevehetted volna, hiszen nagyon hasonlított rám, édes kislányom… És Violenta… Te képes voltál végezni a közös gyermekünkkel azért, hogy ne öregedj! Lucifer kiabálva fejezte be, hangjára megrengett a föld. Tetus már egész testében reszketett. - Sosem láttad rajtam, mekkora szenvedést okoztál mindezzel, de én legszívesebben azonnal utánuk mentem volna. De nem lehetett. Nem, amíg meg nem bosszultam az én angyalkáimat. Háromszáz évembe telt, míg túltettem magam az elvesztésükön, és képes voltam tiszta fejjel gondolkodni. Már az első percben tudtam, te tetted. Először nem akartam elhinni, a világ minden kincsénél jobban szerettelek. De Sol látta. És hittem az egyetlen még velem lévő gyermekemnek. Megígértem neki, visszajövök. - Ludus, Equus és Pastor nem azért tért vissza, hogy újraélje a múltat. Egyetlenegy okuk volt rá, egyetlenegy vágy hajtotta őket, és Equusnak te már megadtad, amit kívánt. Öngyilkosságba kergetted azokat, akiket testvéremként szerettem. De most már vége. Soha többet nem fogsz ártani senkinek. Tetus hátrálni kezdett a lépcsőn, a három férfi követte. - Először nem akartalak megölni – suttogta Lucifer. – Viszont elpusztítottad a másik felemet. Vigilo nem vérszívó volt, hanem egy feketeangyal, csak vérrel táplálkozott. Te tudod a legjobban, a vámpír szó sok lényre utalhat. Nem tehetek mást, drága. Ha nem én végzek veled, akkor Ludus és Pastor. Egyikük sem lenne kegyes hozzád, bár lehet, te megérdemelnéd. Sajnálom… A boszorkány halálsikolya felverte egész Hajnalvért. Utána még két lét hullt a porba… Lucifer mindenétől megfosztva hevert a Curia Gloire lépcsőjén, Sol bánatosan lebegett fölötte. Csendben volt, túl sok fájdalmat érzett maga körül. Lucifer szenvedett. Nem követhette őket, nem hagyták neki, még sok feladata volt. Csak azt az engedményt kapta, hogy a boszorkány kivételével egyikük sem jutott örök kárhozatra. Hiszen a vámpírok nem mindig érdemlik meg. És sem a három fivérnek, sem Lucifer angyalainak nem kellett lángokon emésztődniük… Brant Stoker ingatlanirodája pedig nyugodtan lélegzett fel: Stolenblood állta a szavát. Egyedül ugyan, de beköltözött a Curia Gloire-ba.
Nagyon tetszik a történet és az, ahogyan a vámpír tágabb értelmezése köré fonod. Amikor a kocsiból kiszállt az a csomó lény, tartottam a szereplőtúltengéstől, de elég egyedivé tetted őket, és a kapcsolatokat is remekül vázoltad, így nem is állt fenn a veszély, hogy elveszítsem a fonalat.
A kivitelezésen szerintem lenne mit csiszolni, és ezért a novelláért érdemes is. A terjedelme miatt teljes, részletes kritikát nem írok most róla, de nagy vonalakban leírom, miket fedeztem fel. A nézőpont egy kicsit zavaros, főleg a váltásoknál, egy kicsit olyan, mintha az előbbi nézőpont nehezen adná át a helyét a következőnek. Amikor például Stoker távozik, nem váltunk át azonnal Lucifer nézőpontjára, inkább egy mindentudónak tűnő narrátor veszi át a szerepét, és ez engem kissé kizökkentett. Néha távolabbi a narráció, gyakran pedig közeli, és nem mindig egyértelmű, kinek a szemszögéből is követjük az eseményeket (a múltbéli zongorás jelenet elejénél pl. Lucifer még nem volt jelen, így nem értem, az ő emlékezetében hogyan élhet mégis az az emlék). A nézőpont-, illetve időbeli váltások nincsenek is elválasztva - egy plusz sor simán dukálna a jelenetváltásoknak. A beszélő nevek bizonyos szintig tetszenek, de itt nekem már túlzásnak tűnik, hogy még a település és az átlag ingatlanügynök is ilyen különleges nevet kap - és az okát/célját sem értem. Stolenblood is igen érdekes választás Lucifer részéről, és a nyelvek keveredését sem igazán értem, bár ennek persze lehet háttere (akkor azonban tehetnél róla említést - miért van jelen egyszerre magyar, latin, francia, angol és még ki tudja, mit nem ismertem fel). A leírásokkal is akadt helyenként problémám, ami valószínűleg a nézőpont ingadozásából is adódik. A kocsiból sorban kiszálló lények érkezésekor tömény dózist kapunk belőle, és fogalmunk sem lehet, ki kicsoda, ezért feleslegesnek érzem, hogy így, egyesével részletezd a ruházatukat. Violenta leírásánál is nagy gondot fordítasz az öltözék leírására, ami Lucifer szemszögéből különös. Sok a kigyomlálható nyelvtani-helyesírási gikszer: egybe- és különírások néhol, vesszők, írásjelek, szóhasználat, stílus - a hatás végig igyekszik drámai lenni, de a kifejezésmód gyakran nem odaillő, zavaró számomra.
Ez persze mind személyes meglátás, és azért osztom meg, mert szerintem ezek javításával többet is ki lehetne hozni ebből a történetből. Ja, és a "Pararappa-pararam" tökjó.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
