Először akkor láttam vámpírokat, amikor kansasi családlátogató utunk során egy útmenti étkezdében rontottak a vendégekre. Ott vacsoráztunk, én és Lizi. Nem olyanok voltak, mint a mesékben meg a filmekben. Nem viseltek sem vörös bélésű köpenyt, sem zsíros, fekete bőrkabátot. Inas-eres vidékiek voltak szakadt kertészgatyában és pólóban. Négyen törtek be, majd mészároltak. Elegáns, mitikus rémek, vagy halálos, éjszakai ragadozók helyett engem inkább kiéhezett sivatagi kutyákra emlékeztettek. Nagy szerencsénk volt. Az életünk csak azon múlott, hogy az étkezde másik végében foglaltunk asztalt, mint ahonnan bejöttek.

Míg a többi vendég vérének ontásával, és a kétségbeesett tulaj által kilőtt sörétek elkerülésével foglalkoztak, én testemmel védtem a feleségemet, és úgy osontunk ki a hátsó ajtón. Az egyik megkergetett minket, ahogy autónkkal távoztunk. Rémülten kellett konstatálnom emberfeletti gyorsaságát és kitartását. Lizi utána még órákig zokogott, én pedig kővé dermedt izmokkal fogtam a volánt és meredtem magam elé. Ez volt az a pillanat, mikor végérvényesen eltökéltem magam, hogy minden tudásomat a vámpírizmus elleni harcba fogom fektetni.

***

Öt év telt el sikeres megmenekülésünk óta, mikor is felvételt nyertem a Yale Egyetem Összehasonlító Élettani Tanszékén folyó kutatásokat végző tudósok közé. Elizabeth ellenezte a dolgot, de én hajthatatlan voltam. Az étkezdében történtek után úgy éreztem magam, mint aki álomból ébredt.
Majd két évszázada a vámpírok alig voltak többek legendánál, majd a huszonegyedik század elején valóságos vámpírkultúra alakult ki az irodalomban és a filmiparban. Mindenki vámpír őrült volt. Akkor még nem sokan sejtették az igazságot, de később az emberiségnek szembesülnie kellett a valósággal. 
vámpírtámadások egyre gyakrabban és gyakrabban tűntek fel, míg egy idő múlva a Világ kormányai kénytelenek voltak hivatalosan is foglalkozni az üggyel. Kutatóintézetekben és egyetemeken programok indultak a vámpírizmus vírusának felderítését illetően, civil és félkatonai szervezetek alakultak vámpírvédelemre és vadászatra specializálódva, és még sorolhatnám. Ám, amíg valaki nem élte át a rettegést tulajdon szívével, addig mindez csak távoli fenyegetésnek tetszett. Végül mindenkinek megvolt a saját revelációja, ahogy nekem is.

A Yale élen járt az ilyen irányú kutatásokban, és engem, szakmai előéletemnek köszönhetően, beválogattak. Emlékszem az egyik délutánra azok közül, mikor Dr. Farewood engem és néhány projektbe belépő új tudóst beavatott az eddig ismert részletekbe. Azt a napot a laborban töltöttük egy felboncolt vámpír teteme felett. A doktor alaposan elmagyarázta az eddigi kutatások eredményeit. Természetesen a régi hiedelmek jó része valóban csak hiedelemnek tűnt. A templomok, feszületek, folyóvíz, fokhagyma és ezüst semmiféle hatással nem volt a vérszopókra.

– Tehát azt már tudjuk, hogy a vámpírizmusként ismert vírus mérnöki pontossággal módosítja a gazdatest DNS-ét, célzott mutációkat elérve ezáltal. Láttuk a fogakat és a regenerációért felelős mirigyeket itt, itt és itt – mutatott egy lézertollal Farewood a test nyakára, mellkasára és vesetájékára.
Igen, a regeneráció. Lenyűgözőnek találtam, ahogy a regenerációért felelős mirigyek elképesztő hatékonysággal lendítették mozgásba a test szöveteiben található, a vírus által átalakított őssejt állományokat. Ezáltal a vámpír akár elvesztett végtagokat is vissza tud növeszteni. Eddig biztosak voltunk benne, hogy az idegsejtek képtelenek regenerálódni. Ez most megdőlt.
– De elgondolkoztak már rajta, hogy mi történik azzal a sok vérrel, amit a vámpírok megisznak? – nyitotta szét a test felvágott hasát a doktor.

Egy furcsa szerv helyezkedett el a hasban. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas fürt szőlő. A szőlőszemek elképesztően aprók voltak, legalább ezer tapadt egyenként a hasfal izomzatához belülről. A szőlőfürt szára egy vaskos ér volt, amely a gyomorhoz kapcsolódott és ezernyi apró érre szétbomolva csatlakozott mindegyik szőlőszemhez. Engem a tüdő légbuborékaira emlékeztetett. Tudóstársaim közt izgatott és értetlen morgolódás támadt. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyiküknek egyáltalán nem állt érdekében segíteni a projekt előrehaladását, hanem árgus szemekkel figyelt minket. A mai napig nem tudom ki lehetett az. Egy idősebb tudós felhördült.
– Ez meg mi a jó Úristen?
– Fogalmunk sincsen, hogy mi a pontos funkciója.
– Mit tudunk róla? – kérdeztem érdeklődve.
– Többé-kevésbé értjük, hogyan működik – kezdett megint magyarázni Farewood a lézertolla segítségével. – Itt a gyomornál egy szemipermeábilishez hasonló hártya választja el a zsákocskákhoz vezető fő vércsatornát a gyomortól, amely sejtszinten szelektál. Eddigi tesztjeink szerint ez a hártya kizárólag a vérsejteket, vérlemezeket és vérplazmát ereszti át. Fizikai és biokémiai tényezők hatására, mindig a legmélyebben lévő, elérhető zsákocska felé tolul a lenyelt vér.
– De hát mennyi vér férhet egy ilyen zsákba? – értetlenkedett halkan egy tudós.
– Legfeljebb egy körömhegynyi – válaszolt Farewood. – Minden táplálkozás alkalmával a vámpír testében bonyolult folyamatok zajlanak le, és ennek egy része az, hogy az áldozat vérének egy apró mintáját egy ilyen zsákban tárolja el. Ahogy megtelik a zsákocska, a hozzá vezető ér azonnal összeszűkül, leszárad, és teljesen elzárja a külvilágtól. A zsákocska nem tartalmaz alvadásgátlót sem. Ahogy van, a belekerülő cseppnyi vér megalvad és kész.
– Azt hittem, hogy a vámpírok kihányják a megivott vér egy részét – mordult az idősebb tudós.
– Valóban így van – bólintott Farewood. – Az elfogyasztott vérplazmából a víz és fehérje testük működéséhez – főként a regenerációhoz – szolgál üzemanyagként. Egy apró minta eltárolódik a zsákocskában, a felesleges részt, pedig később kiöklendezi.
– Egy két lábon járó vérbank... – jegyeztem meg eltűnődve.

***

Évek óta dolgoztam már a kutatáson és Lizivel meglehetősen jó életünk volt. New Haven külvárosában éltünk, ahol a polgárőrségnek köszönhetően sikerült kiszorítani az erőszakos fellépéseket. Biztonságban éreztük magunkat, és tervezgettük az első gyereket. Nyugodt, lágy szellős estéken gyakran szóba jött a téma, mikor a csendes hálószobában feküdtünk összebújva.

– Biztos, hogy egy ilyen világba szeretnéd megszülni? – kérdeztem és jogosan.
Az elmúlt időben mindenki úgy érezte, hogy a Világ a végnapjait éli. A második és immár végzetes katasztrófa Fukushimában, kilábalóban voltunk a Harmadik Világháborúból, az ózonlyuk drasztikus elvékonyodása, a vulkáni tevékenységek és a hurrikánok egyre gyakoribb volta tömegeket sarkallt arra, hogy úgy lássa a vámpírizmus elterjedését, mint a végítéletet, amely végérvényesen pontot tesz az emberi lét végére. A tömeghisztériát, a világvége prófétákat és a vallási csoportok radikalizmusait inkább meg sem említem. Nem egyensúlyoztunk a párkányon. Szédelegtünk rajta.

– Biztos vagyok benne – válaszolt Lizi.
Gyönyörű volt a mosolya. Szeme úgy csillogott a selymes holdfényben, mint az igazgyöngy.
– Ha van valami, ami ilyen időkben erőt adhat, az a remény. És ha nem hiszünk abban, hogy gyermekünk egy jobb világban, egy új Édenben nőhet fel, akkor akár önként is a farkasok elé vethetjük magunkat.
Nem voltam meggyőzve, és ez hallatszott is frusztrált sóhajomon.
– De hiszen az én csodálatos és zseniális férjem dolgozik a problémán – mosolygott és megsimogatta az arcomat. – Meg fogod váltani a világot Julien.
– Nem tudom Lizi. Ez a valami... félelmetes. Ez a vírus olyan... olyan dolgokra képes, ami messze keresztülhágja az eddigi ismereteinket a biokémiáról.
– Már régen kitalálták az ellenszert – legyintett. – Karó a szívbe!
– Sajnos a régi hiedelem nem mindig vág egybe a tudományos tényekkel. Tudod, a vírus által módosult test olyan regenerációs mechanizmusokat alakít ki, melynek eredményeképpen a szöveti…
– Julien!
– Ne haragudj drágám... de ez a vírus olyan, mintha céllal rakta volna össze... valaki.
– Isten? – kérdezte végtelen ártatlanságtól csilingelő hangján.
– Nem hiszem – nevettem el magam, és megcsókoltam. – Ha Isten ilyenre volna képes, Cunningham tiszteletes leshetné, hogy újra lemegyünk a miséjére!

Finoman átölelt és a hajamba túrt.
– Nem kell ehhez a tiszteletes, kiderítjük magunk. Gyere velem a Mennyekbe! – suttogta lágyan a fülembe.
Szeretkeztünk. Olyan igazi érzelmekkel teli aktus volt, amilyeneket az ember soha nem felejt el. Közben megígértem Lizinek, hogyha egyszer megszületik a gyermekünk, akkor az Édent adom neki.
Mielőtt elaludtunk volna, meztelenül feküdtünk az ágyon, hagyva, hogy a szellő lehűtse felhevült testünket. Lizi a nyitott ablakon keresztül bámulta a csillagos eget.
– Talán ez az izé nem is Földről van... – suttogta kedvesem, mielőtt elnyomta az álom.
Most már tudom, hogy minden tudósnak hallgatnia kellene a feleségére.

***

Később sokat megtudtam a vámpírok ösztöneivel kapcsolatban. Rájöttem, hogy a fénytől való félelmük is célt szolgál. Az ózonlyuk elvékonyodásával egyre nagyobb mértékű sugárzást nyelt be a légkör és jelentősen nőtt a rákos megbetegedések száma. A vámpíroknak azonban sokkal inkább az égési sebek miatt kellett aggódniuk, mivel ez volt az egyetlen sérülési mód, amelyből nem tudták regenerálni sérült szöveteiket. Nem voltak sérülékenyebbek a napsugárzással szemben, mint az ember, de érzékenyebbek voltak rá és ez az érzékenység óvta meg őket.

Az egyetemi kutatás nem terjedt ki erre, első kézből tudtam meg mindezt. A projekt remekül haladt, kész tervünk volt már a vámpírok elleni végső fegyver megalkotására. Egy vírusban gondolkodtunk, amely a vámpírizmus által megváltoztatott testet támadta volna, lévén a vámpír genomra programoztuk működését. Emberre teljességgel hatástalan, ellenben vámpírokra rövid idő alatt végzetes lett volna. Áldozataik vérében könnyedén tudtuk volna terjeszteni, azonban sosem jutottunk el a megalkotásához. Ellenségünk közbeszólt. Hét évvel a kutatásba való felvételem után, egy decemberi estén haltam meg.

Sokszor nyúlt éjszakába a munkám, de csak egyetlen alkalommal döntöttem úgy, hogy rövidebb úton megyek hazafelé. Végzetes döntés volt. Egy éjszakai lámpákkal kivilágított mellékutcában történt az eset. Mintha egy ódivatú horrorfilmbe kerültem volna.

Rémült macskanyávogás, egy kuka kondulása. Fülemet megtöltötte az ereimben zubogó vér hangja és kétségbeesett zihálásom. Azt hiszem, hallottam magam mögött valami ruhasuhogást, de csak arra eszméltem, hogy a betonon fekszem, és égető fájdalom hasít a nyakamba. Láttam magam alatt a tócsába gyűlő fekete véremet. Tagjaim elernyedtek, majd egy erős kéz fordított a hátamra. Egy húszas éveiben járó, pimaszképű férfi volt. Egy átkozott suhanc! Stílszerűnek gondolhatta magát, mert hosszú, fekete bőrkabátot hordott és napszemüveget még éjszaka is.
Gúnyosan vigyorgott, és letörölte a véremet álláról.
– Tudod, hogy könnyedén megölhetnélek? – sziszegte nevetve. – De lássuk inkább, hogy így is lesz-e merszed megalkotni a vírust, vagy inkább visszahátrálsz a sötétségbe? – majd kilépett elhomályosodó látásom határvonalaiból.
A tudóscsoportból valaki elárult.
– Végzek veletek! – nyögtem dacosan, miközben lassan elragadott a sötétség. – Bármi áron, kiírtom a fajtátokat…

***

Nem tettem. Azt hittem erős leszek, de képtelen voltam szembesülni azzal a fegyverrel, amely velem és új fajtámmal végzett volna. Elborzadva néztem magamra, ahogy szinte akaratlanul is, de szabotáltam a projektet. Adatokat, kutatási és fejlesztési eredményeket semmisítettem meg. Nem tudtam tenni ellene, az ösztönök mindennél erősebben munkáltak bennem. Bárki is tervezte azt a vírust, amely e lényeket teremtette, túlélésre komponálta őket. A haldokló Föld túlélésére.

De nekem a mindennapi életet kellett túlélnem. Makacsul elzárkóztam attól, hogy csatlakozzak bármely vámpír közösséghez, amelyek már egyre jobban elharapództak. Az emberek egyre fogytak, és az omladozó Világ közelgő apokalipszisében felemelkedő új zsarnokokká váltak a szárnyra kapó vámpírnemzetségek fejei. Nem akartam tudomást venni arról, ami történt, csak élni akartam mindennapi életemet Lizivel, akit annyira szerettem. Nap mint nap bejártam az Egyetemre, el a boltba, moziba, úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, de csak ideig-óráig színlelhettem mindezt.

Oh, milyen nehéz volt rejtegetni az árulkodó jeleket! A médiából, a sajtóból folyó információknak köszönhetően mindenki pontosan tudta, hogyan ismerje fel a vámpírokat, de nekem mindent meg kellett tennem, hogy környezetem ne jöjjön rá, mi vagyok. Főleg Elizabeth előtt volt a legnehezebb. Nem tudtam volna elviselni azt, hogy összetörik a szíve, mikor rájön. Így is lelkemet mardosta, mikor láttam csalódott tekintetét, ahogy újabb és újabb kifogásokat hoztam, hogy még miért ne próbálkozzunk.

 

Aztán ott volt a szomj. Újabb ösztön, amely talán mindennél erősebben munkál a vérszopókban. Azt hittem, elegendő akaraterővel elnyomhatom. Hónapokig elvonási tünetekhez hasonlókat produkáltam, de makacsul tartottam magam eltökéltségemhez. De oh, a szomj nagyon erős ám! Az elmúlt időkben újra közeliek és mélyrehatóak voltak szeretkezéseink. Talán a vég eljövetelének gondolata járt át mindkettőnket, és így minden egyes együttlétünk olyan volt, mintha az utolsó lenne. Egy valóban az volt.

Csak az a kép maradt meg bennem, ahogy a mély, érzelmekkel teli aktus végén merev karokkal öleltem Lizit. Éreztem a teste melegét, éreztem, ahogy a hátamba karmol és éreztem, ahogy a nyaki ütőeréből spriccelő vér lágyan cirógatja nyelvemet és tölti meg a torkomat. Azt hiszem, pontosan tudtam, mit teszek, de egyszerűen képtelen voltam megakadályozni. Csak öleltem őt, mohón nyeldekeltem a feltépett nyakából zubogó életerőt, patakokban ömlöttek a könnyeim, és mindeközben nagyon, nagyon szerettem őt.

Az utolsó, örökre kimerevedő tekintete végérvényesen az emlékembe égett. Szeme egyben volt vádló, értetlen s sugallta azt, hogy megbocsájt, és mindörökké szeretni fog. Nem akartam, hogy ő is újjáéledjen ebben az istentelen létben. A hátsó kertben égettem el a testét. Megöltem életem szerelmét.

***

Elvesztettem azt a nőt, aki a világot jelentette nekem. Elvesztettem a munkámat. Az egyetem kutatási projektjei, majd tanszékei sorra zártak be, ahogy a világ egyre több országában, majd az államokban is kihirdették a szükségállapotot. Elvesztettem önmagam. Kóbor lélekként bolyongtam Connecticutban, és képtelen voltam elfogadni Lizi halálát. Evakuált kisvárosokat szeltem keresztül, szántóföldeken kóvályogtam cél és ok nélkül.

Végül, már magam sem tudom hogyan, de rátaláltam a gyilkosomra. Lucifernek hívta magát. Valami ilyesmire számítottam azt hiszem. Egy régi, komor, west haveni közösségi házban rendezte be a „klán” a központját. Ugyanazzal a gúnyos vigyorral fogadott engem.
– Úgy látom a sötétséget választottad hát! – mondta.
Így legyen ötösöm a lottón.

Bevezetett a klánba, a vámpírok közösségébe. Lizi halála után gyűlöltem az egész világot, embereket, vámpírokat egyaránt. Lucifert főleg, aki elvette tőlem a diadalt, hogy egy csapással megoldjam az emberiség gordiuszi csomóját, és akinek hála egy szörnyeteg lett belőlem, aki végzett kedvesével. Hogy miért mentem ebbe bele mégis önként? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, hogy a világon kell megbosszulnom szerelmem elvesztését. Milyen ostobaság, nem igaz?

Az egyre éledő ösztöneim minden bizonnyal rásegítettek erre. Mentorom sok vérszopónak bemutatott, fejet kellett hajtanom a klán vezetői, a „hercegek” előtt, esküket tennem, bálokon részt vennem, és hasonlók. Kissé ironikusnak találtam, hogy ezek a biomérnöki zsenialitással alkotott lények, hogyan burkolják körbe magukat az ősi legendák megkopott misztikumával, amelyhez valójában közük sem volt.

Mindezek után azzá váltam, ami nem én vagyok. Nem volt már miért élnem. Teljesen átadtam magam az ösztöneimnek, és a régi Julien sosem lett volna büszke rám. Gyilkoltam vég nélkül, mészároltam és ittam. Emlékszem, ahogy az egyik közeli plázában kergettem meg egy iskolás lányt. Édes volt a vére, rettegésbe fagyó vonásai és sikoltása. Egy alkalommal rohamrendőrökből és polgárőrökből alakult támadóékbe rontottunk bele. Egy baltával és tulajdon karmaimmal téptem szét a páncéljukat és torkukat, oh, milyen vérnászt rendeztem én ott a hullahalmok tetején. Úgy éreztem magam, mint a háború véreskezű istene. Csodálatos érzés volt, mégis lelkem egyre jobban haldoklott odabent, ha élt még egyáltalán.

A klán orgiáin is részt vettem. Önfeledtem merültem el a bujálkodás romlott vermében. Ez is csak egy eszköz volt arra, hogy elűzzem a folyton visszatérő gondolataimat, amelyekben újra és újra Elizabeth vádló tekintete jelent meg. Már nem volt benne megbocsátás és szeretet.

A vámpírtámadások már olyan mértékben megerősödtek – egy ideig hízelegtem magamnak azzal, hogy mindez az én megjelenésemnek köszönhető –, és a vérszopók úgy elszaporodtak, hogy a túlélő emberek óvóhelyekre, erődökbe és katonai bázisokba húzódtak vissza. Bár utólag belegondolva mindez az „érdem” talán nem is csak minket illetett. A Föld ökoszisztémája a 23. századhoz közeledve már az összeomlás szélén állt, és lassan bolygónk ellenségessé vált az élettel szemben. Mi is éreztük a végünk közeledtét, de kevésbé foglalkoztunk vele. Állati ösztönlényekké fajult vissza fajtánk.

Én sem sokat törődtem már a világ bajaival, de biomérnökként valahol mindig éreztem, hogy egy vírus fog véget vetni az emberiségnek. Ám akkori formámban a vírusról megtudott részleteket magamon tapasztaltam: a regeneráció, a vérszomj. Átéltem azt az ivás utáni eufóriát, amelyet a jó Doktor Farewood annak idején „táplálkozás során lezajló bonyolult, biokémiai folyamatoknak” nevezett. Ebből a nézőpontból a sok tudományos maszlag egészen másnak tetszett: ösztönök, erő, hatalom és szenvedés.

Mentorommal, Luciferrel karöltve – habár gyűlöltem őt teljes romlott szívemből - vérben és élvezetben trancsírozó életet éltünk, egészen addig, míg elérkezett a Föld végnapja. A megfogyatkozott emberiség mellett mi vámpírok is megtizedelődtünk, ahogy az öreg Föld már le akart vetni minket a hátáról. Sorra pusztultak el fajtársaim hurrikánokban vagy szökőárakban, vulkáni tevékenységek poklában, földrengések során vagy az azok után keletkező tüzekben, égető radioaktivitásban.

A Föld egy halálzónává vált, gyilkos pusztasággá, ahol a jóformán kipusztult emberiség mellett a vámpírok nemzetsége is a kihalással nézett farkasszemet. A remény porrá omlott a végítélet tüzében, a földi lét segélykiáltását elnyomta az összeomló civilizáció robaja. Ám mielőtt a Föld egy utolsót rándult volna, mielőtt görcsös vonaglásában megadta volna a hátán tenyésző életnek a kegyelemdöfést, eljöttek alkotóink, hogy befejezzék a megkezdett munkájukat.

***

Mikor megláttam azokat a fényesen csillogó, kilométernyi hajókat az égen, az egész megvilágosodott bennem. Eljöttek, hogy learassák a termést, amelynek a vírusmagvait századokkal ezelőtt szórták el közöttünk. Drakulától és Nosferatutól kezdve, a Strigoikon, Moroikon át egészen a mi vérben és kéjben tenyésző társadalmunkig mind az ő művük volt.

Úgy kezdődött, hogy először szondákat küldtek le a világ rengeteg, nagyobb városának romjához – az Egyesült Államokba, majd minden államban egyet, Európa nagyvárosaiba is megannyit -, ezek pedig tömény, szintetikus vérszagot árasztottak magukból, de olyan erőset, amely messze-messze kilométerekre is érezhető volt, és amely úgy pöccentette be érzékeinket, mint egy tüzelő vadállatét egy csepp feromon. Alkotóink pontosan ismerték ösztöneinket, amelyeknek ellenállni képtelenek voltunk, s minden emberséget levetve magunkról éhes vadkutyaként rontottunk a szag irányába. Sokan száz kilométereket is megtettek így. Összegyűjtötték a Föld vámpírjait.

A mi szondánk valahol New York állam felperzselt vidéki részén ért földet, nem messze Rochester bűzhödt tetemétől. Odaérve persze csalódottan vettük tudomásul az átverést, de a grandiózus hajó, valamiféle homályos kékséggel derengő vonósugár segítségével emelt minket a fedélzetére. Begyűjtöttek minket, akár halakat a hálóval. Karámba tereltek, mint juhászkutya a juhokat. Éppen mielőtt tulajdon világunk végzett volna velünk.

***

Négy héten keresztül tartott az űrutazás. Hatalmas, ezüstszín csarnokokban tartottak minket a hajón, akárcsak a marhákat. Mindenki kiharcolt magának egy zugot, amelyben meghúzódhatott. Fogvatartóinknak nem volt különösebben problémás az etetésünk, naponta kétszer kaptunk egy vályúba szintetikus vérplazmát. Dühös kakasokként küzdöttünk az adagunkért egymással, pedig borzalmas íze volt. Ahhoz hasonló, mintha az embernek minden egyes nap hideg vízzel felütött porlevest kellett volna kanalaznia, de a célnak megfelelt.

Volt még egy padlóba ágyazott, ráccsal fedett elvezetőnyílásunk, ahol mindenki kénye-kedve szerint okádhatott, de ezeken kívül nem volt semmink. Persze sokan elégedetlenkedtek, főleg a „nemes” vámpírok, akik úri bánásmódhoz szoktak. De tombolhattak ők, csikorogva kaparhatták a fém falakat, üvölthettek, míg véresre szakadt a torkuk. Soha, egyetlen alkalommal sem jelentek meg fogvatartóink.

Én időm legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy a zugom melletti falon lévő kis ablakon keresztül bámultam az űrt. Mikor elhagytuk a Földet, láttam, hogy a miénken kívül még vagy ezer hasonló hajó száll fel a bolygóról, amelyek aztán rajba tömörülve száguldottak ismeretlen céljuk felé.
– Van fogalmad arról, hogy mi ez az egész Julien? – kérdezte egy alkalommal Lucifer.
Mindig gúnyos, pimasz arca most kétségbeesett és bizonytalan volt. Élvezettel méregettem eme érzelmeinek megnyilvánulását.
– Sejtem. Vendéglátóink már évszázadokkal, sőt talán évezredekkel ezelőtt is jártak a Földön. Nekik köszönhetjük azt a vírust, amit ma vámpírizmusként ismerünk. Ők hozták alkotásukat a Földre.
– De miért? Mi okuk volt rá, hogy ilyet tegyenek?
– Fogalmam sincs, de abban egészen biztos vagyok, hogy minderre nagyon jó indokaik vannak.
– Nincsen joguk ahhoz, hogy kényükre-kedvükre hurcoljanak minket, akár az állatokat!
– Inkább hálás lehetnél Lucifer. Az ember saját ostobaságának köszönhető mindaz, ami most a Földdel történt és ne feledd el, hogy egykoron mi is emberek voltunk. Lassan mérgeztük meg a bolygónkat, és még csodálkozunk, hogy Ő inkább megszabadulna tőlünk? Legyünk hálásak, amiért ezek az idegen lények adnak nekünk egy újabb esélyt.
Lucifer nem tűnt úgy, mint akit különösebben érdekelné, vagy, aki felfogta a mondandómat, de én elégedett voltam az érvelésemmel. Habár még semmi jel nem utalt arra, hogy fogvatartóink valóban azért hoztak el minket, hogy jót tegyenek nekünk.

Hosszú volt az út, és magamban gyakran mulattam a nemrégiben még a hatalomtól ittasan pózoló, vagy nagy becsben tartott vámpírok kétségbeesésén és őrjöngésén. Sokszor beszélgettem Elizabeth-el, láttam őt, ahogy ott ül a kis, önként választott hálóhelyem mellett és vádló szemekkel mered rám.
– Ne nézz így rám! – mondtam neki. – Én nem kértem ebből a kétes létből.
– Megmondhattad volna az igazat – meredt rám továbbra is lesújtó tekintettel.
– Mi jó származott volna abból? Hogy összetörlek?
– Szeretlek Julien, bármit el tudtam volna fogadni, bármit. Ezt te is tudod. Megoldottuk volna.
– Amit a legjobban szeretek benned – mosolyodtam el. – Hogy olyan örökkön optimista és naiv vagy.
– Én csupán a legjobbat akartam annak a csodának, amely belőled és belőlem áll. Megígérted az Édent Julien.
Akkor még nem értettem, hogy miért mondja ezt nekem, egy élőhalott testnek, egy sötétségben elmerült léleknek. Még akkor sem, ha ő már csak bennem élt. Mint később rájöttem, szó szerint.

***

Az utazás végeztével egy bolygón szállt le az egész flotta. Nem ismertem fel, hogy mely csillagkörnyezetben helyezkedett el ez a smaragd és zafír színben pompázó, Földhöz hasonló planéta. A csillagászat sosem volt az erősségem. Sok önjelölt tudóstársam egyből elnevezéseket aggatott rá, de én önmagamban csak Édennek hívtam.

Az űrhajók egy kontinens méretű szigeten épült létesítménykomplexumban helyeztek el minket. Akkora lehetett, mint Ausztrália a Földön. Foglyok voltunk, ez egyértelműen látszott a minket körülvevő, magas technológiájú épületből. Itt már rendes szállásokat kaptunk, és kényünkre-kedvünkre sétálhattunk börtöneink udvarán (oh de imádtam a szennyezéstől mentes eget, melyen csillagok miriádjai tündököltek, és az óceán morajlásának hangját); de fénymezők és folyamatosan járőröző harci droidok tartottak kordában minket. Sokan közülünk szökni próbáltak, de ez lehetetlennek bizonyult.

A szökéseket megakadályozták, a próbálkozókat szigorúan elzárták, de furcsamód soha nem történt ennél komolyabb megtorlás. Fontosak voltunk nekik! Szinte kivétel nélkül minden fajtársam lázadozott és fogvatartóinkra támadt, de én tudtam, hogy okkal vagyunk itt. Visszavonultam és vártam. Talán ez volt, ami felkeltette fogvatartóink figyelmét. Kiválasztottak engem és beavattak grandiózus tervük részleteibe.

***

Sajnáltam fajtársaimat, akik őrjöngésüknek és jogtalan dühüknek köszönhetően sosem nyerhettek bepillantást abba, amelybe én. Tudatlanul haltak meg, de én találkoztam az idegenekkel. Mecha szervóvérteket viselő, törékeny testű humanoidok voltak. Bőrük szürke és vékony, akár a papír, szőr nem nőtt rajta. Vízfejre emlékeztető koponyájukban nyilván sokkal fejlettebb agy helyezkedett el. Szemeik hatalmasak, feketék és vizenyősek voltak. Apró szájuk sose nyílt beszédre, hangjukat mégis megnyugtató, bíztató búgásként hallottam koponyámban, ahogy elmagyarázták munkájukat.

Elmondták, hogy azt akarják, közülünk egyesek értsék, az ő grandiózus tervüket, hogy mit miért tesznek. Megmutattak nekem mindent. Láttam, ahogy tiltakozó fajtársaimat a harci droidok hurcolják el, ellenkezésre nem volt mód. Egy alkalommal az ellenőrző üveg másik oldaláról néztem végig, ahogy két megtermett robot teszi mozgásképtelenné, majd viszi el Lucifert. A szerencsétlen kétségbeesetten küzdött, erejének minden megmaradt cseppjével. Láttam az üvegről visszatükröződő arcomat. Mosolygott. Lucifer üvöltött, sziszegett és hörgött a mechák karjaiban, ahogy azok problémamentesen vonszolták el. Öklömmel sújtottam az üvegre.
– Dögölj meg, te mocskos rohadék! – üvöltöttem elégedetten.

Később tökéletesen világossá vált számomra, hogy a testünkben tárolt vérminták pontosan mi célt szolgáltak. Az idegenek technológiája vagy ezer évvel a miénk előtt járt. Láttam, ahogy – az idegenek által Extrakciós Kamráknak nevezett helyiségekben – tömegestül szíjazták le fajtársaimat negyvenöt fokban megdöntött műtőasztalokra. Utána mindegyik vámpír elé egy robot lebegett, amely orvosi pontossággal, lézerszikével nyitotta fel a páciens hasát, majd egy tűk és csövek miriádjaiból álló eszköz csusszant elő a gépből.

A vámpír minden egyes vérrekeszébe egy tű szúródott, majd a robot, az abban tárolt vérmintából kivonta a DNS információt. Hát ezért kellett csak egy körömhegynyi, megalvadt vér, minden egyes áldozatból! Könnyedén kiszűrték a duplikátumokat és a hajókon adott vérplazmát. Azon ösztönök, melyek hatására undorodtunk az állati, halottak és más vámpírok vérétől, arra szolgáltak, hogy a nem kívánt DNS mintákat is előre szűrjék. Ezen procedúra után elhamvasztották a vámpírt. Elvégezte a feladatát, nem volt rá többé szükség.

Később levezettek engem abba a csarnokba, ahová a fenti Extrakciós Kamrában dolgozó robotok kábelei továbbítódtak. Egy hatalmas klónozó létesítményben álltam. Körben száz és száz kriogenikus kapszulában előretenyésztett, jellegtelen, nemtelen és tudattalan, emberi biankótest hevert, arra várva, hogy beoltsák őket a vérrekeszekből kivont DNS információkkal. Újraklónozták az emberiség egy jó részét. Mindenkinek új életet adtak, akivel valaha is végzett egy vámpír. Egyetlen jól táplált vámpírból legalább ezer emberi egyedet tudtak újrateremteni.

Ezek voltunk hát. Nem a végzet hozói, nem az emberiség kaszásai, hanem eszközök az új remény megteremtéséhez. Időtálló, túlélésre képes, mérnöki pontossággal alkotott testek az emberi információk tárolására. DNS raktár időkapszulák. Noé bárkái. Messiások. Az idegenek már évezredekkel korábban előre látták a Föld pusztulását, és az emberiség túlélésének egyetlen módja a vámpírok vérszomjában rejtezett. Akkor és ott rájöttem, hogy megváltó „antivírusom” örök véget vetett volna az emberiségnek. Mégis gyűlöltem Lucifert.

Próbáltam megtudakolni az idegenektől, hogy miért teszik mindezt, mi a céljuk velünk? Gazdatesteket keresnek? Munkaerőt tenyésztenek? Ők csak nevettek. Azt mondták, hogy az elmaradott, önző gondolkodású, földi erkölcseimmel sosem fogom megérteni, hogy ők miért akarják megmenteni a galaxis fajait a kipusztulástól.

Lucifer elhurcolása után láttam saját magamat, az egyik tartályban. Megengedték, hogy odamenjek. Könnycseppek gördültek le az arcomról, ahogy néztem a faggyal fedett, üveges, kriogenikus tartályt, amely mögött romlástól mentes, békés ábrázattal szunyókáló Julien hevert. Az a Julien, akit még nem rontott meg a vér hívása. Az, aki előtt ott állt a gyermekvállalás csodája és Lizi örök szerelme. Az a Julien, aki családjával és embertársaival együtt örökre boldog lehet Éden világán. Ott, ahol az emberiség újrakezdhet mindent. Ahol talán nem követik el újra ugyanazokat a hibákat. Ahol megadatik a második lehetőség.

***

Így most, hogy eljött az idő, magam fekszem le a műtőasztalra. Nem ellenkezek úgy, mint mások, békésen várom, hogy az Extrakciós Bot elém lebegjen. A letapogató fények selymesen cirógatják testemet, az érzékelők pislogása és vibrálása nyugalommal tölt el. Nyögök, és alsó ajkamba harapok, ahogy a lézerszike dolgozni kezd. Ahogy az extrakciós apparátus tűi a testembe fúródnak elmosolyodok.

Mosolygok, mert tudom, hogy Lizi újra élni fog és a régi Julien is, aki mindent meg fog tudni neki adni, amit ígért. Neki és a gyermekünknek, aki valóban az Édenben láthatja meg a napot. Engem – Ádámot - elragadott Lucifer és megmutatta a lehetséges jövőt. Megmutatta az emberiség hogyan fog szenvedni, és mivé fog torzulni. Most lehunyom a szememet, és várom a testemet elemésztő hőt, de mikor felkelek álmomból, és magamhoz ölelem majd az én Évámat, már nem leszek bizonytalan. Bízni fogok, akár a minket óvó idegenekben, akár Istenben, akár saját magamban. Bízni fogok, mert tudom majd, hogy bármit is tartogasson a jövő, nem szabad félni tőle.