Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
Szegeden tanulok immáron negyedik éve. Csodaszép város, főként éjszaka. Olykor úgy érzem, Szeged egy olyan hely, ahol le lehetne egy életet élni. Rengeteg élmény, jók és rosszak egyaránt fűznek oda, de főként a jók és viccesek, melyekre szívesen gondolok vissza.
Az egyik ilyen élményem:
Egyik este barátnőmmel a várost jártuk. Kellemes őszi este volt, a nyár még nem tűnt el nyomtalanul, így még késő éjjel sem fáztunk. Könnyedén flangáltunk a szürkületben egy szál pólóban és rövid szoknyában. Miután lesétáltunk a lábunkat a Dugonics téri zenélő szökőkút kőpadkájára ültünk. Onnan hallgattuk a távoli nyüzsgő zajokat, ami a Kárászon keresztül szűrődött át hozzánk a városközpontból. Nem voltak sokan, néhány járókelő kószált a téren, meg egy párocska ült velünk szemben, de ők is hamar továbbálltak. Egy darabig a szökőkút csobogó hangja mellett trécseltünk, és elvont gondolatainkat "kiáltottuk bele" a nagyvilágban. Sötét volt már, de még nem volt kedvünk visszamenni a koleszba. Egyszer csak feltűnt egy csöves és helyet foglalt mellettünk.
Mindig vegyes érzésekkel tölt el, ha közelembe kerül egy hontalan utcalakó. Egyrészt egyfajta sajnálat lesz úrrá rajtam az empátia egy sajátos formájában. Másrészt, ott van a másik oldal, a dilemma. Nehezen tudom megérteni, hogyan adhatja fel valaki, és törődik bele a sorsába. Könyörög, kuncsorog és feladja még megmaradt emberi méltóságát is. Ez a fajta életszemlélet olyan életidegen számomra, persze, míg nem kerülünk olyan kiszolgáltatott helyzetben, addig nem is érthetjük igazán. Csupa erős egyéniség vett körül mindig is, akiktől azt láttam, hogy küzdenek, mondván nincs lehetetlen, csak akarni és küzdeni kell. Elbukhatnak tízszer, százszor, ezerszer, de újból és újból nekirugaszkodnak. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen példát látva nőttem fel.
Igazából nincsenek nagy ellenérzéseim irányukba, mégis csak emberek, így nem láttam okát, miért ne társaloghatnánk ezen a szép csillagfényes estén. Szóval helyet foglalt körünkben a férfi és beszédbe elegyedtünk. Szemügyre vettem. A sétálóutca felől áradó lámpafények által alakja kirajzolódott a sötétben. 50-es évei közepén járhatott, nagy őszbe hajló, borzos szakáll foglalta keretbe csontos, megviselt arcát. Egy koszos kötött sapka volt fején, ami összefogta zsíros haját. A sapkát félig a szemébe húzva hordta. Ruházata pont olyan volt, mint a legtöbb hajléktalané. Koszos, kopott, ázott kutyaszagú, ahogy magának az embernek is. Ruháiból nem csak a több hetes izzadság és a mosdatlanság szagai csaptak fel, de a pálinkára oly jellegzetes illat is megtöltötte a levegőt. Ahogy hallgattuk őt valahogy másodlagossá vált az ápolatlansága. Művelt volt. Olyan választékosan fogalmazott, hogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne járt volna minimum középiskolába, vagy ne olvasott volna könyveket. Arról nem mesélt, hogyan siklott félre az élete és hogyan került utcára. Sajnáltam, mert kíváncsi lettem volna a történetére. Ehelyett inkább rátért a lényegre. Azt mondta, pénzre van szüksége. Nem lepődtem meg. Annyian megpróbáltak már letarhálni az évek során, hogy már nem is számolom. "Diákok vagyunk, nekünk sincs!" - ez szokott lenni a válaszunk és ezt a választ adtunk neki azon az estén. Ebben egy szemernyi hazugság sem volt, pusztán ténymegállapítás. A kíváncsiság és a beszélgetés folytatása végett megkérdeztem tőle, mire kell neki a pénz? A válasza több mint váratlan volt. Azt válaszolta, azért kell neki, hogy kimehessen Dél-Amerikába, pontosabban Peruba, hogy felkutassa indián rokonait. Nagyra nyílt szemekkel néztem rá, és akárhogy figyeltem őt, nem fedeztem fel rajta egyetlen, az indiánokra jellemző vonást sem. Tudtam milyenek az indiánok, találkoztam is már néhányukkal. A nagyáruház előtt gyakorta kirakodják faragványaikat, és bocsátják áruba a kézzel készült termékek jellemző árfolyamával. Olykor előkerülnek a hangszerek is, és népi zenét játszanak. Ahogy végighalad az ember előttük, nem bírja ki, hogy ne álljon meg akár egy rövid percre, és ne hallgassa meg muzsikájukat.
A férfi végső célja az volt, hogy odakint letelepedhessen. S mikor rákérdeztünk, mivel szeretné ott tölteni öreg napjait, a válasza ennyi volt: "Lámákat akarok terelni!". Széles vigyor ült az arcomra, és az épp kitörni készülő nevetésemet próbáltam elnyomni. Nem akartam megsérteni azzal, hogy kinevetem. Abszurdnak tűnt az egész, de olyan komolysággal és határozottsággal adta elő, hogy egy nálunk kissé naivabb ember, biztosan be is vette volna. Egy pillanatra félretettem a kételyeimet, és "tegyük fel, hogy igaz" alapon magam elé képzeltem, ahogy az utcalakó kijut Peruba, és lámákat terelget. Megmosolyogtató volt a jelenet, de akár életszerű is lehetett volna. Némi hallgatás után csak annyit mondtam neki: "Én is szeretnék kijutni Peruba!". Na persze egyértelmű, nem azért, hogy lámákat terelgessek. Pusztán utazás, kikapcsolódás és nem mellékesen kulturális élmények szerzése céljából. Na de kezdjük ott, ki ne akarna utazni, távoli ismeretlen tájakat bebarangolni, ha egyszer lehetősége nyílna rá? Egy-két hétre kiszakadni a hazai mókuskerékből, és valahol messze teljesen kikapcsolni, élvezni az életet? Minden épeszű ember élne a lehetőséggel. Nem szükségszerűen Peruba mennék, hisz annyi gyönyörű vidék van a Földön, ami szóba jöhet.
Alig, hogy befejeztem a mondatomat a férfi közbevágott és teljes erőbedobással igyekezett lebeszélni arról, hogy kimenjek. Ledöbbentem. Állítása szerint nem jó odakint, ne menjek semmiképp. Vágtunk egy fejet barátnőmmel. Szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor ő miért akar kimenni, ha ennyire rossz Peruban? Másfelől, mégis honnan veszi ezt, ha még életében nem járt ott? Már épp feltettem volna a kérdést, mikor egy fiatal, korunkbeli fiú hangja szólt fel a hátunk mögül. Automatikusan a hang irányába fordítottuk a fejünket. Magas, vékony fiú volt. Egyik kezében egy felbontatlan dobozos sört szorongatott, a másikban egy szál cigaretta füstölgött és erős alkoholszag áradt belőle. A fiú szemébe néztem, és rögtön láttam, NINCS EGYEDÜL. Ki tudja, mennyit ihatott. Egyébként tényleg nem volt egyedül, mint később kiderült az alkoholon kívül, ami jócskán lehetett benne, egy haverja ücsörgött egy közeli padon, és onnét figyelt bennünket. A mellettünk álló fiatalember az utcalakó kezébe nyomta a cigijét. A gesztusai arról árulkodtak, hogy ismerik egymást, és a csöves nem először kap cigit a gyerektől. Furának találtam a szitut. És ez az érzés még inkább fokozódott, mikor a fiú próbálta elhessegetni tőlünk az öreget. Halkan próbáltak beszélni, hogy mi ne halljuk. De mindannyian tudjuk, ha be van csiccsentve az ember, nem csak a koordináció jelenthet neki problémát. A hangokat és a körülöttünk lévő zajokat is másként érzékeljük. Egyszóval hangosabbak voltak, mint amilyenek szerettek volna lenni. És akkor megbizonyosodtunk arról, amit eddig csak sejtettünk…
Hogy miről volt szó? Nos, ez már egy másik történet. ;)
Érdekes, frissítő kis szösszenet, de nem tudom komolyan venni, mert számomra olyan, akár egy blogbejegyzés. Mindenesetre gyakorlásnak nagyon jó, és valamiért úgy érzem, tudsz te ennél jóbbat is
Milyen jó, hogy nem nekem kellett korrigálnom ezeket, köszi Maggoth! Szenyóság lett volna tőlem, hogy Acariót idecsábítom, aztán szétszedem, Maggoth viszont ilyesféle udvariassági kényszer nélkül, egyenesen Acario felkérésére tette, és milyen jól! Inkább mondok valamit a hangulatáról! Tényleg fősulis, koleszes, bár én olyan fiatalon az alkoholgőzös gyerkőc helyében lettem volna. Nem tudom, hogy akar csajozni a krapek (gondolom a következőben kiderül), bunkó lesz-e, vagy sem, de én piásan is kifejezetten az okos csajokra startoltam rá. Ha választani kellett vihogós, és könnyen kapható, vagy vihogós, de távolságtartó, jó esetben okos csajok között, engem az utóbbiak izgattak. Ilyesfajta klikkbe tömörültünk a barátaimmal is, piásak, balhésak voltunk, de még részegen is Rejtőből, Vonnegut Bajnokok reggelijéből, és a Micimackó és a Taóból idézgettünk, ezzel pedig csak az okos csajoknál lehetett bevágódni. Így öregebben viszont nagyon érdekelt volna a hajléktalan sorsa, hacsak nem lesz valami tanulságos interakció a csajozós gyerek, és az öreg között, akkor inkább az utóbbi érdekel. Ha összeugranak, akkor is abban reménykedek, hogy az öreg valami bölcsességgel lefegyverzi az ifjú titánt. A lényeg az, hogy valamit csak jól csináltál elmesélés közben, ha ennyire várom a folytatást! Ha egyben írod le, akkor is elolvastam volna végig, mert bár azok a szórendi, meg ilyen-olyan hibák tényleg ott vannak, de ahogyan meséled, attól újra csajozós ifi vagyok, és végre egy érdekes, nem buta lányt hallgathatok. Az intellektuális kíváncsiságomat nem annyira korbácsoltad fel, de a bennem lakó kamaszt érzelmi kihívás elé állítottad. Fiatalsággal, és kedvességgel tudtad ezt elérni, nem?
Miután lesétáltunk a lábunkat a Dugonics téri zenélő szökőkút kőpadkájára ültünk. - elírás, lesétáltuk a lábunkat, lábunkat után vessző
Onnan hallgattuk a távoli nyüzsgő zajokat, ami a Kárászon keresztül szűrődött át hozzánk a városközpontból. - felesleges az onnan, ez egyértelműnek tűnik, és csak bonyolítja a mondatot, amiben én a szórendet is egy kicsit átrendezném - Hallgattuk a városközpont távoli, nyüzsgő zajait, amelyek a Kárászon keresztül átszűrődtek.
Nem voltak sokan, néhány járókelő kószált a téren, meg egy párocska ült velünk szemben, de ők is hamar továbbálltak. - picit túlírsz, értem én, hogy hangulatot akarsz teremteni, de ettől a mondatok zsúfoltakká válnak, pedig gördülékenyebbek is lehetnének. - A téren alig néhány járókelő kószált, velünk szemben egy párocska ült, de ők is hamar továbbálltak.
és elvont gondolatainkat "kiáltottuk bele" a nagyvilágban - újabb elírás, a nagyvilágba, és a szórend most sem az igazi, a bele pedig szerintem felesleges bele - és elvont gondolatainkat a nagyvilágba kiáltottuk.
Egyszer csak feltűnt egy csöves és helyet foglalt mellettünk - és előtt vessző, általában ha egy mondaton belül két ige is elhelyezkedik, a kánon ezt a gyakorlatot követi
Mindig vegyes érzésekkel tölt el, ha közelembe kerül egy hontalan utcalakó. - túlspiláztad, azért mert valakinek nincs kérója, a hazáját még nem vesztette el, márpedig a hontalan ezt jelenti, az utcalakó meg nem jön be nekem, írj csak simán hajléktalant, szerintem
Egyrészt egyfajta sajnálat lesz úrrá rajtam az empátia egy sajátos formájában. - nem a legjobb mondat, döcögős és picit értelmetlennek is tűnik, vágom, hogy művelt vagy és ismered azt a szót, hogy empátia, de hogy ennek formájában egyfajta sajnálat vesz erőt rajtad, az elég nagy hülyeség, már bocsánat. Az empátia az együttérzésre való képességet jelenti, nem értem a sajnálat miért sajátos formája az együttérzésnek. Szerintem ez tök normális formája, úgyhogy a sajátos kifejezés csak felesleges jelzőhalmozásnak tűnik, és nem is odaillőnek. - Egyrészt együtt érzés fog el, ami sajnálatot vált ki belőlem. - kábé így lenne értelme a mondatodnak.
Másrészt, ott van a másik oldal, a dilemma. - Másrészt ott a másik oldal: a dilemma.
Nehezen tudom megérteni, hogyan adhatja fel valaki, és törődik bele a sorsába. Könyörög, kuncsorog és feladja - adhatja fel, feladhatja, szóismétlés
míg nem kerülünk olyan kiszolgáltatott helyzetben - megint egy elírás, helyzetbe
Csupa erős egyéniség vett körül mindig is, akiktől azt láttam, hogy küzdenek, mondván nincs lehetetlen, csak akarni és küzdeni kell. - küzdenek, küzdeni, szóismétlés
Igazából nincsenek nagy ellenérzéseim irányukba, mégis csak emberek - irányukban, lemaradt az n betű, mégiscsak egybe, és ez a szöveg, hogy mégiscsak emberek, elég durva kritika
Ez a fajta életszemlélet olyan életidegen - életszemlélet és életidegen túl közel vannak egymáshoz
A sétálóutca felől áradó lámpafények által alakja kirajzolódott a sötétben - lámpafényben, nem lámpafények, és túlspiláztad, szerintem rossz szórenddel - Alakja kirajzolódott a sétálóutca felől áradó lámpafényben.
50-es évei közepén járhatott, nagy őszbe hajló, borzos szakáll foglalta keretbe csontos, megviselt arcát. - számneveket betűvel szokás kiírni, és miért van a csávónak borz a szakállában? A borzas szakáll még oké, de a borzos nem annyira
Egy koszos kötött sapka volt fején, ami összefogta zsíros haját. - nem kell az egy, nyilvánvaló hogy nem kettő, és mi az, hogy összefogta a haját? Piros volt a sapi, és piros lett a fószer haja, esetleg míg más hajgumival fogja össze a haját, ő kötött sapival?
Koszos, kopott, ázott kutyaszagú, ahogy magának az embernek is. - Ruhája ázott kutyaszagot árasztott, akárcsak ő maga
Ruháiból nem csak a több hetes izzadság és a mosdatlanság szagai csaptak fel, de a pálinkára oly jellegzetes illat is megtöltötte a levegőt. - szagai? ez a szó ebben a formában nem létezik, és amúgy az egész mondat hülyeség ebben a formában. - Izzadtságszag áradt belőle, amelyet jellegzetes pálinkabűz tett teljessé - mondjuk
Azt hiszem, inkább lámákat kéne terelned. Csak viccelek, de a mondataid iszonyat sok csiszolásra szorulnak, és rettenetesen túlírsz. Mesterkélt az egész cucc, olybá tűnik, mintha a műveltségedet akarnád fitogtatni, pedig nyilvánvaló, hogy az vagy, ha egyszer írásra adtad a fejed. Sok a szóismétlés, és az elütés. Próbáld, egyszerűbben megfogalmazni a mondanivalódat, mert az egyszerű dolgok sokkal erősebbek. Lehetőleg minél kevesebb idegen szót használj, és a jelzők számából is igyekezz lefaragni. Remélem, nem voltam túl sértő.
Köszi, hogy idetetted ezt a szösszenetet! A többieknek mondom, hogy Acariot én kérleltem arra, hogy valamit töltsön fel az írjunkra. Szerintem várjuk meg a folytatást, aztán ha akarod kizsigerelhetjük az írásaidat. Ha csak műélvezzünk, akkor mondd, de a Karcolaton ez a társaság nagyon elemző kedvű tud lenni, sokan kérik is a zsigerelést, mondván, hogy abból tudunk tanulni. Ha van Benned is ilyen mazó vágy, akkor ajánlkozz! A következőbe írj párbeszédet is, azt is nagyon lehet elemezgetni!
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
