Itt parkolnak azon felhasználók alkotásai, akik még kevés, vagy csiszolni való alkotást töltöttek fel. Ők azok a megbecsült tagjaink, akiket az "ALKOTÓK" közé még nem delegáltunk.
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsitíthass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívül, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd. (Szabó Lőrinc)
Értem és tudom... Bár az is lehet, hogy csak érteni és tudni vélem, mi az, ami bánt. Mi az, amit keresel, mi az, amit űzött vadként kutatsz... Az ember átkozottul egyedül tud lenni, ha pont az nincs vele, akivel lenni szeretne. Nem gondolom, hogy ez én vagyok, de remélem, el tudnám felejtetni Veled egy időre, hogy egyedül vagy...Nélküle (?). "Imaginárius társaid" vannak... Így nevezem azt az embert, aki egy időre elfeledteti veled,hogy egyedül vagy, ill. hogy nem azzal vagy, akivel lenni szeretnél. Közben persze olyan vagy, mint mindig: ellenállhatatlan. Olyan frenetikus erő sugárzik belőled, hogy azt csinálsz velem, vagy a másik emberrel, amit akarsz. Mindeközben szemlátomást fogalmad sincs róla, hogy a múltkor (is) megbántottál. Ugyanott folytattad, ahol legutóbb abbahagytad, azzal a különbséggel, hogy ezúttal tényként kezelted azt, hogy kid vagyok én neked. Na, ezt az egyet nem tartottam jó mókának. Mondtam: nem! Ezzel elkéstél... Legutóbb, amikor még elragadónak tartottam az ötletet, védelem nélkül hagytam néhány harci állásomat, és Te pont ott ütöttél meg, ahol nem kellett volna. De nem haragszom, csak megértettem, hogy az a kóborlovag-lelked megijedt attól, hogy ebben a játékban összetartozásunk veszélyes és ellenőrizhetetlen formát ölthet, magyarán szólva: attól ijedtél meg, hogy fontosabbá válsz te nekem, mint saját magadnak. Marhaság volt, de most már ne visszakozzál! Én soha többé nem akarok sírni miattad...! Amikor elmentél tőlem, amikor nem voltál a közelemben, természetesen rettenetesen hiányoztál, de boldog voltam. Tudtam, hogy hiányod enyhül majd, de ami ettől fontosabb, az, hogy te végérvényesen hozzám tartozol, és ez nem múlik el sohasem. Néha haragszom rád...! De nem ez a megfelelő szó. Féltelek. Ha valami történik veled, én végigkergetlek Dante összes poklán és megöllek még egyszer! Hát, igen! Így tudok szeretni...némi folklór-elemekkel képszerűsítve: "Ha te tudnád, amit én: ki babája vagyok én. Te is sírnál, nemcsak én, keservesebben, mint én."
Nincs veled mit tenni. Kóborlovag-lelked van. Nem szabad beléd szeretni. És ha mégis: tagadni kell, a végsőkig. Szóval, így állunk...de most...hagyom, hogy szeress! És szeretlek! De engedem, hadd csinálj, amit akarsz! Mert tudom: ha nem engedem, elveszítelek... Ha ugyan el lehet veszíteni valakit, aki: senkié. Nem, ezen nem lehet változtatni. Voltak már néhányan, akik megpróbálták... És annak sincs értelme, hogy szigorúbban büntesselek, mint az istenek. Elhiszem, ez a legrosszabb, ami lehet: nem lenni senkié. Pontosabban: nem tudni lenni senkié. Vigyázunk magunkra, ahogy megígértük egymásnak, ugye? Nem tesszük el magunkat láb alól, és embert se ölünk, bár az néha szükséges lenne a mi életben maradásunk szempontjából. De aztán rájövünk, hogy a mi szívünk a másikban dobog, és legföljebb csak megkérhetjük őt: "vigyázz a szíveinkre!" Nekem megígérted, hogy vigyázol... Csak azt hiszem, nem tudod, mit jelent ez... De legalább felhívsz és megígéred. Időnként győzködni próbálsz, hogy nem történt semmi komoly és jóvátehetetlen. Mintha én nem tudnám, mi az, ami történt! Mindegy, ez már megtörtént. Annyira féltelek... Mindezek mellett, nem hiszem, hogy attól sokkal több jó történhet az emberrel, minthogy egy másik ember azt gondolja, hiszi, tudja róla, hogy szereti. Az meg teljesen mindegy, hogy könnyű-e vagy nehéz-e szeretni valakit, akit és amikor muszáj szeretni. Mondd, meg lehet-e tiltani a Napnak, hogy felkeljen, a Szélnek, hogy fújjon, az Esőnek, hogy essen? Az természetesen nem tudom, hogy mi lesz ebből. Lehet, hogy nem is lehet ennek jó vége. Legyen most elég az, hogy vagy nekem és én vagyok neked! És hogy még nincs vége! Tudod, az a legelbűvölőbb a szerelmi történetekben, hogy nem úgy történnek, mint a filmeken. Kezdetben persze nincs túl nagy különbség, - ez benne a marhaság -, de később, amikor már vérre megy, kiderül, hogy életre-halálra játszani könnyebb, mint - mondjuk - kiállni a ház elé. Úgy értve: "Állj ki a házad elé: próbáknak ideje ez itt..." Van tovább is, csak elfelejtettem... Tényleg elfelejtettem! Nem tapintatból mondom! Azt, hogy hozzám tartozol, leginkább azért gondolom és érzem, mert nyilván valami hiba csúszott a teremtésbe. Egyébként nem tartozol te senkihez. Te tudod, hogy én ezt tudom. Meg azt is, hogy elviselem. És közben még jó képet is vágok hozzá... Ez a nő triumfusa a természeten. Így az én triumfusom is. Tudod, mindig ott ütsz meg engem, ahol én szoktam másokat, ahol a legjobban fáj. Már a múltkor is mondtam neked - ha az Isten meg akar büntetni minket, akkor bennünket ád egymásnak, hogy megtudjuk és megértsük: oly anyagból vagyunk, mint az álmaink.... Szerencsére nem látlak, persze, nap mint nap. Az a lényegi különbség a történetben, hogy ez nem egy szerelem... Talán nem két szerelem, de egy, azaz egy darab szerelem, az bizonyos... Bár tényleg nem tudom olykor felmérni, mi is az, ami volt, van, lesz köztünk.... Legutóbb, amikor megöleltél, átöleltél ... úgy és addig, minden, amit mondtam és gondoltam, érvényét vesztette.... Ha nem volna tökéletesen félreérthető, akkor azt mondanám: És a világon nem volt más, csak szerelem volt. De ez nem szerelem volt; ez egy ölelés volt. Kevesebb is, több is, mintha szerelem lett volna.... Eltűnsz...Néha napokra, hetekre..., majd megjelensz és mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, dédelgetsz, hízelegsz, becézgetsz... én meg csak sütkérezek szívednek forró udvarában. Amíg nem szerettelek, addig nem érdekelt, hol jár az a forgószél...Kinek és micsoda életét kavarja föl éppen. Mást se csinálsz! Ilyen vagy. Nem tudom, mikor szerettem beléd. Gyanakodnom kellett volna bizonyos jelekre. Hogy például elkezdtem várni rád. Félteni kezdtelek. Megtanultam haragudni rád, gyűlölni téged, gyötrődni és gyötörni - kiengesztelni, megengesztelődni, megbocsájtani. Nagyjából mindegy, mit csinálsz, amikor megjelensz, hullok bele - mint lepke a lángba - a karodba, az öledbe... Szenvedek és boldog vagyok közben. Nincs bűntudatom. Mint ahogy neked sincs... mert te erről sem tudod, hogy ez mit jelent... Azt, hogy beléd szerettem, te vetted észre. A városban kóricáltunk épp- rosszkedvű voltam valamiért, hideg volt, a szél is fújt -, megálltam egy kirakatnál, és néztem a semmit. Elkaptál a karjaimnál fogva, magad felé fordítottál, és úgy öleltél át, hogy alig kaptam levegőt. Azt suttogtad, ill. inkább hörögted a fülembe, hogy: "Jaj, még ne! Még ne! Ne menj még el tőlem! Ne hagyj el, ne hagyj el engem! Én meg meg se értettem. Csak napok, vagy inkább hetek múlva. Hogy a szerelemmel, az enyémmel, te nem tudsz mit kezdeni. Se élni, se visszaélni vele. Szeretők lehetünk az idők végezetéig - de szerelmesek soha. Arra ugyanis valami tilalmad vagy fogadalmad lehet! Egy pillanatig sem gondoltam hogy épeszű lehetsz. Most már ezt is tudom, hogy igazad volt, igazad van. És hogy a magad különös módján tisztességes vagy hozzám, és rossz vagy önmagadhoz. Én elfogadnám a szerelmedet, akkor is, ha nem tudnám viszonozni...De hát én nem te vagyok! Van, hogy azt gondolom, az egész csak vágy. A legvadabb, de mégis a legszebb vágy, amit csak el tudsz képzelni. A végén persze belehalok. Tudom...Ezt jól tudom. Mert a vágy az egyik legősibb misztérium. Érkezik és távozik. De valami mindig megmarad! Az a valami a titok. Előbb az SMS-eid jönnek, aztán te magad. Napokig, hetekig csak beszélgetünk. Taktikázol és kivársz. Nagy játékos vagy! Nem tudom, azok a szavak, mint kockázat, fájdalom, veszteség mondanak-e valamit neked egyáltalán. Mi várna rám melletted? A kénköves pokol vagy maga! Sötét és gyilkos szenvedély. Tőr, vér, árulás...köd és középkori várfalak....meg sikolyok az éjszakában... Csak gyötörjük egymást. Jó lenne végére járni a dolognak. Tudni szeretném, mi közöm van hozzád, mi közünk van egymáshoz, ebben az életben. De félek, amit megtudnék, az egyszerre lenne gyönyörű és iszonyatos. Akkor már mindent tudnék a vágy és a szenvedély szította magányról...
Beteg virág vagyok: Láthatatlan féreg Éji vihar szárnyán Egy szirmomra tévedt; Ágyat vetett bennem, Szép kármin ölemben, S most sötét szerelme Titkon megöl engem. (William Blake)
Néhány apróság: "...Az természetesen nem tudom, hogy mi lesz ebből..." Az helyett azt. "...nincs túl nagy különbség, - ez benne..." vessző nem kell "...hogy: "Jaj, még ne! Még ne! Ne menj még el tőlem! Ne hagyj el, ne hagyj el engem!..." Az idézőj. nincs bezárva. "...Arra ugyanis valami tilalmad vagy fogadalmad lehet.." Vagy után egy vessző. Kicsit túl van magyarázva szerintem, főleg az első fele. Az első felének a fele is elég lenne. Ez egy hangulatjelentés. Elég linkóci srác portréja bontakozik ki belőle, de persze a szerelemnek nem lehet parancsolni...
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
