A Budapest Rádió Budapest (FM20MHz) jelentkezik! Budapesti körzeti műsorunkat Budapestről sugározzuk! Nagyothallók a műsort a többi hallgató élménybeszámolója alapján követhetik.
Spirituális Rovatunkban ma:
Az önzetlenségről
Druck Nándor olvassa fel jegyzetét.
E-heti cikkünk témája az önzetlenség. Egészen gyorsan kivégezhetnénk a témát, ha csak annyit mondanók: Az emberiség önző! Te ne legyél önző!
Tulajdonképpen egy spirituális cikkben nem használhatnánk ilyen kifejezéseket, mint: kivégezni (a témát), de bocsájtassuk meg ezt egy öreg irodalmárnak. A megbocsájtás, az már ideillik, tehát helyben is vagyunk. Megbocsájtunk mindenkinek, majd felálltunk a képzeletbeli startkőre. Egy pisztolylövés (természetesen veszélytelen startpisztolyból indítva) és bele is vethetjük magunkat a témába.
Az önzetlenség: rengeteg személyes emléket megpiszkáló fogalom, de persze ebben a rovatban nem holmi önvallomás a cél! Lehetne ehelyett a kapcsolódó tudományokat és kultúrtörténetet elemezgetni a kérdéskörben. Vagy megtérés történeteket idézni másoktól, esetleg ilyeneket kitalálni. Ám most nincs kedvem, ott van a laptopon két félkész kéz írat, nehogy már egyetlen témáról írjak sok ezer karaktert, amikor egy regényben tíz főérzelem lehet akár csak egy fejezetben is!
Hogyan ismerjék fel embertársaikban és önmagukban az önzőséget? Ki nem állhatom, ha bekezdésenként ilyen figyelem tuningoló kérdésekkel birizgálják az olvasót, de belátom, hogy ezek drámai hangulattal látják el még a következő bekezdést is. Ez persze nem illik a magamfajta, finom eszközökkel dolgozó szépíróhoz, de egy ezoterikus cikkekkel foglalkozó Tímeához mindenképpen. Na jó, szabadságon levő kolléganőről vagy jót, vagy semmit! Inkább semmit...
Az önzőséget lépten-nyomon megfigyelhetjük! Így tettem én is, magamba néztem, hogy tetten érjem. Nem csupán az engem felzaklató eseményekben láttam meg, hanem abban is, hogy az önzők önmagukat is pontosan annyira megbántják, mint fele barátaikat. Itt jegyzem meg, aki ma délelőtt összekente az öltönyömet egy ketchupos hot doggal, az szerintem nagyon megbánta! Hogy a fenébe ne, az összes paradicsomszószt a kifli tetejére nyomta ki a virsli, onnan meg az én zakómra vándorolt. A metrón volt ez a hülye, pardon, a felebarátom. Ez honnan jön, hogy felebarát? Ha van legjobb barátom, akkor az a felebaráthoz képest barát a négyzeten? És ha van egy sokadik jó ismerős, aki után azért már nem innék a kólából, akkor ő egy negyede barátom? Ha erőltetem ezt a magamba figyelést, akár azt is beláthatom, hogy értelmetlen, de jól hangzó kérdéseket feltenni olvasók tömegeinek szintén önzőség!
Figyelem, itt a lélekrendőrség, lerántom mindannyinkról a leplet! Megbocsájtható, huncut önzőség, hogy a jól megmondással kivételes helyzetben láttassam magam. Mindjárt az emberiség bírájaként. Hogy mindenki lelkét furdalja a kétség, milyen önző is volt ő, míg én le nem lepleztem. Viszont ezzel, hogy felfedem hatalmi törekvéseimet, egyszer s mind önzetlenné is válok, mert hiszen mégis folytatom e sorokat. Kitől is várhatnám a megváltást, amikor mindenki hatalmi játszmákat játszik? Ez utóbbi kifejezést pedig a pszichológiai szemle 1987-es számából kölcsönöztem, amely folyóirat az Eszti tánti által rám hagyott banános dobozban volt. Ez a doboz teljesen haszontalan dolgokat tartalmazott, mert az értékes tárgyakra, mint például a száz éves ezüst étkészletre a kapzsi unokatesóim még énelőttem lecsaptak. Eme cselekedetükből az önzőség számtalan megnyilvánulási formáját levezethetném, na de ez agy spirituális tanítás, nem családregény. Ami azt illeti, az én családregényemben semmi spiritualitás nincs, majd megkérdem Tímeát, hogy a famíliájában már őelőtte is mindenki annyira szenzibilis, akarom mondani szenzitív volt-e, mint ő maga.
Nem tudom, hogy dacára a főszerkesztői bíztatásnak, hogy a délszaki Izé-szigeteken nyaralgató Tímea helyett simán el tudom készíteni ezt az esszét, mit tudnék még mondani a témáról. Nem hinném, hogy szorult belém annyi önzőség, amennyi tapasztalatként elég legyen egy ilyesféle értekezéshez. Ha annak ellenére, hogy hazajött Balázska (és az anyja nem lévén itthon, nekem kell megetetni a kamaszt), még eszembe jut valami, akkor folytatom...
Elkészítettem a kölöknek a mintegy fél kilónyi sajtos tésztát, Trappistából, mert a drága Pannónia sajtot azt eldugtam a hűtő mélyén (azt majd éjszaka elmajszolom, lassan, felnőttes élvezettel) . De eszembe is jutott néhány (kétség kívül igen spirituális) gondolat. Ebben a fogantatáskor kiutalt bio tokban mindannyian be vagyunk börtönözve. Ha figyelmesen gondozzuk a testünket, akkor lehet luxusbörtön, de mégiscsak be vagyunk zárva. A lelkünk számára ez biztosan valami feladat, erről sokan, sokfélét állítanak. Nekem is vannak egészen menő fantáziáim ez ügyben, de ezeket majd sci-fi történetekben fogom megírni. Például a két fél kéziratomban. Amikkel erősen kellene foglalkoznom, e helyett a szerkesztői megrendelés helyett!
Viszont ebben az (életre szóló) állapotunkban minden döntésünk, még a szabad akaratot ünneplő legdrámaiabb is csupán két rossz közül a kevésbé rossz kiválasztása! Ha egy idős, halálosan beteg ember alatt kiborult az ágytál, avagy egy kisgyermeket kellene megvigasztalni, mert vérzik az ujjacskája, akkor melyiken segítünk?
És a lényeg: a választás pillanatában szinte bizonyosan önzőn, saját testi, lelki szükségleteinket előtérbe helyezve fogunk dönteni. A két rossz közül a rosszabbat választva. A kisgyerek (pedig pillanatok alatt regenerálódik, a bibije meggyógyul, a sírása elapad) megkapja a pusziját, de a bácsi ott van a nagy szarban, amiben hagytuk.
Van egy gyakorlati jó tanácsom a két rossz közül választáshoz, egy szabály: mindig a kézenfekvő választás a gyanús. Na ezt vizsgáljuk meg az ilyesféle helyzetekben, az önzetlenséget szem előtt tartva! Ha szót fogadnak nekem, majd meglátják, milyen könnyen leteszik az önzőséget! Tímea napbarnítottan haza fog térni (én két éve még belföldre sem tudtam elvinni üdülni a családot), a leveleket majd, ha kérhetem neki küldjék!
A szerkesztő szerint az ilyen sorokat főleg nőknek kell megírni, alázattal, de határozottan. Tudok én ilyet, azt is mondta. A bizalma legalább is önzetlenséget tükröz, avagy mindenki szabin van, nem tudom...
Szóval, az is gyanús, amit mások tanácsolnak, a legkerülendőbb pedig a szülők és egyéb felmenők tanácsadása. Ők jó akaratból megtámogatják az önző ügyeinket, a kör bezárult. Vagyis ha az idősebb családtagok példát mutatnak, azt meg kell süvegelni, de felül kell bírálni. Tisztában vagyok vele, hogy a fészbúk korában senki nem használ ilyen szót, hogy megsüvegelni. Tépelődhetnénk azon is, hogy ha régies, ritka kifejezéseket használ valaki a maga örömére, de másokat esetleg bosszantva, az nem nevezhető-e önzőségnek?
Talán egy szót mégis érdemel az Eszti tánti, aki a barátnőjével együtt csak is a délutáni nyanya találkozók miatt készített csodálatos teasüteményeket. Mit gondolnak, hogy kaptam én ezekből? Kérdezném, ha kaptam volna?
Egész életemben lázasan igyekeztem a velem jót cselekedőkkel rendesen bánni. Ezt úgy is nevezik, hogy önérdek (Pszichológia Szemle 1987, sajnos a cikk második fele elázott, így nem tudhattam meg, hogy a közérdek kifejezés milyen kontextusban szerepelt). Megint csak az önzetlenségen esett csorba! A világ energiából áll, ezt ma már minden spiritiszta tudja, de milyen cucc ez a szeretettel való kufárkodás? Ha jobban meggondolom, csak erre vagyunk képesek! Elnézést is kell kérnem a Tímea cikkein nevelődött hölgyektől, akik viszont nyilván fejlettebbek és nem üzekednek, akarom mondani üzletelnek a szeretettel.
A kis plüss zsiráf, az bezzeg jó volt a szomszéd kislánynak, az Annuskának. Egyetlen szavába került és neki adtam. De AZT nem mutatta meg, pedig megígérte! Évtizedek teltek el és már tudom, hogy mije van a lányoknak, amije a fiúknak nincs, de mennyivel könnyebb lett volna akkor, a nyári kertek alatt megtudni. Egyfajta nyugodt önbizalommal indulhattam volna a szexus felfedező útján. Külön téma ez, a gyermeki önzőség, fájó-bús szépprózák témája, nem kaland irodalom.
A misztikus dolgok, figyeljétek meg, manapság helyet cserélnek a tényszerűekkel. Tegeződni kell az olvasóval, mint az IKEJA, mert ez erősíti az együvé válást. Mindenki megértheti, hogy az önzetlenség nem csak érzelem, hanem ezoterikus alaphelyzet is. Így, hogy a semmiért adtam oda, rohadtul hiányzik a plüss zsiráfom!
Végül is kijelenthetjük, akár egyetért ezzel a szerkesztő, akár nem, hogy az önzetlenség a szeretettel egyenrangú fogalom! Olyan teoréma, amit ki kell vennünk az adok-kapok típusú fogalomrendszerből és a mindennapi lelki élet alaptételévé kell tennünk. Egyszer kirúgtak a nem mondom meg melyik laptól azért, mert rendszeresen megittam a főszerkesztő kávéját. A teakonyhában mindennap ugyanott találtam, soha senki nem tartott rá igényt, aztán kiderült, hogy a főszerki oda dugta, hogy később megigya. Egy rohadt kávé miatt! Na jó, nem egy volt, mert két hétig ezeket iszogattam, szóval legalább tíz. Jóféle, brazil kávé, de kár is volt lopva és gyorsan legurítani! ...és az ilyenek beszélnek az önzetlenségről!
És így a délutáni fények a szoba falán megrajzolják megboldogult Eszti tánti portréját is, aki a szüleim korai halála óta nevelt. Na, ő egy önző ember volt, tartott is nekem görbe tükröt, amiben megláthattam, hogy mit nem szabad csinálni! Mert nem csak teasüteményt és örökséget nem kaptam ám, hanem szeretetet is alig! Persze, az ilyen Tímea-féle elszállt léleklények, meg ezt a rovatot olvasó nők mit sem tudnak arról, hogy egy ifjú embernek milyen lehet naponta végignézni egy nyanyabuliban berumosteázó öregasszony vonulását! A végigvonulását a nappaliból a fürdőszobába, ahogyan önzetlenül bemutatva bájait, meztelenül, térdét verdeső csecsekkel lejtett a vizesblokk felé! Döntsék el, hogy önzetlenség, avagy az önhitt öregemberek önzősége animálta-e az Eszti tántit keresztül az én látómezőmön! Akkor még megvolt a plüss zsiráfom, abba kapaszkodtam ijedten, de azt meg érdemtelenül megszerezte később az a kölyök céda, az Annuska! Aki nem mutatta meg cserébe, hogy neki mije van. Hát így indultam én, hát így kellene nekem az önzetlenséget hirdetni! Itt a cikk, tetszik, nem tetszik, van nekem ennél jobb dolgom is!
Zene: Malai Big Trevor gyászindulóra steppel (a Tisz Cipő támogatásával)
A „Halaszthatatlan fontosságú irodalmi híreink” rovat mai halaszthatatlan hírei következnek!
Váratlan meglepetésben részesültek a Csirkefaló Gyorsétterem vendégei decemberben. Minden értelmes arcú személy egy-egy e-bookot kapott a szendvicséhez. Az étterem tulajdonosai a bejáratnál lesben állva méregették a betérő vendégek fizimiskáját és az arra érdemeseknek a világirodalom klasszikusait tették a zsemléjébe közvetlenül a ropogós csirkehús és a sajtréteg közé. A tulajdonos titkos jelzéssel tudatta a kiszolgáló személyzettel, hogy mely vendéghez milyen regényt süssön a szendvicsbe. Néhányan a nagyon intelligens külsejűek közül kortárs hazai irodalmat kaptak, és valóban: ők ezeken is átrágták magukat. Arról viszont már nem szól a hiradás, hogy meg tudták-e emészteni a műveket.
Az irodalombarátok Karácsonya című eseménnyel is kell foglalkoznunk, ami legutóbb a húsvéti irodalmárokkal összevonva került megrendezésre. A rendezvény sajtóvisszhangja hamar elült, mivel a médiumok már nem kiváncsiak az irodalomra. Ugyanakkor egy budapesti afrikai közösség végig kitartott az irodalmárok mellett. N’ongua, a vezetőjük ekkor látott először havat. Belátom, hogy ez eléggé zavaros, tényszerűséget nélkülőző hír, na de mi egyértelmű manapság? A tényeket pedig csűrik és csavarják, kényükre és kedvükre. De hiszen nem ezt csináljuk mi is irodalom címén? N’ongua pedig tényleg örült a hóesésnek... Más:
Barba Pál neves írót felkérték, hogy az új átverő show-hoz írjon megtévesztő, humoros szituációkat. Az ilyen műsorokhoz gyakran improvizatív átveréseket használnak, de ez alkalommal előre megírt jelenetekkel akartak dolgozni. A forgatáson azonban kisebb galibák akadtak, erről magát Barba Pált kérdezem:
- Egy igen vicces jelenettel kellett volna elindulnotok, miszerint az utcai padon egy cserepes virággal beszélget valaki, aki megkéri az ott közlekedő illetőt, hogy most üljön az a padra, amíg emez elintéz ezt-azt. Mi siklott félre?
- Üdv a hallgatóknak! Az általam megírt jelenetben a cserepes fikusz elkezd beszélni az átverés hatálya alá bevont személlyel, no persze egy kis technikai turpiskodással. Mindjárt az első delikvens viselkedése már túl is szárnyalta az én fantáziámat, mert az illető egyáltalán nem csodálkozott a növény hozzá intézett szavain, sőt: vicceket mesélt a cserépben elbúvó törpe színésznek. Vagyis ő a virághoz intézte a poénokat, amiken az nagyokat kacagott. A következő személy a nála levő ásványvizes palackból meg is locsolta, mert a növény ezt kérte. Az ezután érkező pedig finoman masszírozta a fikuszunk szárát, mert az erős hátfájásra panaszkodott. Azután volt egy hölgy, akivel a növényünk telefonszámot cserélt.
- Érdekes a sztorid Pali, de ez nemcsak azt bizonyítja, hogy a polgártársaink felnőttek a Vízöntő kor kihívásaihoz? Hogy megértve az új idők szavát nyitottá és befogadóvá váltak? Még ha egy beszélő növényt is kellett ehhez vizionálniuk...
- A meglepetést a végére hagytam, ugyanis már nyolc embert próbáltunk – hiábavalóan – átverni, amikor viszont mi lepődtünk meg, nem is kicsit: a növényünk ugyanis arra kért minket, hogy tegyük őt a tűző napról az árnyékba!
- Igen, mi is erre gondoltunk, amikor a mobil WC irányából befutott Jankó, a törpe termetű színészünk, hogy az instrukciók szerint elbújjon a cserépben...
- Hát ez elképesztő, gondolom a növényt megtartottátok...
- Nem, menni akart, jelenleg egy faipari technikumban tanul asztalosnak.
- De ha jól tudom, még más bonyodalmak is akadtak a forgatáson!
- Igen! Már az fura helyzet, hogy egy író részt vegyen a filmkészítés teljes folyamatában, de az átveréses műsorok rengetek rugalmasságot igényelnek, ezeknél felejtős a kész forgatókönyv. Na már most, a második jelenet egy idegen lényes, harmadik tipusú találkozásos akció lett volna.
- Csak azt ne mond, hogy tényleg idegenek jelentek meg!
- Nem, szó sincs róla! Nem jelentek meg, végig ott voltak! Ott voltunk. Vagyis a gyártásvezető, az operatőr és én voltunk akkor még csak idegenek, ez volt ennek a jelenetnek a meglepő tanulsága!
- Te most szívatsz engem! Vagy pedig itt van a stúdióban a rejtett kamera és én vagyok az, akit átvertek, ugye?
- Nem barátom! Ugyanis Te vagy az, aki át akartál verni minket! Az invázió már majdnem befejeződött, de éreztük, hogy még van valahol egy ember és hát: Te vagy az. Az utolsó.
- Ez sok furcsaságot megmagyarázna a politikai és közéleti eseményekkel kapcsolatban, Hogy miért olyan embertelen minden manapság! De ha nincsenek emberek, miféle emberséget is várhatnók el... És a hallgatóink? Már ők sem emberek?
- Nem, már a hallgatók sem azok! Nézzenek is egy kicsit magukba hölgyek, urak! Illetve váltottneműek, mert a mi betelepülő fajtánk az így nyomja. Készen állsz akkor tudatcserére?
- Igen, ha nincs más választásom! És a rádiók történetében egyedülálló módon élő közvetítésben hallhatnak egy tudatcserét, vigyázat: kellemetlen hangeffektek következnek! Zene: P. Rita: Buckó Mackó, barna mackó, nyakában egy csíkos sál...
Riport:
Az oknyomozó riporter jelentkezik (...a Riporter műsorának vendége Győző, és néhány mellékalak)
Riporter: Üdvözlöm Önöket az Oknyomozó Riporter mai adásában! Lakókörnyezetünk tisztaságáról készítünk körképet, ehhez szakértő vendégként meghívtam Vértelen Győzőt, a Lebegő munkacsoport vezetőjét, aki segít nekünk felfedni környezetromboló hanyagságainkat. Idilli kép fogad minket, ahogyan megérkezünk az ősfás parkba. Mókusokkal fogócskázó hajléktalanok, kis unokájuk nevét a padba véső, kedves nagymamák mindenütt. A kutya sétáltatók miatt jöttünk; vajon összeszedik-e kedvencük piszkát? Íme: egy harci kutyáját sétáltató ifjú hölgy, akinek kutyusa leguggol a nagydolgát intézni. Amíg megközelítjük őket, addig Győzőt kérdezem, mi az oka annak, hogy nálunk több az otthagyott kutyapiszok, mint máshol?
Győző (halk szavú, vékony és sápadt férfi): Ennek történelmi okai ismertek; várostromok idején nálunk sokáig az utcán hevertek az ellenség temetetlen holtjai. Hagyományaira büszke népünk a nemzeti nagyság szimbólumának tekinti, hogy ilyen mennyiségi és minőségi maradékok hevernek szerteszét, ugyan már senkinek nem kellenek, de mutatják gazdagságunkat. Egy mai, jól tartott házi kedvenc piszka felér egy, a középkorban legyőzött, ellenséges harcos temetetlen holttestével.
Riporter: Mire az eb végzett, mi is ideértünk. A hölgy éppen távozna, kutyája nyomait otthagyva. Hölgyem, miért nem szedi össze a kutya kakit? Bár kedvesen állunk előtte Győzővel, a fiatalasszony félreérthetetlen utasítást ad kutyájának a mi támadásunkra. Elnézést kérek a lihegésért, menekülés közben folytatom az Oknyomozó Riporter tudósítását. Összehangolom gyors futásom lépteit Győzőével, miközben kérdezem őt, mit lehet ez ügyben tenni?
Győző (szintén lihegve): A megoldást mi sem tudjuk, hiszen itt egy nemzet önbecsülése, végső soron pedig a nagysága a tét. Mert vajon elvárhattuk volna az utolsó erejéig harcoló hős ősapánktól, hogy a legyőzött ellenfelet a közterületen mindjárt szedje is össze, egy magánál tartott nejlonzsákba? Hiszen a nejlonzacskót bölcs eleink azért nem is használták, mert megvetették azt, ami nem természetes. Inkább feltalálták a marhabelet, abból készítettek zacskót. Ezt a problémát nem is javaslom túldimenzionálni, ugyanis a széklet, éppúgy mint a várostromló janicsár hullája, szerencsére: lebomló hulladék.
Riporter: Időközben le is ráztuk a játékos kutyust, aki inkább egy napközisekből álló, több szórakozást ígérő csoportnál állt meg mókázni. Úgy tudom kedves Győző, futás közben jelentősen megnő a kilélegzett, környezetszennyező széndioxid mennyisége.
Győző: Igen, de mi a Lebegő Munkacsoport vezetőségében már gyakoroljuk az úgynevezett „diszkréciós légzéstechnikát”, e szerint kettő teljes belégzésre alkalmazunk egy kilégzést. Nyilatkozatainkat is nagyon halkan tesszük, a zajszennyezés miatt. A szép városképi látvány érdekében pedig mást nem tehetünk, mint hogy újrahasznosítható papírzacskót húzunk Emma nevű irodavezetőnk fejére.
Riporter: Ez remek, közben pedig megérkeztünk ide, a külvárosi illegális szemétlerakóhoz. Szorgos polgárok hordják ide autóikkal a háztartási és építési hulladékot. Széles vállú, fekete öltönyös urat látunk, csillogó luxusautójának csomagtartójából bekötött szájú szemeteszsákokat pakol ki. Észre is vette, hogy integetve közelítünk felé, rakná vissza a zsákokat, most meg a zakója belsejébe nyúl, aztán mégsem. Uram, üdvözlöm! Nem fél a büntetéstől?
Öltönyös úr: …khömm, izé, ez csak a konyhai hulladék, és ez nem is a ti ügyetek fiúk. Kinek dolgoztok? Megduplázom a pénzeteket!
Riporter: Győző, be tudná most éles helyzetben is mutatni a műsor előtt említett, békítő, nyugtató kommunikációs technikát ezzel a kedves úriemberrel?
Győző: Igen, ez egy kiváló alkalom! (Szokatlanul pattogós hangon.) Tisztelt uram, önt vagy bekísértetem a hatósággal a városházára, ahol a teljes vagyonelkobzás mellett egy skarlát betűt is ütnek a homlokára, vagy közmunka programunkban muskátlit ültet a volt szovjet laktanya területén. Természetesen ez utóbbi esetben is zároltatjuk a bankszámláit.
Öltönyös úr: Hogyne fiacskám, csak telefonálok. (Idegen kiejtéssel, fojtott hangon) Halló, Ahmed? Gyertek a szemétlerakóhoz takarítani, mert kiszúrták, amikor az áruló Szergej darabjait kidobáltam.
Riporter: Nem teljesen értem, amit emberünk telefonál, egyébként is tiszteljük a személyiségi jogokat. A telefont elteszi, és most egy hatalmas pisztolyt húz elő, csak filmekben láttam ekkorát. Az egyik zsák száján a kötés kibomlik, és abból – atyaisten – egy véres kézfej esik a földre. Javaslom Győző, hogy ez esetben cikkcakkban szaladjunk!
Győző (versenyt liheg a süvítő golyózáporral): Ez esetben talán megbocsájtják nekünk, hogy meggondolatlan szaladgálásunk közben, a kizárólag errefelé őshonos Taktafakta Golyvás Mályva több példányát is eltapossuk.
Riporter (miközben a lövöldözés zaja elhalkul, és már a lábuk sem futva dobban): Elszaladtunk ugyan a rejtélyes és veszélyes idegen elől, de el is tévedtünk. Árnyas erdei tisztáson vagyunk, vakondtúrás nagyságú földkupacok (feltehetően vakondtúrások), és dombnyi színes, szeméthalmok között kék vizű tavacska búvik meg. Ahhoz a szimpatikus munkásemberhez vezet a léptünk, aki hanyagul a víz fölé lógatja tömlője végét, és abból iszapos, barna folyadékot enged a vízbe. (Erősödő motorhang, amely a háttérben továbbra is dübörög.) A tó vize habzik, és én nem habozok megkérdezni: mit folyat ide jóember?
Tóparti ember: Hova?
Riporter: De hiszen ön tartja kezében ezt a tömlőt, ebben azért megegyezhetünk.
Tóparti ember: Milyen tömlőt?
Riporter: Aminek a másik végén azt az erős járású szippantós autót látjuk, arra gondolok!
Tóparti ember: Ja ezt a tömlőt? Ezt valaki a kezembe adta, azzal, hogy fogjam, amíg visszajön. Arra ment, ha sietnek, még utol is érhetik!
Riporter: Köszönjük! Szaladjunk akkor Győző, ha ön is egyetért!
Győző: Feltétlenül! Azért is meg kell találnunk, mert amíg az elkövetőt felkutatjuk, ennek az embernek nagyon el fog fáradni a keze.
Riporter: Ismét futunk hát, bár ez alkalommal nem üldöznek, nem is lőnek ránk. Sietve benézünk barlangok mélyére, gombák kalapja alá, és még úgynevezett rabsicok tanyájára is, legalábbis ez van a házikó ajtajára írva. Üdvözlöm az urakat, és kérdem: üdvözlöm önöket, és kérdem, hogy egy környezeti bűnözőt keresünk, látták-e? Mutatják, hogy azon a tisztáson keressük. Talán mert a természetben élő emberek vidámak, a jó levegő, a folytonos piknik hangulat miatt, ezért csendül hangos hahota a hátunk mögött. Visszatértünk a kistavas tisztásra, de a szennyező jármű eltűnt. Csak remélni tudjuk, hogy nem bántotta a gazember azt a jó szándékú, fáradt kezű munkást. Ne adj isten, el is rabolhatta, hiszen itt nincs. Kedves Győző! Mit tanácsol műsorunk végén az Oknyomozó Riporter közönségének, az ehhez hasonló, társadalmi összefogást igénylő helyzetekre? Csak egészen kíméletesen, diszkréciós légzéssel mondja, hogy példát vehessünk mi is!
Győző (igyekszik nagy levegő vétellel, ritkábban kilélegezve beszélni, ettől a hangja egészen torz, a mondata végére majdnem megfullad): Beszéljenek helyettem inkább a híres osztmolán környezetvédő; Tuda Smorzsa eredeti nyelven idézett gondolatai: Tur kakti dur kakó, mei szmolor esetu, koszteren nerak, nevalo!
Riporter: Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Jövő heti adásunkban politikusok megvesztegetési ügyeit járjuk körül. Tudják: a ránk jellemző megfontolt ravaszsággal! Viszontlátásra!
