Greg fáradtan huppant le a szürke porba. Szerette volna levetni a kabátját, de tudta, hogy a kettős nap azonnal pecsenyére égetné a bőrét. Izzadsága beszivárgott még a védőszemüveg alá is, és a felkavart finom homok megköhögtette. Jobb híján az olajos munkakesztyűvel törölte meg homlokát. Hunyorogva nézett a fölé magasodó űrhajó szembántó, ezüstös csillogására.
Ingaárusok, auragyógyítók, gyanús kinézetű teák, és még gyanúsabb szagú füstölők, kristályok, gyógyító izék, és mindenféle hasonló dolog tarka egyvelege zsongította az ép eszét. Alig várta, hogy továbbinduljanak végre. Próbált közel maradni a bejárathoz, távolabb a tömegtől. Még csak az hiányzik, hogy valami szektás kiszemelje.
– Hé, nem akarsz a véremből? – szólít meg a lány a lépcsőházban, ahogy kilépek a lakásomból.
Szemembe húzom a kalapom, és átlépem ernyedt testét. Szeme üresen mered a semmibe, rángatódzó ujjai saját alvadó vérét maszatolják a lépcső kövére. Nagyon elegem van már belőle, de lehetetlen tőle megszabadulni. Egyszer kiborultam, és lerugdaltam a lépcsőn, azt üvöltözve, hogy „dögölj már meg, te kurva!” Másnap persze ugyanott feküdt a vérét kínálgatva, a szomszédok pedig azóta nem köszönnek.
"Kinyitom a szemem, csak homályos fehérséget látok. Pislogva fókuszálok. Ferde fémrúdról lógó, viseltes elválasztó függöny: a tábori sátorkórházban vagyok. Odakintről a hajnal erőtlen derengése szűrődik be. Távolabb, a félig elhúzott függönyön túl egy nő serénykedik, véres rongyot öblöget egy zománclavórban. Göndör hollóhaja fityula alá szorítva, de így is csinos."
Felolvastam Nektek a novellámat.