Én vagyok a próba.

Szárnyam ködből és álmokból. Szavam mennydörgés, akaratom villám.  Szemem tűz és jég. Szarvam a fájdalom, karmom a kétségbeesés. Szívem szélvihar.

Kiállsz engem, vagy elfújlak, mint egy porszemet.

Felolvastam Nektek a novellámat.
Jó szórakozást kívánok!

plakát a harmadik számhoz

Ingaárusok, auragyógyítók, gyanús kinézetű teák, és még gyanúsabb szagú füstölők, kristályok, gyógyító izék, és mindenféle hasonló dolog tarka egyvelege zsongította az ép eszét. Alig várta, hogy továbbinduljanak végre. Próbált közel maradni a bejárathoz, távolabb a tömegtől. Még csak az hiányzik, hogy valami szektás kiszemelje.

– Hé, nem akarsz a véremből? – szólít meg a lány a lépcsőházban, ahogy kilépek a lakásomból. Szemembe húzom a kalapom, és átlépem ernyedt testét. Szeme üresen mered a semmibe, rángatódzó ujjai saját alvadó vérét maszatolják a lépcső kövére. Nagyon elegem van már belőle, de lehetetlen tőle megszabadulni. Egyszer kiborultam, és lerugdaltam a lépcsőn, azt üvöltözve, hogy „dögölj már meg, te kurva!” Másnap persze ugyanott feküdt a vérét kínálgatva, a szomszédok pedig azóta nem köszönnek.

"Kinyitom a szemem, csak homályos fehérséget látok. Pislogva fókuszálok. Ferde fémrúdról lógó, viseltes elválasztó függöny: a tábori sátorkórházban vagyok. Odakintről a hajnal erőtlen derengése szűrődik be. Távolabb, a félig elhúzott függönyön túl egy nő serénykedik, véres rongyot öblöget egy zománclavórban. Göndör hollóhaja fityula alá szorítva, de így is csinos."

Ez az írásom máshol már szerepelt, nagy vita követte...