Greg fáradtan huppant le a szürke porba. Szerette volna levetni a kabátját, de tudta, hogy a kettős nap azonnal pecsenyére égetné a bőrét. Izzadsága beszivárgott még a védőszemüveg alá is, és a felkavart finom homok megköhögtette. Jobb híján az olajos munkakesztyűvel törölte meg homlokát. Hunyorogva nézett a fölé magasodó űrhajó szembántó, ezüstös csillogására.

– Minek vacakolsz vele még mindig? – szólt át Stephen a túloldalról.

– Inkább segíthetnél! – kiáltotta vissza neki mérgesen.

– Sajnálod tőlem ezt a kis árnyékot?

Greg nagyot nyögve tápászkodott fel, és bokáig süppedve a forró homokban átvánszorgott a másik oldalra. Halkan sóhajtott, ahogy a jótékony árnyék ráborult.

– Megmozdíthatnád a feneked te is, ahelyett, hogy csak heverészel egész nap, és vedeled a vizünket – rúgott bele Stephen csizmaszárába.

A másik csak nézett rá flegmán, míg ő el nem szégyellte magát nyugodt, zöld tekintete sugarában. Mint mindig. Pont olyan a szeme, mint az öccsének volt, talán ezért.

Lerogyott mellé, és elvette a flaskát, hogy ő is igyon egy korty vizet. Nem nyújtott túl sok enyhülést: meleg volt és tele apró homokszemcsékkel, ahogy minden ezen az átkozott bolygón.

– Még pár napra való van, aztán elfogy – törte meg Stephen a súlyosan rájuk boruló csöndet. – Szerinted meg tudod javítani azt a vackot?

– Addig se gondolok arra, hogy itt halunk meg, és arra, hogy mi mindenre nem emlékszem.

– Ugyan, lehet, hogy valaki fogja a segélykérést. Fáj még a seb?

Greg elcsigázott mozdulattal nyúlt a fején lévő kötéshez. Pont telibe kellett kapnia a székkarfát a leszálláskor.

Elfintorodott, ahogy orrát ismét megcsapta a hajóból áradó szag. Még ez is!

– Nem, semmi szédülés vagy fájdalom, csak ezek a fura emlékezetkiesések, vagy inkább időzavarok.

– Mikor volt utoljára?

– Tegnap este, mikor Norm kirakodta a felszerelés utolsó darabjait is. Tényleg, hol van Norm?

– Azt mondta, körülnéz.

– Na hiszen, van is mit! Csak dűnék és por mindenfelé.

– Megyek, megnézem még egyszer, hátha megtalálom a bűz forrását – kelt fel Stephen.

– Legalább csinálsz valamit már te is – bökte oda Greg morcosan.

A másik értetlenül csóválta a fejét, ahogy eltűnt az űrhajó belsejében. Greg káromkodva nyúlt újra a vízért. Egy villanásnyi sötétséget érzékelt, aztán hogy Norm és Stephen őt bámulják. A flaska az ajka elé emelve, ahogy épen inni akart belőle. De az árnyék arrébb vonult, és az előbb még egyedül volt.

– Már megint, ugye? – eresztette le a kezét elkeseredve.

– Nem tudom, Greg – pislogott rá Norm. – Én csak arra jöttem vissza, hogy itt ülsz, mint egy szobor, és Stephen hiába szólongat.

– Ezek szerint el sem mozdultam.

Megkönnyebbült kissé. Akármi ez, még mindig jobb, hogy csak ül nyugodtan, mintha isten tudja hová mászkálna a tudta nélkül. Aztán észrevette, hogy csak az egyik kesztyűje van meg. Körülvizslatott, de sehol sem látta a párját.

– Elvesztetted a fejed, pajtás? – rötyögött Norm.

– Marha vicces mondhatom, adjátok vissza! Szerintetek jó dolog ilyennel szórakozni?

– Hé, nyugi már nem tudjuk, mit keresel csak poén volt! Nem dugtunk el semmit, öregem!

– Akkor is inkább segítenétek megkeresni, minthogy csak álltok és viccelődtök! – fortyogott Greg fölpattanva.

– Nyugi, haver, még megüt a guta ebben a hőségben – tette a vállára kezét Stephen békítőleg.

Greg bosszúsan lerázta.

– Tudjátok mit? Ücsörögjetek csak, megyek vissza szerelni, mert ez is csak rám hárul!

Faképnél hagyta döbbenten álló társait és megkerülte az űrhajót.

Pár óra múlva már nem bánta volna, ha valaki segít, vagy ha ő abba bírná hagyni. Zavart tekintettel gondolta át újra és újra a történteket, miközben könyékig merült a forró alkatrészek közé. Két napja, hogy földet értek, és azóta vagy ötször fordult elő ez a furcsaság. Csak kikapcsolt, és nem tudta, mit csinált alatta. És persze azok ketten semmit sem láttak.

Csak akkor hagyta abba a munkát, mikor végre mindkét nap eltűnt a horizonton. Stephen már aludt, Norm pedig föl se nézett közeledtére.

Az egész napos munkának legalább az a haszna megvolt, hogy Greg azonnal elaludt, amint letette fejét összehajtott kabátjára. De ez sem hozott számára békét, ismét az öccsével álmodott.

Újra látta a Földet és az otthonát, és ó, milyen áldott hideg volt! Arcát pirosra csípte a szél, ahogy szaladtak a befagyott tó felé. Nevetve csúszkáltak, kergették egymást, a hó hatalmas pelyhekben hullva ült meg sapkájukon. Nevetett akkor is, mikor Daniel elbotlott egy vízbefagyott faágban. Aztán az a rémes reccsenés, és a föltörő sötét víz foltja, ahol előbb még az öccse feküdt. A parton pedig egy árny, a sötétség maga, mely abban a percben felé nyúlt, hogy soha többé ne eressze el. Sikoltás, borzasztó fejhangú rémült sikoly. A saját hangja. Rohanás a ház felé, az anyja tekintete és a szavak! „A te dolgod lett volna vigyázni rá, csak öt éves… hogy juthatott eszedbe?!” És utána a hebegő kiengesztelés zokogva, mikor a búvárok kihúzták a kis testet. „Nem a te hibád, Greg, csak rémült voltam. Nem a te hibád.” Az a reccsenés! Csak öt éves… Sikoltás, a saját hangja.

Erre ébredt fel, hogy az Ő nevét üvölti. Norm felette állt a sápadt fényben, a kisebb nap már fölkelt és vöröses derengésbe vonta a végtelen horizontot.

– Jól vagy, haver? Megint rosszat álmodtál?

Greg kábán feltámaszkodott.

– Persze, csak…

– Rémálmok meg ez az időkiesés, orvos kéne neked, öregem – csóválta a fejét Norm.

Egy darabig csak bámulták a narancsszín csillagot a forró levegőben remegő dombok felett.

– Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok – sóhajtott Greg fáradtan.

– Mi tagadás – rötyögött a másik.

– Majd igyekszem nem kiborulni.

– Mind kivagyunk. Még szép! Szomjhalálra ítélve, csak egy nyúlfarknyi eséllyel ezen a sivatagos planétán. Csak te nehezebben törődsz bele.

– Aludjunk inkább még egy kicsit, amíg lehet! – fordult el Greg.

A reggel kazánforrósággal köszöntött be ismét. Greg próbált társai közelében maradni. Csak pár óráig bírta, ülni és semmit se tenni számára maga volt a pokol. Végül megkérte őket, hogy szólongassák időnként, míg a másik oldalra vonul szerelni. A szinte kibírhatatlan, perzselő napok sugarai ellenére ott legalább megvolt az az előny, hogy kevésbé volt érezhető a rothadás egyre intenzívebb szaga. Talán magának kéne megnéznie, mitől van. De semmi kedve nem volt szembesülni az otthonra emlékeztető dolgokkal, haszontalanná vált műszerekkel. No meg a katlanná változott fémtörzsben bóklászni sem lehet kellemes.

Töprengéséből egy érintés riasztotta fel.

– Jesszusom, Stephen, nem is hallottalak!

– A karod!

– Mi?

– Véres a karod, hol voltál?

– Mi van? – nézett le Greg a kezére. – Én nem…

Csúnya vágásból szivárgott a vér, már eláztatta az egész kabátujját.

– Már megint, hogy a rosseb essen bele! – csapta le a még mindig a kezében szorongatott szerszámot. – Miért nem szólongattatok?

– Szólongattunk, Greg, aztán Norm bement a hajóba valamiért, és a következőre nem válaszoltál. Nem voltál itt. Elmentünk megkeresni, és mire visszaértem, már ismét itt ültél. Norm még mindig keres.

Greg elborult tekintettel lökte arrébb idegesen toporgó társát.

– Mert nem bírtok pár órát segíteni! Mindent rám hárítotok!

Visszarogyott a porba, és szeméből megeredtek a könnyek. Stephen zavartan nyúlt felé, de aztán mégsem ért hozzá.

– Hé, ne borulj már ki ennyire! Te is tudod, hogy ezt a vacakot nem lehet így megjavítani, és nem is várja el tőled senki. Norm is azt mondta…

– Norm felől aztán végképp megdögölhetek – szúrta közbe Greg. – Az az idióta vigyorgása mindenen! Neki csak egy jó muri ez is.

– Jobb lenne, ha összeszednéd magad, nekünk se könnyebb, elhiheted – fordult sarkon Stephen.

Greg szeretett volna utána szólni, de inkább hagyta elmenni. Elgondolkodva meredt a kezén lévő sebre; valami szabálytalan, éles dolog vághatta rajta. Talán a hajóban volt? Utána kell járnia, ez így nem mehet tovább!

Megvárta, míg beköszöntött a rövid éjszaka, és elemlámpával felszerelkezve indult a sötéten ásító bejárat felé.

– Ne menjek veled? – szólt utána Norm.

– Nem kell, köszönöm, egyedül is menni fog – intett vissza Greg.

Bekapcsolta az elemlámpát, és meglepődve kapta el a fejét, mert fény tűzött a szemébe. Csak pár másodperc múlva jött rá, hogy nem ő tartja rosszul a lámpát, hanem valaki az arcába világít.

– Hall engem, ember? – szólongatta egy idegen hang. – Mióta van itt?

Kezével takarva a szemét hátrált egészen a hajófalig. A szíve őrülten zakatolt. Próbált kiáltani a többieknek, de csak szánalmas nyöszörgés tört fel a torkán. Újabb zseblámpa fénye villant fel a bejáratnál. Körbevették!

– Nyugalom! Segíteni jöttünk, fogtuk a vészjelzését.

Greg próbálta rájuk irányítani a lámpáját, de az kiesett remegő kezéből.

Sötétség.

Mikor magához tért, először a finom hűvösséget érzékelte. A levegő pormentes és diszkréten fenyőillatú volt. Nagyot sóhajtva nyitotta ki a szemét.

Egy középkorú férfi hajolt fölé fehér egyenruhában.

– Itt volt az ideje, hogy magához térjen. Jól ránk ijesztett, hallja-e! Jobban érzi magát? Kér egy korty vizet?

Greg megköszörülte a torkát, hogy válaszoljon, de aztán inkább csak bólintott. Az idegen egy pohár tiszta, hideg vizet nyújtott át neki. A mennyországban érezte magát, ahogy lassan, egy szuszra kiitta.

– Mindjárt jobb, igaz? – mosolygott rá kedélyesen a férfi. – Dr. Sam Reedon vagyok, a Skydragon űrcirkáló főorvosa. Fogtuk a vészjelzést, és épp időben találtunk magára. Emlékszik, mi történt?

– Azt hiszem – krákogta rekedten Greg. – De hogyhogy rám? Hol vannak a többiek?

Az orvos egy pillanatig csak nézett rá, de nem válaszolt, aztán megfogta a kezét, hogy ellenőrizze a pulzusát.

– Csak nem esett valami bajuk? – firtatta Greg most már rémülten.

– Mire emlékszik, mondja csak? – ült le az ágya mellé Dr. Reedon. – Mesélje el részletesen, mi történt!

A hangja megnyugtató volt, és nagyon szívélyes. De Greg érezte, hogy valami nagy baj van.

– Kényszerleszállást kellett végrehajtanunk…

– Megsérült valaki?

– Csak én vertem be a fejem egy kicsit, de nem vészes. Szóval leadtuk a vészjelzést, aztán kirámoltunk, mert odabenn elviselhetetlen volt a meleg. Próbáltam megjavítani a tönkrement egységet, de persze eleve kudarc volt. Utána meg volt megint ez a kis időkiesésem, azt hiszem. Talán amiatt, hogy bevertem a fejem, ekkor jöttek maguk.

– Időkiesés?

– Az egyik percben még csinálok valamit, és aztán ugyanott folytatom, de közben akár több óra is eltelik. És nem emlékszem, az alatt hol voltam, vagy mit tettem.

Az orvos előhúzott egy apró lámpát és megnézte vele a pupilláját, majd a fejét is megvizsgálta.

– Érdekes – hümmögte a sebet tapogatva. – Járt a hajóban a földet érés után?

– Nem. Épp akkor akartam, mikor jöttek.

– És a társai?

– Ők igen, de mondja már el, mi lett velük! Mikor találtak rám? Úgy négy körül mehettem be a hajóba, bár nem számoltuk az időt.

– Akkor nem sok idő telt el közben. A társai, nos… Ez kissé bonyolult, de nem kertelek. A társai meghaltak.

Greg hitetlenül meredt az orvosra, de az láthatóan biztos volt a dolgában.

– És mi történt? Hogyan? Beszéljen már!

– A társai a zuhanáskor haltak meg.

– Ezt hogy érti? – ült fel Greg.

– Dőljön hátra, kérem! – tolta vissza a doktor szelíden. – Tudom, hogy ez nehéz a maga állapotában. A sokkhatás miatt lehetett, esetleg közrejátszhatott az a sérülés is, ez majd kiderül. A társai szörnyethaltak a landoláskor. Végig egyedül volt. Ez a fajta mentális stresszhatás eléggé különös, mindazonáltal nem egyedi, a skrizofén megnyilvánulás eme…

Greg érezte, hogy a sötétség marka újra érte nyúl, a doktor hangja zsongássá halkult tudatában. Újra látta az árnyat, amit akkor a tóparton. Dr. Reedon szemüvegének lencséjéből tükröződve kacsintott rá. Sosem hagyta el.

Greg elméjének utolsó értelmes szikrái az elmúlt napokat pergették szeme előtt.

Az időzavarok és a hajó… Mindig, mikor valamelyikük a hajóba ment! Az öccse képe, az emlékek, és hogy mennyire szerette volna meg nem történté tenni. És az a bűz!

Hosszan sikoltott, a düh szinte elvakította. Felkapta az asztalon heverő nehéz fémtálcát, vér fröccsent a fehér ruhára. Kábán nézett le a doktor padlón elterülő testére.

Most már emlékezett. Az ő hibájuk volt a hajó sérülése, és rá akarták kenni. Nem hagyhatta, hogy újra ezt tegyék vele… Olyan jóban voltak régen, de ezért bűnhődniük kellett.

Vér az uniformison.

A sötétség hullámként borította el, és ő mosolyogva adta meg magát neki.