Dragomert de Warchow – a Mocsárrét földbirtok kizárólagos uralkodója, a központi nyilvántartásba hivatalosan is bejegyzett fekete mágus – magányosan, mondhatni egyedül tengette életét a hatalmas kastélyban. Azaz ezt mondhatnánk, ha nem számítanánk a várban dolgozó csontvázakat, élőhalottakat és a tényleg társtalan Badremet, az inasként szolgáló egyetlenegy zombit.

Habár ez egy régebbi írásom, mégis az egyik kedvencem...

A nevem Victor André, és az Idő Szolgálat századosaként mindig is számíthattam arra, hogy a pihenőnapjaimon is behívnak. Így nem csodálkoztam különösebben azon, amikor hajnalban az ágyam mellett megjelent barátom és beosztottam, Pierre hadnagy. A barátnőm annál inkább meglepődött, és ijedelmét egy kristályváza gyilkos sikításban fejezte be. A hadnagy álcázó rendszere még apró kisüléseket produkált, amikor én már hozzávágtam az éjjeliszekrényt. A következő sikítás akkor hangzott el, amikor a szekrény néhány centiméterre megállt Pierre előtt, és lassan billegni kezdett a levegőben.

Két rajzom...

– Már úgy értem, milyen a rendszer? – igazította meg ismét a szemüvegét Péter.

– Most már jobb. Sokat változott, amióta hazamentek az oroszok.

– Úgy értem, a gépen…

– Jaaa, Emilión? Valamilyen állat – gondolkozott az öregember, majd rácsapott a pultra. – Sün!

Az őrzésünkre bízott terület egyik raktárajtajánál guggoltunk mind a négyen. Charlie, akit csak Popeynek szoktunk szólítani hatalmas alkarja miatt. Mellette Denis, akinek soha nem állt be a szája, és néha annyira idegesítően tudott viselkedni, hogy kinyílt a bicska a csizmámban. Végül az öreg Robert, aki szolgálatvezető volt köztünk, mert neki volt a legtöbb csillaga. Még most is a hóna alatt szorongatta a konyakosüveget.