Dragomert de Warchow – a Mocsárrét földbirtok kizárólagos uralkodója, a központi nyilvántartásba hivatalosan is bejegyzett fekete mágus – magányosan, mondhatni egyedül tengette életét a hatalmas kastélyban. Azaz ezt mondhatnánk, ha nem számítanánk a várban dolgozó csontvázakat, élőhalottakat és a tényleg társtalan Badremet, az inasként szolgáló egyetlenegy zombit.
Az éjjellátó szemüvegem vöröses színbe öltöztette a Nemzeti Múzeum hajnali szürkületben fürdő épületét. Vállamig érő deresedő hajamat a feltámadó tavaszi szél játszi könnyedséggel borzolta össze, ami lángnyelvként csapódott borostás arcom elé. Soha nem gondoltam volna, hogy szenvedélyem miatt idáig fogok süllyedni. Vagy inkább emelkedni, ha a bérház magasságát nézzük.
A nevem Victor André, és az Idő Szolgálat századosaként mindig is számíthattam arra, hogy a pihenőnapjaimon is behívnak. Így nem csodálkoztam különösebben azon, amikor hajnalban az ágyam mellett megjelent barátom és beosztottam, Pierre hadnagy. A barátnőm annál inkább meglepődött, és ijedelmét egy kristályváza gyilkos sikításban fejezte be. A hadnagy álcázó rendszere még apró kisüléseket produkált, amikor én már hozzávágtam az éjjeliszekrényt. A következő sikítás akkor hangzott el, amikor a szekrény néhány centiméterre megállt Pierre előtt, és lassan billegni kezdett a levegőben.
...így
harcászati architektúrám nem adta ki az önműködő támadási parancsot.
Szerencsére, mert ha a megelőző csapás bekövetkezik, akkor egy hatszáz
fokon füstölgő kráterben üldögéltünk volna Witgennel, tökig
energiapajzsban…
Az őrzésünkre bízott terület egyik raktárajtajánál guggoltunk mind a
négyen. Charlie, akit csak Popeynek szoktunk szólítani hatalmas alkarja
miatt. Mellette Denis, akinek soha nem állt be a szája, és néha annyira
idegesítően tudott viselkedni, hogy kinyílt a bicska a csizmámban. Végül
az öreg Robert, aki szolgálatvezető volt köztünk, mert neki volt a
legtöbb csillaga. Még most is a hóna alatt szorongatta a konyakosüveget.
