Fekete arany

Az éjjellátó szemüvegem vöröses színbe öltöztette a Nemzeti Múzeum hajnali szürkületben fürdő épületét. Vállamig érő deresedő hajamat a feltámadó tavaszi szél játszi könnyedséggel borzolta össze, ami lángnyelvként csapódott borostás arcom elé. Soha nem gondoltam volna, hogy szenvedélyem miatt idáig fogok süllyedni. Vagy inkább emelkedni, ha a bérház magasságát nézzük.

Szándékosan választottuk a késői időpontot, mert kimondottan zárás után szerettünk volna szétnézni az épületben. Illetve nemcsak szétnézni…

- Mehet! - intettem Sándornak, aki idáig mellettem guggolt a tetőn, fekete ruhája beleolvadt az árnyékba. Már évek óta ismertem, és szinte tőszavakból is megértettük egymást. Az más kérdés, hogy ezt a rész legalább ötvenszer elpróbáltuk a nappalimban, a kanapé mögött heverve. Társam a vállához emelte speciálisan átalakított nyílpuskáját, és a szemközti homlokzatba lőtte a csáklyát. Az orsó sziszegve pörgött, és fogyott a rátekercselt acélsodrony, majd hangos pendüléssel megállt. Beakasztottam a karabinert az övembe, és átlendültem a Múzeum épületéhez.

Kerecsensólyomként repültem át mélység felett. Azzal a különbséggel, hogy az említett madár nem kenődik fel az első kőporos falra.

Legközelebbi ablakhoz lengeni, és az üvegmetszővel kivágni, egy pillanatba került. Vagy az is lehet, hogy kettőbe, de az vesse rám az első követ, aki ilyen helyzetben ráér számolgatni. A kerethez rögzített régimódi riasztót gyerekjáték volt hatástalanítani. Habár nem hiszem, hogy sok gyerek játszana ilyen dőreséget. A kék drótot olyan könnyedén vágtam el, mintha egész életemben ezt csináltam volna, majd belendültem a rögtönzött nyíláson. Arról meg nem én tehetek, hogy tegnapi nap folyamán átrendezték a kiállítást.

Felállítottam az indonéz szobrot, és úgy fordítottam, hogy ne látszódjon a frissen keletkezett repedés.

– Jöhetsz... – suttogtam a fekete pulóveremre felhelyezett apró mikrofonba.

–  Itt vagyok – hangzott fel Sándor jellegzetes baritonja az ablakból.

– Te mit keresel itt? – néztem rá elképedve. – Neked még figyelni kellene a tetőről!

– Innen jobban látok...

A folyosó végén halkan felzümmögött a szolgálati lift. Azonnal absztrakt tapétaként simultam a falnak. Nem tudom ki az az elvetemült, aki a folyosó közepére tervezi a villanykapcsolót, de a közel hatszáz watt pillanatok alatt birtokba vette a teret. Az éjjellátóm kifogástalanul működött, összegyűjtötte a legapróbb elkószáló fénymorzsát is, és tökéletesen a szemembe fókuszálta. Hirtelen olyanok lettünk Sándorral, mint két vakond a hawaii napsütésben. 

Változtattam a hátam helyzetén, és megint sötétségbe borult minden. Most már tényleg nem láttam semmit. Kicsiny pöttyök lebegtek előttem, amik ráérősen összeálltak és átalakultak Sándor pufókás körvonalaivá.

Szerencsénkre a lift nem állt meg az emeletünkön, hanem továbbhaladt. Lassan engedtem ki az ösztönösen benntartott levegőt. Nem is gondoltam volna, hogy vészhelyzetben megduplázódik a tüdő kapacitása. Tudtam, hogy most még a kamera holtterében vagyunk, de nem akartam megvárni a véletlenszerűen bekövetkező áramszünetet a továbbhaladásunkhoz. Lefényképeztem a folyosó következő szakaszát, és átküldtem az mp4 lejátszómra. Reméltem, hogy a felvételben lévő néhány centiméter eltérés nem lesz feltűnő. Éppen fel akartam pattintani a kamera elé, amikor hozzáértem a szerkezet gombjához, és az engedelmesen játszani kezdte a karácsonyi, családi albumban tárolt képeket.

– Jé! – hajolt a vállam fölé Sándor. – Nem is mondtad, hogy ilyen játékkonzolt kapott a fiad.

– Azt én kaptam... – dünnyögtem enyhén sértődötten, és előre léptettem a képet a kihalt folyosót ábrázolóig.

Társam megvárta, amíg az állóképpel megvakítom a kamerát, majd a boltíves átjáróig lopakodott.

Elővett az oldaltáskájából egy flakont, és befújt a levegőbe.

– Lézer? – hökkentem meg.

– Szúnyog...

Homlokomra csaptam, pedig legszívesebben az ő homlokára csaptam volna. Valami nehéz tárgyal. Nekifutásból…

 Nem értettem miért húzza az időt, amikor mindketten tudtuk, hogy alig van húsz percünk az akcióra. Addigra ér erre a szintre biztonsági őr, sőt akkor még időben hazaérünk a Dr. House hajnali ismétlésére.

Az mp4 takarásában osontunk előre, minden lépésünkre vigyázva. Csak Fortuna rosszkedvének, vagy ledér oda-nemfigyelésének köszönhettük, hogy belebotlottunk a kiállítást elhatároló vörös brokát szalagba. Ami viszont jó társként húzta magával a rézbevonatos pilléreket. Alig voltunk bent pár perce, mégis hármas erősségű földrengésként pusztítottunk a teremben.

Az irányfény megvilágította a fal mellett lévő vitrinben azt az ezüst, drágakövekkel kirakott nyakéket, amiért valójában meglátogattuk a tárlatot. A stílusosan vésett faszobor büszkén viselte a felbecsülhetetlen értékű ékszert. Éppen a riasztó elhelyezését vizsgálgattam, amikor észrevettem a közeli sarokban álló, tölgyfából faragott derékmagasságú asztalkát. Tetején pedig egy légmentesen záródó üvegburában lévő, aranyszínű csomagot. Megvizsgáltam a bronzlapba vésett cikornyás feliratot, és mosolyogva bólintottam.

Gyors döntést kellett hoznom, hiszen az idő könyörtelenül haladt. Gondolataim vadul száguldoztak a pályájukon, majd a kettes ablakot választották: a csomagot.

– A riasztó a tied – intettem Sándornak, teljesen felülírva a megbeszélt tervet.

Társam kérdően nézett rám, hiszen a kéz alól vett riasztó-dekódolónk, csak egyszer tudott olyan mágneses teret létrehozni, ami képes megzavarni a jelzőrendszert. Sándor még akkor is a fejét csóválta, amikor a négy speciális tappancsot felrakosgatta az üvegre, és a szerkezeten kigyulladt sorban az összes piros lámpa. Majd kettőt csipogott, én egyet pislogtam, és máris barátom kezében volt a csomagocska.

– Mehetünk… – mosolyodtam el.

A behatolási útvonalon úgy osontunk ki, mint a nyugdíjasok a villanyszámlás elől.

***

 Elégedetten dőltem le a heverőre, és méregettem kezemben a csomag súlyát. Érzésre körülbelül három kilogramm lehetett. Felpattantam a helyemről és átmentem a konyhai pulttal elválasztott konyhába. Lecsavartam a presszókávéfőző tetejét, és hátrafordultam Sándor felé.

– Most rögtön felezünk?

– Persze – dobta felém a csomagot. – Legalábbis az első adagot.

Kibontottam a fóliába tekert holmit, és a barnára pörkölt kávébabszemek csalogatóan illatoztak a kezemben. Megtöltöttem a kimérős edénykét, majd három bárra állítottam a masinát. A beépített daráló halkan zümmögni kezdett, ahogy elkezdte falánk módjára habzsolni a civetmacska ürülékéből kihalászott csemegét. Néhány pillanat múlva az éjszínű nedű apránként, fekete gyöngyként kezdett csepegni a kiöntőbe.

– Kopi Luwak, a kávék királya – sóhajtottam –, isten küldött…

– …és mi hoztuk! – fejezte be a mondatot Sándor. – De mi lesz a következő balhénk?

Nem szóltam egy szót sem, csak elé hajítottam a pultról az újságot, ami pörögve, mint egy szédült búgócsiga szállt a levegőben, majd az asztalra hullott. A vastag betűs főcím fennhangon hirdette: Nemzetközi kávé kiállításnak ad otthont a Dunay Galéria!