Dragomert de Warchow – a Mocsárrét földbirtok kizárólagos uralkodója, a központi nyilvántartásba hivatalosan is bejegyzett fekete mágus – magányosan, mondhatni egyedül tengette életét a hatalmas kastélyban. Azaz ezt mondhatnánk, ha nem számítanánk a várban dolgozó csontvázakat, élőhalottakat és a tényleg társtalan Badremet, az inasként szolgáló egyetlenegy zombit.

De számítjuk.

Dragomert összehúzott szemöldökkel, elmélyülten figyelte az ebédlőben elhelyezkedő pentagrammát. Sejtette, hogy valami nem volt rendben a tervrajzzal, hiszen a megidézendő alvilági démon helyett csak egy alig húszhüvelykes démonmanó guggolt a belső kör közepén. Hegyes fülén apró lángocskák hajladoztak, hosszú, villás farkát pedig a vállán átvetve hordta. Szeme kikerekedett, ahogy megrettenve körbenézett. A fekete mágus ismerte ezt az érzést, ő is hasonlóan meglepődött, amikor egy rosszul sikerült teleportálás után a konyhai főzőüstben találta magát. Ráadásul fortyogó vízben…

– Badrem! – suttogta vérfagyasztóan Dragomert, de ez halk szó bejárta az egész kastélyt, és láthatatlan szigonyként állította bele a migrénes fejfájást az inasba. Badrem, a kezében tartott mosogatórongyot elhajítva, egyenletes futólépésben sietett a gazdájához. Bár az egyenletes szó nem teljesen fedi a valóságot, mert a bal lábfeje tegnap beleakadt egy korhadt létrafokba. Legnagyobb sajnálatára nem a létra volt az engedékenyebb.

– Igenit, Őkedetlentége!? – toppant be a kétszárnyú ajtón. Nehezen kapkodta a levegőt, ami csak három dolog miatt volt furcsa:

Egy: A szépen, egyenletesen rohadó mellkasán keresztül akadálytalanul jutott a levegő a tüdejébe…

Kettő: …és onnan néhány szemmel is látható rés hathatós segítségével távozott.

Három: Mi szüksége van egy zombinak levegőre?

– Badrem! – fordult meg a mágus lassan. – Azt hiszem, határozott utasításokat adtam neked a gyertya anyagával kapcsolatban…

– Igenit, Őfélelmetettége – hajbókolt a zombi, egészen addig, amíg a szemöldöke, megunva a folyamatos le-föl ingázást, nem önállósította magát. Badrem rutinosan kapott utána, és berakta a belső zsebébe. A másik mellé.

– … halotti viasz – kezdte a felsorolást Dragomert, ügyet sem vetve a közjátékra –, holdtöltekor elégetett boszorkány parazsa, kutyanyelv és macskagyökérfű.

– Őzordtága – sütötte le a szemét Badrem, majd kinyújtotta a nyelvcsonkját –, kuttanyelv nem volt.

– De kimondottan erre a célra hozattam egy vérebet!

– Igenit, cak hát egész nap kergette a contvázharcoszokat. Mire ők tétkacabolták.

– Mire te?

– Mire én odaértem…

Dragomert de Warchow a plafon felé fordította a fejét, és megszámolta a faragott intarziákat, mind a százat. Egyesével.

– Miért ilyen kétballábasokkal vagyok körülvéve?

– Cak mászfél… – dünnyögte maga elé sértődötten Badrem.

Dragomert egy hirtelen felindulásból elkövetett tűzgolyót vágott hozzá. Majd a lángok elharapózása miatt egy fagyos leheletet fújt a sarokban heverő inasa felé.

– Kötönöm, Őféktelentége – verte le magáról a jeget Badrem, majd sajnálkozva hajolt le a mellizmáért.

– Őőő, elnézést! – szólalt meg az idáig némán figyelő, pentagramma közepén guggoló lény. – Ha nem rám van szükség, én már mennék is…

Dragomert oda sem figyelve, egyetlen mozdulattal emelte a varázskör intenzitását, ami egy kékes lobbanással ragyogott fel.

–… de persze maradhatok is – helyesbített azonnal a démonmanó, és kelletlenül a földre kuporodott.

– Badrem, azonnal keríts elő valahonnan egy kutyanyelvet! – adta ki az utasítást a mágus, majd a minidémon felé fordult. – Te pedig ne aggódj, majd kitalálom, mire használhatlak.

– Éppen ezért aggódom – motyogta fásultan az apróság, és lekonyuló fülével eltakarta a szemét. A gyomra mélyéről halk moraj hallatszott, majd a túlvilági részecskék, megszabadulva börtönükből, fenséges látvánnyal égtek el a levegőben.

A démonmanó rászellentett a sorsára…

Dragomert elmélyülten kopogtatott a művészien kidolgozott varázsbotjával, és időnként egy-egy apróbb tűzvillámot lőtt szolgája felé.

– Badrem! – hasított az inas fülébe a fekete mágus hangja, közvetlenül együtt azzal a komóddal, amit Dragomert egy tárgymozgató varázslattal vágott hozzá.

– Igenit?

– Még mindig itt vagy? Nincsen valami halaszthatatlan dolgod?!

Badrem lecsukta a szemét, és várta az ilyenkor menetrendszerűen megérkező dorgálást, amely általában egy-egy nehéz tárgy képében fejezte ki gazdája rosszallását. De a várt ütés elmaradt. A fél szemét óvatosan kinyitva látta, amint a nehéz, tölgyfából faragott ebédlőasztal néhány inchre tőle, a levegőben lebeg. Dragomert de Warchow pedig kétkedően forgatja a tenyerét, amit egy kékes fénysugár kötött össze a bútordarabbal.

– Hmm, pedig jól mondtam a varázsigét, és a kéztartás is jó volt… – dünnyögte maga elé a mágus, aki még mindig nem értette, hol hibázhatott.

Nem figyelt fel a pentagramma közepén kuksoló démonmanóra, akinek még a farka is ökölbeszorult a megterhelő, mentális erőfeszítéstől.

Badrem – most már nagyobb bátorsággal – kinyitotta a másik szemét is. Sőt, olyan vakmerővé vált, hogy ha lett volna harmadik szeme, azt is kinyitja. De nem volt.

Ámulattal nézte a gyöngyöző homlokú démonmanót, aki apró keze lassú mozdulatával irányította le az ebédlőasztalt a padlóra. Majd pihegve a megerőltetéstől, cinkosan a teljesen elképedt zombira kacsintott.

Badrem is megtanult már annyit a gazdája mellett, hogy az idéző körnek minden efféle mutatványt meg kellene gátolnia. Így elképedésében elfelejtett visszakacsintani, ami viszont megmentette a szemgolyóját egy halálugrástól. Figyelmesen körbenézett, amíg a mágus még mindig a sikertelen varázslat problémáján rágódott, és észrevette, hogy amikor a villámok elől ugrált, véletlenül elmaszatolta a külső rúnakört. Feltűnés nélkül hátrált, közelebb lépett az asztalhoz, és megfogta a halántékát.

– Au! – kiáltotta élesen.

Dragomert elégedetten pillantott fel, abbahagyva a tenyere tanulmányozását.

– Na végre! – mondta boldogan, és elmosolyodott.

– Elmendem a nyelvéd… – indult el Badrem az ajtó felé, de a kicsapódó ajtószárny megpörgette a tengelye körül.

– Gazdám! – rontott be ajtóstul egy csontvázharcos. Fejét egy zöld penészes sisak takarta, egyik kezében kopott címeres pajzsot viselt, a másikban pedig egy bordacsontot, amin észrevehető volt néhány nyom. Néhány kutyaharapás nyom. – Mocsári orkok közelednek a láp felől!

– Vidd a századot, és tipord el őket! – adta ki az utasítást a mágus, egy legyintés kíséretében.

– Cakaszt… – suttogta minden meggyőződés nélkül a lassan tántorgó Badrem.

– Igen, csak azt vigye! – fordult felé apró villámokat szóró szemöldökkel Dragomert.

– Úgy éttem: cakaszt – artikulált lassan Badrem. – Már cak egy cakasz maratt. Húsz contvázharcosz…

– Miiii! – tépte a haját a mágus. Mármint a szolgáét.

– Éhesz volt a véreb…

Dragomert de Warchow egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy hozat egy másik kutyát a lápvidékről, ami csak a húst szereti. Egy kicsit romlott, lassan mozgó húst. Egy kicsit bicegős húst.

A csontvázharcos döngő léptekkel viharzott ki a teremből. Fekete fellegek gyülekeztek a kastély felett, ahogy a varázsló dühében minden mágikus erejét összesűrítette az ebédlőben. A zombi pedig esdeklő szemekkel nézett a tűzmanóra. Aki lemondóan megvonta a vállát, és a pentagramma épen maradt köreire mutatott.

Badrem lassan kinyújtotta a lábát, elkezdte maszatolni a krétanyomokat. A démonmanónak felcsillant a szeme, kiegyenesedett a füle, és apránként közelebb kúszott a szabadulást jelentő részhez. Amikor az utolsó krétanyom is csak halvány foltként terült el a padlón, óvatosan, mindenre felkészülve dugta ki villás farkát. Lesunyta a fülét a szemére, majd pedig, minthogy nem történt semmi, kiloholt a résen.

Dragomert elkerekedő szemmel bámulta a futkározó démonmanót. Az elmúlt kétszáz évben nem történt meg vele, hogy a megidézendő lény vidáman trappoljon végig az ebédlőben.

– Öhm – szólalt meg halkan, felidézte magában a tűztől védő és a teleportáló varázsigét. – Azt hiszem, nincsen semmi akadálya, ha távozni kíván.

Az apróság kíváncsian félrehajtotta a fejét, villás farkát az égnek emelte, és kicsiny kezével bonyolult mozdulatokat tett.

– Az előbb te idéztél meg – mondta vékonyka hangján. – Azt hiszem, most viszonzom a szívességet, és meginvitállak az én létsíkomra!

Dragomert még javában keresgélte emlékei közt az ellenvarázst, amikor a mögötte megjelenő démonkapu már beszippantotta az ülepét. A homlokán kidagadtak az erek, ahogy megpróbált koncentrálni és felcsillant a szeme, amikor eszébe jutott a varázsige. Az arcán viszont megszaporodtak a ráncok, amikor rájött, hogy a fekete borzasfüvet – ami elengedhetetlen hozzávalója a mágia ezen formájának – múlt héten használta ízesítésnek a vadkanpörkölthöz. Még emlékezett azokra a dühös mozdulatokra, ahogy apránként belecsipegette a forró lébe. Most ugyanezen mozdulatokkal tépte a haját.

A sötét, csillagtalan űrre nyíló átjáró átmenet nélkül berántotta, lassan bezárult mögötte, egy alig párhüvelykes rést hagyva. A démonmanó habozás nélkül ugrott be a nyílásba, majd visszanézett. Hegyes fülén a lángok fellobbantak, ahogy a megszokott közegébe került. Villás farka pedig peckesen meredezett mögötte.

– Badrem, van egy ajándékom a számodra! – cincogta magas hangján, és egy félköríves mozdulatot tett a kezével. Mielőtt az átjáró bezáródott volna, még integetett a meglepődött zombinak.

Badrem csodálkozva nézett a teste körül megjelenő szivárványszínű burokra. Lángok lobbantak fel körülötte, de nem az égető forróságot érezte, nem is máglyán égető hőséget, amit csak egyszer tapasztal a halandó, hanem azt a szívet melengető tüzet, amit csak ritkán él át az ember.

A szolga teste elkezdett átalakulni: a rothadó szövetek egészséges rózsaszínbe öltöztek, a hiányzó részek visszanőttek, újra megjelent a szemöldöke – mind a kettő –, és a vállig érő fekete haját meglengette a váratlanul feltámadó szél. Badrem végigtapogatta magát, örömmel érezte tenyere alatt az élő húst, élvezettel időzött el a szíve felett, ahonnan az évtizedek óta már elfelejtett ütemes lüktetést észlelte. Az idáig padlón heverő varázsbot engedelmesen röppent a kezébe, mintegy jelezve, hogy elfogadja újdonsült urát.

Ekkor elkomorodott az arca, végignézett az üres ebédlőn, felidézte magában a kihalt kastélyt, a környéken tengődő csontvázharcosokat és élőhalottakat.

– Igazából egy kutyát szerettem volna… – dünnyögte halkan.

 

"A sötét varázslók élete nem csak játék és szórakozás című V. Lidércfény pályázat humoros próza kategóriájának II. helyezett alkotása."