Időhurok

A nevem Victor André, és az Idő Szolgálat századosaként mindig is számíthattam arra, hogy a pihenőnapjaimon is behívnak. Így nem csodálkoztam különösebben azon, amikor hajnalban az ágyam mellett megjelent barátom és beosztottam, Pierre hadnagy. A barátnőm annál inkább meglepődött, és ijedelmét egy kristályváza-gyilkos sikításban fejezte be. A hadnagy álcázó rendszere még apró kisüléseket produkált, amikor én már hozzávágtam az éjjeliszekrényt. A következő sikítás akkor hangzott el, amikor a szekrény néhány centiméterre megállt Pierre előtt, és lassan billegni kezdett a levegőben.

Nagy baj lehet, ha aktivizált védelmi architektúrával rendelték ide! – futott át az agyamon a gondolat.

– Százados úr! – vágta magát haptákba a hadnagy. – Azonnal a központba kell mennünk!

Az egyenruhát felkapni és egy futó csókot nyomni a sztázismezőben némán sikoltozó barátnőmnek, csak egy pillanat műve volt. Azt hiszem akkor ájult el, amikor kiugrottam az ablakon…

A gravmobil nyitott tetővel várt ránk a nyolcvanadik emeleten, és azonnal indult, ahogy mindketten belehuppantunk az ülésébe.

– Hová megyünk? – fordultam Pierre felé, miközben abban reménykedtem, hogy a sztázismező kitart még egy darabig.

– A Központ belső körébe.

Az idegesség lassan bizsergetni kezdte a tarkóm, hiszen eddig csak kétszer voltam a Belső Körben. Amikor megkaptam a századosi fokozatot, és másodjára, amikor őrnaggyá akartak előléptetni. Akkor vidáman lépdeltem fel a hosszú lépcsőn, megveregettem az ott álló libériás vállát, és elvettem tőle a pezsgős kristálypoharat.

A mai napig nem tudom, mit keresett a bejártatnál a vezérőrnagy…

Sejtettem, hogy nem az elmaradt kinevezésem miatt ráncigálnak be hajnalok hajnalán. Akkor viszont miért?

Pierre csak két szót mondott, de ez olyan volt számomra, mintha egy Andersen összest olvasott volna fel. Annyira elképesztő volt, amit hallottam, hogy a hadnagy, látva rajtam az arcomra kiült döbbenetet, megismételte:

– Megtalálták Gabrielt!

Szerencse, hogy automata pilótára volt állítva a jármű, mert biztos, hogy befordultam volna egy nem létező utcasarkon.

– Nem lehet, hiszen már évek óta nyoma veszett egy bevetésen! – hitetlenkedtem. A huszonéves őrnagy legenda volt az ügynökségen. Az összes addigi bevetését sikerrel végezte, minden korban és területen bevethető volt. Az ő nevéhez fűződik von Stauffenberg felkutatása is, aki egy időhurok következtében eltűnt. A német tiszt megtalálása és visszakísérése Rastenburgba máig kötelező tananyag az Akadémián. Az utolsó küldetése New York Citybe szólította 2001. szeptember 11-én. Akkor nem járt sikerrel, és az Ügynökség a nyomát veszítette. Eddig…

– Hogyan? – tettem fel az évszázad Bingó kérdését.

Pierre csak tagadólag megrázta a fejét, és a Központ felé mutatott.

Néhány perc és néhány magunk mögött hagyott karambol után – a gravmobil vészhelyzetben figyelmen kívül hagyja a szabályokat – leszálltunk a Belső Körben.

Sejtettem, hogy nem egy egyszerű kerti partit fogok látni, de mégis elámultam azon, ami a szemem elé tárult. A Szolgálat legfelsőbb vezetése szorgos hangyaként nyüzsgött a nagyteremben. A bejáratnál álló libériás alaknak tisztelegtem egyet, majd beléptem a régen látott aulába.

Visszanézve láttam, hogy az inas meghökkenve forgolódik, majd az utánam érkező Pierre-nek kínálgatja a tálcán lévő italt.

– André, de jó, hogy ilyen hamar ideért! – fogott azonnal karon Henri Delannoy tábornok. – Az archívumban egy szemfüles aktakukacunk talált valami érdekeset. Van valaki az 1860-as években, aki szinte mindent tud Gabriel küldetéseiről. Olyan dolgokat is leír, amiket csak ő vagy a Szolgálat tudhat!

– Az 1800-as években? – kapaszkodtam meg egy közelben elhaladó pezsgőspohárban. – De hát, hogyan kerülhetett Gabriel kétszáz évvel a célérkezés elé?

– Ez itt a kérdés, Victor – vette el kezemből a poharat a tábornok. – És magára vár a feladat, hogy kiderítse…

****

Az átlövés a szokásos volt. Ugyanúgy fájt minden tagom, ugyanúgy szédültem, és ugyanúgy Pierre vigyorgó képébe kellett néznem, mint máskor.

– Minden rendben, Viktor?

– Persze – bólintottam, amit azonnal megbántam, mert valaki elkezdte belülről püfölni a tarkóm. Lassan feltápászkodtam a földről, leporolgattam magam, és nagyot szippantottam a feltűnően tiszta levegőből. Bár a római korral jobban meg voltam elégedve, de az 1800-as évekből is hiányzott az az oxigénhiányos állapot, ami a XXIII. századot jellemezte.

A korhű öltözetünknek hála tudtam, hogy nem fogunk kilógni az őslakosok közül. A jó minőségből készült ruháinkban tehetősebb úriembernek látszottunk. Reméltem, nem tartóztatnak fel egyik utcasarkon sem a brigantik. Most nem volt se kedvem, se időm a jó modor beléjük verésére.

Pierre csak sokadik rosszalló megjegyzésem után dugta vissza a zsebéből kikandikáló tárcáját. A szemén láttam, hogy szívesen venne egy a kirablásunkat célzó inzultust. Ő tartotta az ügynökök közti rekordot a fegyvertelen küzdelemben. A mai napig sem tudta senki überelni a trójai háborúnál legyőzött negyvenhárom ellenfelet. A görögök később még egy legendát is regéltek róla.

A megadott cím nem volt messze az érkezésünk helyétől. Gondolatban megígértem Michaelnek, hogy a vállát és nem a bordáját veregettem meg, ha hazaérünk, mert most nem játszotta el azt a hülye viccét, hogy hetven mérföldre a célponttól rak le minket.

Lassan besötétedett, és a gázlámpák sora gyenge fénnyel világította meg az apró kövekkel kirakott utat. Nemsokára odaértünk a megadott címhez, és megálltunk az ódon ház előtt. Bár megtehettük volna azt is, hogy minden teketória nélkül berobbantjuk a masszív ajtót, és energiahullámokkal elkábítunk mindenkit, mégis, valami miatt, egy sokkal régimódibb eljárás mellett döntöttem.

– Belopózunk! – adtam ki a parancsot Pierre-nek, aki csodálkozó szemmel nézett vissza rám. Majd grimaszolva elrakta a már előkészített, kékesen pulzáló fegyvert. Tisztán hallottam, ahogy azt motyogta az orra alatt, hogy elege van a hülye ötleteimből, de elég volt a nézésemmel emlékeztetnem a köztünk lévő rangkülönbségre. 

– Maguk meg mit keresnek itt? – kérdezte a házmesterné, aki a suttogásunk zajára felkelt, és kinyitotta a bejárati ajtót. Na igen,  vannak dolgok, amik nem változnak… Ipari kamera mindenhol van. A harcászati rendszerem halkan felzümmögött.

– Te se ilyen nőkre gondoltál, amikor kiderült, hogy Párizsba jövünk – mutattam le a félhomályban sem kán-kán táncosnőre hasonlító, most már eszméletlen asszonyra.

– Megmondom őszintén – nézett rám hamiskás csillogással a szemében –, nem ilyen nőkről vizionáltam.

A régimódi, tekervényes lépcsőn felérve megálltunk a célpont ajtaja előtt. Felvettem a drótkeretes szemüvegnek álcázott infrakamerát, és körbenéztem a szinten. Meglepődve vettem észre, hogy Pierre hőképét nem látom, ezek szerint neki már az újabb fejlesztésű taktikai architektúrát utalták ki! Az odáig rendben van, hogy én vágtam úgy képen a fegyverraktárost, hogy lottóötösként mindent vitt…: széket, asztalt és szekrényeket. De azért mégsem kellene ennyire kivételezni velem!

Ezen a szinten és az alattunk lévő emeleten is minden a megszokott rendben zajlott. Úgy látszik, senkinek sem tűnt fel nemkívánatos ittlétünk. A megadott lakásban csak egyetlenegy ember hőképét fedeztem fel, amint az asztalnál ült, és írt valamit.

Nem akartam újabb bonyodalmat, így a mentális csatornán közöltem az utasításaimat Pierre-rel. Az ajtó anyagát cseppfolyóssá változtatva, gyorsan és hangtalanul léptünk be az előtérbe. A fal mellé lapulva osontunk tovább a dolgozószoba felé. Már csak néhány méterre lehettünk a barna háziköntösben, háttal ülő férfitól, amikor megdermedtem…

Nem akartam elhinni, hogy egy sztázistérbe gyalogoltam bele! Oldalra pillantva láttam, hogy a barátom is egy furcsa pózban merevedett meg.

– Uraim, minek köszönhetem e késői látogatásukat? – rakta félre a kéziratot és fordult meg az eddig gyanútlannak tűnő férfi. Első ránézésre harmincév körüli fiatalembernek látszott, csak a szeme árulta el, hogy sokkal több mindent látott a világból, mint bárki más.

– Gabriel őrnagy! – nyögtem ki nagy nehezen.

– Ha nem tévedek – tisztelgett hanyagul –, maguk a Idő Szolgálattól vannak? Ha tudnák, hogy még néhány évvel ezelőtt is hányszor elképzeltem ezt a jelenetet. Minden este vártam, hogy valaki rájöjjön hová lettem, és hazavigyen. – vette elő a zsebóráját, és megnyomott egy gombot rajta.

Hirtelen előreestem, ahogy az eddig foglyául tartott sztázismező elenyészett. Pierre védelmi pozícióban állt meg a szoba bejáratánál.

– Victor André százados! – vágtam magam vigyázzállásba.

– Hagyja ezeket a formaságokat – legyintett Gabriel, és elővett a köntöse alól egy M.I-vel felszerelt Hanbow plazmafegyert. – Már nem vagyok őrnagy. Ha azért jöttek, hogy hazavigyenek a századukba, el kell keserítenem önöket. Már évek óta lemondtam róla, most már itt van az otthonom.

– De hát, hogyan került ide egyáltalán? – mutattam körbe a könyvekkel és térképekkel teli szobán. – Mindenki tűvé tette a XXI. századot maga után!

– Nem vagyok fizikus – dőlt hátra a székében az őrnagy –, de azt hiszem, egy időhurokba keveredhettem bele, és a célállomás helyett az 1860-as években találtam magam. A fekete Armani öltönyömre és napszemüvegemre nagyon furcsán néztek az itteniek. Így találkoztam egy fiatalemberrel, aki a folyóba akart ugrani. Ha jól emlékszem szerelmi bánata volt… – becsukta a szemét, ahogy újra átélte. – Meggyőztem, hogy inkább utazzon el messzire, és ismerjen meg új világokat. Én pedig egy kis maszkírozás után felvettem a személyazonosságát. Senkinek nem tűnt föl a csere. Tőzsdézni kezdtem, és hamarosan gazdag ember vált belőlem.

– De ezt tiltja a Kódex! – hördültem fel. – Hiszen tökéletesen tudja, hogy melyik részvény fog sokat érni a későbbiekben!

– Igen – nézett rám gunyorosan –, de rám ekkor már nem vonatkoztak az önök törvényei. – nyomta meg a szót. – Társasági ember lettem, mindenkinek meséltem a kalandjaimról, amit persze nem hittek el. Ekkor határoztam el, hogy író leszek.

– Így találtuk meg az archívumon keresztül. – szúrtam közbe.

– Sokáig tartott – bólintott. – Sikeres volt az a néhány regény, amit pappírra vetettem. Megszerettem ezt a világot, és elegem van a korokon átívelő küldetésekből. Nem tudnak hazavinni – emelte meg emlékeztetőül a Hanbowt. – Veszek egy jachtot, és bevitorlázom a világot. A maguk után érkező egységek pedig nem fognak megtalálni. Most pedig: a viszont nem látásra!

Tudtam, hogy a döntése megmásíthatatlan, a Hanbowal szemben pedig az áthozott fegyvereinkkel tehetetlenek vagyunk. Hiszen nem a negyedik világháború megnyerésére küldtek ide minket!

Az íróasztalra pillantva megláttam a kézirat felső lapját:

Utazás a Holdba

      írta

Jules Gabriel Verne.

Megragadtam a tartójában pihenő tollat, és áthúztam a középső nevet…