Déjá-vu

A deresedő hajú bácsika, kezében a kopottas szatyorral, tétován toporgott a hatalmas kirakat előtt. Fehér, könyékig felgyűrt ingét egy fekete mellény takarta. Kackiás bajsza a régmúlt idők mementójaként virgoncan meredt az égnek. Pödört még egy utolsót a bajszán, nagy levegőt vett, és belépett az ajtón. Odabent a gépek halk zúgása és egy fiatalember fogadta. Dr. Laptop hirdette a falon a cégérfelirat.

– Miben segíthetek? – kérdezte a fiú, és megigazította a szemüvegét. Fekete haja hosszan lógott, eltakarva kölykös arcát.  Ingének mellrészén egy aprócska kártya, rajta felirat: Péter.

– Emilió kicsit le van lassulva – húzta elő csíkos cekkeréből az öreg a laptopot.  – A fiam mondta, hogy ide elhozhatom…

– Amilo – vetett egy pillantást az eladó a gépre.

– Lehet, de annak nincs semmi értelme – szortyintott a foga közt az apóka. – De már nem úgy működik, mint régen. Amíg az Emil elmegy, kitakaríthatom a tyúkólat, mégis azt írja: dolgozom! Én is, de legalább annak látszatja vagyon!

– Milyen op… – vakarta meg Péter a fejét. – Mi van rajta?

– Fehér kenyér oldalszalonnával.

– Tessék?

– Amikó’ kinyitom, ez a kép van rajta.

– Már úgy értem, milyen a rendszer? – igazította meg ismét a szemüvegét Péter.

– Most már jobb. Sokat változott, amióta hazamentek az oroszok.

– Úgy értem, a gépen…

– Jaaa, Emilión? Valamilyen állat – gondolkozott az öregember, majd rácsapott a pultra. – Sün!

– Tessék?

– Vindóvz vista hóm ediSün!

– Akkor ez lehet a baj – könnyebbült meg az eladó. – Lehet, hogy kevés ehhez a gépe.

– De hát csak ez az egy van. Vegyek még egyet?

– Dehogy! – törölte meg a klímás helységben is izzadó homlokát a fiú. – Csak a memóriája gyenge.

– Igen, mindennap be kell vennem két sárga pirulát. De ennek mi köze van Emilhez?

– A sárga pirulának semmi. De ha rakunk bele még egy DDR 3 RAM-ot a gépbe, az elég lesz. Hiszen ez a két giga: semmi.

– Az elejét nem értettem, de két liba az tényleg semmi. De hiába mondom én az asszonynak, hogy bővíteni kellene a tenyésztéshez, lepereg róla, mint a vakolat a vályogfalról.

Péter hátrasimította szemébe lógó haját, megigazította a szemüvegét, és ujjait zongoravirtuózként járatta a klaviatúrán. Néhány pillanatig nem hallatszott a teremben más, csak a billentyűk kopogása.

– A lomtár is tele van – dünnyögte mintegy magának.

– Pedig tegnap kezdtük el a rajkóval, de még nem értünk a végére – szabadkozott a bácsika, miközben szövetszatyrát gyürkészte. – Ha én ezt elmondom az asszonynak, hogy mi mindent el nem árul Emilió…

– Tudja mit? – csukta le a laptop tetejét Péter. – Hagyja itt, rakunk bele RAM-ot, lefuttatunk egy lemeztöredezettség-mentesítőt, és kitakarítjuk a registery bejegyzéseket.

– De ugye rendbe fog jönni? – simított végig kérges kezével szeretetteljesen a bácsika a kemény, műanyag borításon.

– Higgye el, olyan lesz, mint fiatalkorában! – nyugtatta Péter, és már állította is ki a hivatalos papírokat.

Az apóka lassan hagyta el az üzletet, és még visszanézett a kirakaton keresztül.

Péter óvatosan elrakta a laptopot, majd felpillantva a pult mögül déjá-vu érzése támadt. A másik oldalon ismét egy öreg bácsika állt, hasonlóan kackiás bajsza az égnek meredt, és a kezében tartott viseletes cekkerből elővett egy hordozható számítógépet.  

Péter egy pillantást vetett a gépre, és halvány mosollyal megkérdezte:

– Jó napot! Mi a baja Emiliónak?

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét az öreg. – Ez egy HP Compaq 61-es.

– Khm, elnézést. Mi a baja?

– Nekem?

– Nem, hanem a HP-nek. – Péter érezte, hogy lassan, de biztosan elveszti a talajt a lába alól.

– Egy kicsit mintha le lenne lassulva. Pedig duós proci van benne, 160-as HDD-vel. Szerintem a kétgigás DDR 2 rakoncátlankodik – pödörte meg a bajszát elgondolkozva az apóka.

– Rendben – lepődött meg a szervizes, de sokéves tapasztalatának köszönhetően rezzenéstelen arccal kezdte el kitölteni a papírokat. – Hagyja itt, holnapra megcsináljuk – majd átadta az igazolást, és a polcra rakta a gépet. Amint visszafordult, elfelhősödöt a tekintette. Ilyen nincs! – gondolta, amikor a pult mögött ismét meglátott egy ismeretlen bácsikát, aki éppen a bajszát pödörte. Kezében egy nagyobb papírdobozt tartott.

– Kitalálom – mondta rezignáltan Péter. – Le van lassulva…

– Az igaz, hogy késtem egy kicsit, de azért nem kellene pimaszkodni! – csattant fel az öregúr, majd a kijárat felé indulva a hóna alá csapta a dobozát. – Ha nem kéri a pizzáját, hát itt sem vagyok!