A negyedik testőr

Kétszázhetvenhat év életbölcsesség ült az asztalnál. Vagy másképpen fogalmazva, három vén- és egy öregember. A tiszta, pormentes asztalon félig teli butélia és maszatos poharak foglalták a helyet.

Az asztalfőnél ülő öreg levette kócsagos kalpagját, bodros parókájával együtt, körbe hordozta szigorú tekintetét a társaságon, és reszkető hangján megszólalt:

– D'Artagnan, megadom a szót!

– Tedd vissza a parókát, Aramis, kopaszon nagyon csúnyán nézel ki! – kuncogott az egyik vénember.

Aramis, a nők ex-bálványa, duzzogva, dühösen fújtatva tette vissza parókáját a fejére. Enyhe igazgatás után már nem látszott nagyon, hogy vendéghaj. Csak kicsit…

A D'Artagnannak szólított vénség, az asztalba kapaszkodva felállt.

– Mus…mus… muskétások! – kapkodta a levegőt a megterhelő mutatvány után.

– Must? – riadt fel eddigi békés szundikálásából Porthos.

– Pőcsikéljél tovább, testőr barátom – intette le egy széklábbal a Aramis, majd mintha mi se történt volna, folytatta. – Nem ihatsz mustot, mert meghajt, és a WC a folyosó legvégén van.

D'Artagnan elengedte az asztalt, és a levegőben próbált kapaszkodót keresni. Legnagyobb megdöbbenésére sem sikerült neki…

– Athos! – intett az eddig csendben lévő vénemberre Aramis. – Segítsd fel a földről!

– Ééééén? – mutatott magára a vékonydongájú kiválasztott. – De hát tudjátok, hogy sérvem van!

– És? – lepődött meg őszintén Aramis. – Néznéd, hogy a reumás lábammal elcsoszogjak odáig? Te mégis közelebb vagy Suhanchoz.

– Szerintem fel tud kelni magától… – nézett le a padlóra Athos.

D'Artagnan háton fekve tétován tátogott.

– Látod? – nézett győztesen Athos a parókásra. – Kettőt tátogott! Ez az jelenti, hogy igen!

– De még mindig tátog… – jegyezte meg az asztal alá nézve a nők ex-bálványa. – Lehet, hogy a titkos kódrendszerünket használja. Na, megpróbálom fordítani…

Aramis feszülten elkezdte figyelni földön fekvő barátját, és dünnyögni kezdett:

– Azt…a…jó…ezt nem értem…életbe…meddig…ezt se… feküdni… – Felegyenesedett a széken. – Zagyvaság az egész.

D'Artagnan nehezen hasra fordult, maga alá húzta a kezét, és kinyomta a felsőtestét.

– Látod? – vigyorgott a cingár. – Mondtam én, hogy jól van, még fekvőtámaszokat is csinál!

Ebben a pillanatban Suhancnak elernyedt a keze, és tompítás nélkül fejelte le a padlót.

– Egyet…– egészítette ki az előző mondatot Aramis.

A dübbenésre felriadt Porthos, és tétován körbenézett.

– Mi történt? – kérdezte bizonytalanul.

Athos elkérte a széklábat, és visszakézből csendre intette.

– Lehet, szólnunk kellene a szolgájának, Planchetnek – vetette fel a lehetőséget Aramis.

– Szólhatnánk, de már három éve, hogy beledobtuk a Temzébe… – legyintett a rögtönzött husánggal Athos.

– És, túlélte?

– Nem… belefulladt…

– Már három éve? – merengett el a parókás. – Hogy telik az idő!

D'Artagnan keze jelent meg az asztal szélénél.

– Megcsinálom! – nyögte elhaló hangon.

– Megcsinálja? – nézett kérdően Athos.

– Megcsinálja! – hajolt előre Aramis, és megigazította a parókáját.

Suhanc erőlködött, a két barátjának pedig még a homloka is gyöngyözött a feszült figyelemtől. Majd a vézna testőr győzedelmesen megszólalt:

– Megmondtam!

D'Artagnan nagyokat fújtatva felhúzta magát a székére, majd remegő kézzel töltött magának a butéliából.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és hófehér ruhában belépett egy kövérkés nő, kezében tálcával.

– Látom, a vizet már kitöltötte, Takács úr. Itt van a gyógyszere, vegye be szépen! – búgta alt hangján.

Suhanc duzzogva az asztalra csapott:

 – Mondtam már Milady, nem Takács, hanem D'Artagnan!