Misztikus Univerzum: A Brett Shó legenda

Óvatosan tettem el combomon lévő tokjába az MX Art of Laserem. Azért voltam nagyon figyelmes, mert a múltkor véletlenül meghúztam a ravaszt, és az egész bolygó eltűnt a seggem alól. Nagyon hülyén éreztem magam abban a fél órában, amíg a barátom, Paul Witgen el nem ugrott értem a Vérnarancs nevű űrhajónkkal.
Kihajoltam a hotel száznegyvenedik emeleti teraszáról, és lenéztem az elhanyagolt város keleti részére. Pault kerestem, mert tudtam, hogy ha a társamnak rossz kedve van, mindig a keleti részen vezeti le a feszültségét. Akkor pedig, amikor elment, nagyon dühös volt, még a szokásos szintetikus marihuánás szivarját sem kívánta.
A szél lövések, robbanások dörejét sodorta felém, és a messzi távolban apró lámpások fényei gyulladtak fel.
– Hmm, kis hatóerejű taktikai bomba… – állapítottam meg. Nagyon felhúzhatta magát Paul, ha már ezeket is bevetette. Kinyújtottam a kezem, és materializáltam egy aknavetőt. Nagyjából célba vettem a városnegyedet, és kilőttem két nukleáris, mini izotópbombát.
Pár pillanat múlva már három lemenő nap ragyogott az égen.
Eltüntettem a kezemről az RPG-t, megpaskoltam az oldalamon az Art of Lasert – magamban csak ’Monalisának’ becéztem –, és gondoltam, elé megyek Witgennek.
Leugrottam a szálloda halljába.

Amikor megláttak az elit harci páncélzatomban – a hozzá nem értők hófehér szmokingnak hihették –, mindenki elmenekült a hallból.
Lecsatoltam a kezemről a Rolexemet, és feldobtam. Valami baj lehetett az antigrav rendszerével, mert folyamatosan visszaesett a földre. A negyediknél meguntam a játékot, és tiszta erőből feldobtam a plafon felé. Az ősrégi, felbecsülhetetlen értékű, igazi fából készült mennyezetbe úgy állt bele a Rolex, mint Katiba a gyerek. Ezt a mondást még a Turáni barátaimtól hallottam, bár nem teljesen tudtam, mit jelent.
Az órának álcázott harcászati rendszer kibontotta magát. A fények különböző színekben kezdtek el forogni: piros, fehér és zöld ikonok jelentek meg a levegőben. A fehérben a kisebb hatótávolságú fegyverek, a zöldben néhány Stockbauer és egy Herden 95-ös foglalta a helyet. Ez utóbbi a Katedrális jóvoltából, mert ez a modell csak néhány év múlva fog létezni a tervezőasztalon. A pirosban nem tudtam mi van, még nem voltam akkora bajban, hogy be kelljen nyúlnom…
A zöldet választottam, de a Stockbauer rám morgott. Visszamorogtam, de azonnal kikaptam a kezem az ikonból.
– Jól van, na… – dünnyögtem megnyugtatóan a fénybe. – Csak próbálkoztam…
Nem akartam úgy járni, mint az a fickó, aki a Stockbauer nemtetszése dacára akarta használni a fegyvert. A legenda szerint, az azóta kietlen bolygón még az amőbák sem tudnak megmaradni, apró mechanikus organizmusok tartják uralmuk alatt a bolygót – ők a Stockbauer gyermekei…
A fehéren forgó ikonba benyúlva kivettem egy atommagos hűtésű Turáni számszeríjat, és felkapcsoltam a védelmi rendszeremet. Ugyanolyan volt, mint az Uralkodónak egykor. Ez biztos, mert tőle nyertem el egy Tarott csatában. Neki két sárkánya és egy tökfilkója, nekem pedig szerencsém volt.
A robbanások egyre közelebb hallatszottak, ergo, barátom és egyben beosztottam közeledett a szállodához.
Hangos csörömpölés közepette lépett be az üvegajtón Paul. Előtte nem nyitotta ki.
– Mennyien vannak? – kérdeztem nagyot sóhajtva.
– Olyan hat-hétezren – nézett rám vidáman Witgen.
– Lemerült az energiacellád? – Nyálaztam meg modern Robin Hood mintájára a nyílvesszőt, és már közben megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. Piszkosul nagyot rázott rajtam az áram.
– Ne röhögjél, Brett! – nézett rám ingerülten Paul. – Nem volt olyan vicces…
Az önkéntelen izomrángástól már nem csak vigyorogtam, hanem kacsingattam is. Szerencsére a Turáni csoda mentális parancsra volt állítva, mert az egész várost letaroltam volna az összevissza kiadott nonverbális parancsaimmal.
Kiadtam az utasítást, és a kiröppenő vessző elkezdte a pusztítást… eltüntette az északi falat.
Még rá sem tudtam gyújtani a Herites ezredestől kapott szivarra, a nyílvessző a kitört ajtón keresztül beröppenve tett egy fékezős kanyart, és visszaszállt a számszeríjba. A biztonság kedvéért még kivágtam a törött ablakon két thermogránátot, az egyiket mínusz kétszázra a másikat plusz háromszázra tekertem. Visszatettem a számszeríjat az ikonjába, de a Rolex nem akart leesni a plafonról.
– Witgen… – intettem az órám felé.
Paul hanyagul emelte fel a Herdenjét, és egy sorozatot beleengedett a plafonba. Por, beton és szekrények zuhantak le. Felettünk könyvtár volt.
– Az óra védelmi rendszerét nem tudtam volna átlőni – jegyezte meg a barátom –, de a plafon nem akadály.
Lesepertem a vállamról néhány porszemet – és egy gerendát –, majd felvettem a földről a Rolexemet.
Felderengett előttem Pannoniai Ödön képe:
– Brett komám! – mondta, míg körme alól a piszkot takarította ultrahangos bugylibicskájával. – Nem az a derék legény, aki adja a pofont, hanem aki állja!
Végignéztem Paulon, aki derék legénynek tűnt. A pofonomtól egészen a sarokig szárnyalt. Nagyon tréfás arcot vágott, ahogy tápászkodott fel a padlóról, viccből még rám is célzott a Herdennel. Szerencsére a lemerült energiacellát érzékelte védelmi rendszerem, így harcászati architektúrám nem adta ki az önműködő támadási parancsot. Szerencsére, mert ha a megelőző csapás bekövetkezik, akkor egy hatszáz fokon füstölgő kráterben üldögéltünk volna Witgennel, tökig energiapajzsban…
Hirtelen ciripelés törte meg a csendet, egy pillanatra azt hittem, PAT keveredett valahogy a bolygóra, de nem, csak a Rolexem jelzett egy mentálisan bejövő hívást. Biccentettem – ami a hívásfogadásnak felelt meg –, és lelki szemeim előtt IV. von Anstetten jelent meg. Félig behajolva Málhkút mellett állt, és kétségbeesetten figyelt a misztikum mélyébe.
– Igen uram? – kérdeztem tőle virtuálisan vigyázzba vágva magamat. – Valami baj van?
– A pipámat beejtettem a kútba… – vakarta meg a fejét az Uralkodó. – De nem ezért hívtalak, azonnal a Palotába kell jönnöd!

***

Lélekszakadva futottam fel a lépcsőn a berillium-gyémánt trón felé, ahol az Uralkodó mosolyogva várt rám. Háta mögül előhúzott egy molekuláris szinten kezelt csörgős papírral bekötött ajándékdobozt, és átnyújtotta.
Reszkető kézzel bontottam ki a csomagot, és hálával teli szemmel pillantottam IV. von Anstettenre.
– Köszönöm Uralkodóm! – mondtam, és kiemeltem a dobozból egy fekete csuklyát. Igaz, nagy volt rám – elöl egészen az államig lógott, hátul meg a lapockámat verte –, de büszkén viselve, peckesen lépdelve vonultam ki a hideg teremből…