– Hé, nem akarsz a véremből? – szólít meg a lány a lépcsőházban, ahogy kilépek a lakásomból.

Szemembe húzom a kalapom, és átlépem ernyedt testét. Szeme üresen mered a semmibe, rángatódzó ujjai saját alvadó vérét maszatolják a lépcső kövére. Nagyon elegem van már belőle, de lehetetlen tőle megszabadulni. Egyszer kiborultam, és lerugdaltam a lépcsőn, azt üvöltözve, hogy „dögölj már meg, te kurva!” Másnap persze ugyanott feküdt a vérét kínálgatva, a szomszédok pedig azóta nem köszönnek.

Ezúttal csak az ősi módszert alkalmazom, ahogy mindig: ne nézz rá, ne is gondolj rá. Mély levegő, és már kinn is vagy az utcán.  A lámpák homályos fényudvara erőlködve próbál áthatolni a nyúlós ködön és a szemerkélő esőn. Mostanában mintha mindig esne.

Fölhajtom bőrkabátom gallérját, és elindulok a nyirkosan csillogó macskaköveken. Nem gondolkodom azon, hogy hová is megyek, egyszerűen csak jól esik egyik lábam a másik elé tenni, beszívni a csípős levegőt. Versenyt suhanok a kóbor macskák árnyaival, nagy ívben kikerülve a néha felbukkanó emberi alakokat. Reménytelenség csorog a házfalakról, a köd beszivárog az ajtók alatt, mohón felfalva a poshadt álmokat.

Átvágok a síneken, és ugyanott találom magam, ahol minden átkozott este, mikor nem tudok aludni. De hová máshová mehetne egy magamfajta? A Fekete Hold mindig visszavár… Ha sokáig nem mész, még beszivárog az álmaidba.

A fémajtó melletti konténerből egy troll hangját hallom tompán kiszűrődni: – Kincseim vannak ám, testvér! Vigyél be, és neked adom mindet!

Bedobok neki egy rágót, ezzel ellesz egy darabig. Úgy látszik, öregszem, egyre szentimentálisabb vagyok.

Felkészülök a belépésre, legalábbis elhitetem magammal, hogy készen állok. Belököm az ajtót, a világ pedig apró szilánkokká robban. A darabkák fájdalmas kaleidoszkópja lassan új formába áll, és megint kapok levegőt. Néha örülni lehet az állott füstnek is. Átbotorkálok a bokszok közt lézengő alakokon, és leülök a szokott helyemre. A pincérlány kérdezés nélkül hozza a sört. Szárnyával puhán végigsimít az arcomon, ahogy megfordul.

– Ma inkább nem, angyalom – motyogom magam elé, jót húzva a korsóból.

– Szerencsés estéd van! – A szempár sárgán villan rám a sarokból.

– Amennyiben? – kérdezem nem túl nagy lelkesedéssel öreg barátomat.

A fogatlan farkas rám vigyorog emberarca mögül.

– Itt van, akivel olyan régóta akarsz beszélni.

– Skuld? – A kérdés teljesen felesleges, mindketten tudjuk, hogy igen, ő az.

Nem is pazarolom tovább az időt, csak odalököm a sört Farkasnak, aki megelégedéssel biccent. A teremből nyíló kacskaringós járatoknál megtorpanok, még sose mentem ennél beljebb. Túl sok történetet hallottam olyanokról, akik nem jöttek vissza. De ezúttal itt van Skuld. Találomra elindulok az egyik járaton, mit sem törődve a mellékfolyosókról hallatszó zajokkal. Van itt minden: halálhörgés, kéjes sikoly, sírás és nevetés. Suttogás a sötétből rég halott szeretteid hangján.

Ha jártál már a Katakombákban, azt sosem felejted el. Ami még rosszabb, hogy a Katakombák sem felejt el téged.

Halvány derengés jelzi, hogy ezúttal kegyes hozzám a sors: az apró cellában egy szépséges férfi ül a földre terített báránybőrön. Haja rengeteg apró, hollófekete fonatban omlik végig széles mellkasának kísértetiesen fehér bőrén. Világtalan szeme határozottan engem néz, tekintetében a kinti köd kavarog csillámlón. Karcsú ujjai közt jóspálcákat fog, és ahogy leülök elé, megrázza azokat, majd a bőrre dobja.

– Kérésed van hozzám. – Továbbra is engem látszik bámulni, ahogy ezt mondja.

Mintha nem is lenne vak, és ki tudná olvasni az arcomból a sorsomat.

– Skuld… – Belekezdek, de egy pillanatra elakadok. Most már mindegy, végigcsinálom. – Vedd el a látásomat, Skuld! Te a szemeddel nem látsz, én pedig máshogy nem akarok látni.

– A fájdalom miatt? – kérdezi a szépséges istenfi.

Megrázom a fejem, de aztán észbe kapok.

– Nem csak amiatt. Sokáig kerestem az értelmét, de nincsen. Az olyanok, mint ti… nektek kell, és először én is ajándéknak fogtam fel, hogy ember létemre beleláthatok…

Skuld finoman mosolyog és hallgat. Nem könnyíti meg dolgom, ha nem szólalok meg, ő csendben elüldögél itt az idők végezetig is.

– Kérlek, szabadíts meg tőle!

– Átlagember akarsz lenni? Jól megfontoltad ezt?

– Igen! – pattanok fel, majd elszégyellem magam a hevességemért, és visszaülök. – Nem kell több értelmetlen fájdalom, inkább leszek közönséges, de boldog.

– Úgy látod, ők azok? – mosolyodik el még jobban Skuld.

Ezúttal én hallgatok makacsul, a lányra gondolok a lépcsőházban. Most először jut eszembe, hogy vajon elmegy-e, ha nem lesz, aki lássa? Valószínűleg igen, és ez megkönnyebbüléssel kéne, hogy eltöltsön, de nem így van.

Skuld közelebb hajol.

– Most már azt kéred, hogy közönséges légy.

– Hogyhogy már? – értetlenkedek.

– Ezt pedig nem áll módomban megtenni, te is tudod.

Rossz érzésem támad, mintha álmodtam volna már erről a beszélgetésről. Szédülök, ki kell jutnom innen! Imbolyogva állok fel, a falak összemosódnak előttem, nem kapok levegőt. Furcsa módon csak pár lépés, és a teremben vagyok. Zavarodottan nézem a pult tompa csillogását, lehuppanok a bárszékre.

– Hogy ment? – kérdezi a csapos.

Nem válaszolok. A lámpák fénye olvadón csepeg lehajtott fejemre. Hol is dolgoztam tavaly? Nem jut hirtelen eszembe. Jobb lesz hazamennem. Beteg vagyok.

Odakint sem sokkal jobb, a köd már vastag pászmákban ömlik el a levelüket hullató fák alatt. Ma nem kellett volna eljönnöm, rossz ötlet volt. Lábam alatt surran a macskakő, az utcai lámpák pislákolnak, ahogy elhaladok alattuk. Csak eszembe jutna anyám lánykori neve, tudom, hogy minden rendbe jönne!

Itt a vonatsín, sikoly az éjszakában. A kora hajnali gyors az, tömve emberekkel. Bámulom, ahogy elszáguld előttem. A kivilágított ablakokban gyorsan elsuhanó, törődött arcok mosódnak össze. Boldogok? Nem, valóban nem azok. Tovább, már nincs mesze a reggel. Mit álmodtam én a Fekete Holdról? Skulddal beszéltem, azt kértem, hogy átlagember legyek. Nem.

Megtorpanok, nézem a házat, ahol lakom. Mióta is? Az épület szürkén ásít a ködbe.

Nem bizony, nem ezt kértem. Először nem.

Kulcscsörgés, kapunyikorgás, fel a kopott lépcsőn az örökké káposztaszagú lépcsőházban. Felejteni.

A lány ugyanott fekszik.

– Hé, nem akarsz a véremből? – nyöszörgi.

Leguggolok mellé, és belemártom ujjaim a tócsába.  Ó, igen, bébi: a Katakombák sosem kívül volt.

– Dehogynem, szépségem – suttogom neki. – Elveszem mindet.

Rám mosolyog, bólint. A rozsdaszín patak eláll, a kő tisztán csillog, a lány keze makulátlan, fehér galambként reppen fel az arcomhoz. Megcsókolom puha tenyerét, mielőtt semmivé válik. Már nem fáj, hogy itt hagy. Ember akartam lenni, és ehhez felejtenem kellett. Azért lettem ember, hogy felejtsek. De már emlékszem. Most már el tudom engedni a lányt is, aki miattam halt meg. Mert nem vagyok egyedül.

Testvér, a Fekete Hold mindig visszavár.