Lili a negyedik születésnapját ünnepli a lármás rokonsággal, ami csöppet sem tetszik neki.

A torta finom, de olyan meghívottaknak is adni kell belőle, akiket nem szeret, ráadásul rózsaszín rajta a máz. Lili utálja ezt a színt, éppen azért, mert a szülei bájosnak és kislányosnak találják. A többi szülő is hasonlóan vélekedhet, mert sok vendégkislányon van rózsaszín holmi. Lilinek már vibrál tőle a világ, le kell vennie egy kicsit a szemüvegét, nehogy megszédüljön.

A lárma egyre fokozódik, a fiúk utálatosak, mint mindig, a lányok többsége pedig hisztis, ráadásul egyik sem a barátnője. Az egész óvodából csak Katával jön ki jól, de ő pont most lett bárányhimlős, így otthon kellett maradnia.

A fiúk papírtrombitákat fújnak, a lányok hangosan veszekednek azon, hogy ki hozott szebb ajándékot, Lili pedig észrevétlen lecsúszik az asztal alá. Azt játssza, hogy ő Cousteau kapitány, a soron következő mélytengeri kalandján. Az asztalterítő jótékony takarásában bátran a vízi világ csodálatos rejtelmeibe képzelheti magát. Körülötte halak úszkálnak és korallok ringnak, minden színes, békés, ugyanakkor nagyon izgalmas. A zsibongás a tenger morajává szelídül. Ám a kéklő mélységből egy fehér folt növekszik egyre, baljóslatú gyorsasággal. Hegyes uszony hasítja szét a halak csillámló seregét. A tengerek réme, az óriás fehér cápa közelít. A csikóhalak szétrebbennek, a tengeri rózsa behúzódik: Lili egyedül marad a közelgő veszedelemmel. Már látni lehet a tátott álkapocs félelmetes, dupla fogsorát.

Egy szigony csapódik a cápa oldalába, olyan, mint amilyen Cousteau kapitánynak is van. A szörnyeteg sebzetten elmenekül. Lili odafordul, ahonnan a szigony érkezett, de nem Cousteau kapitányt pillantja meg, hanem egy ismeretlen férfit, aki ott kucorog vele együtt az asztal alatt. Öltönyt és nyakkendőt visel, ahogy apa, mikor munkába indul, és aktatáska is van nála. De ő láthatóan mégsem siet munkába, mert teljes nyugalommal, derűsen görnyed az asztal alatt.

– Köszönöm, hogy megmentettél! – nyújtja felé apró kezét Lili, ahogy a filmekben látta.

– Semmiség – rázza meg Lili kezét finoman a dolgozós bácsi. – Ez a dolgom.

– Te fogsz rám vigyázni?

– Vigyázni, és minden kívánságodat teljesíteni.

Mielőtt Lili belegondolhatna a lehetőségekbe, egy vigyorgó gyerekarc kukkant be a terítő alá:

– Itt van! Itt kuksol az asztal alatt, mint egy vakond. Pápaszemes vaksi vakond!

A többi gyerek azonnal szajkózni kezdi a tetszetős gúnynevet, és kórusban kántálják: – Vaksi vakond! Vaksi vakond!

Az egyik fiú még bele is csíp Lilibe.

– Gyere ki a föld alól, vaksi vakond!

Lili kelletlenül kimászik, mielőtt még anyja észrevenné, hogy a földön csúszva piszkolja a ruháját. Késői az igyekezet, mert az anyja máris meglátta, mint mindig, mikor ő nem akarja, hogy észrevegyék. Már cipeli is csemetéjét a fürdőszobába.

– Nem megmondtam, hogy ne csúszkálj a földön! Nézd meg, teljesen összemorzsáztad a kezedet!

– De a tenger alatt nem lehet bepiszkolódni – duzzog Lili, míg anyja a kezét szappanozza.

Anyu nem válaszol, csak mérgesen a csap alá dugja az apró praclit, ezért Lili hozzá teszi: – Dolgozós bácsi megmentett.

– Kicsoda?! – néz föl az anyja halvány gyanúval.

A többi anyától épp most hallott rémhíreket egy a környéken ügyködő cukrosbácsiról.

– Hát ő! – mutat Lili a sarokban mosolygó dolgozós bácsira, aki mulatságosan integet neki a nyakkendőjével.

Lili anyukája még arra is néz ijedten, ahová a kislány mutat, aztán lassan elmosolyodik.

– Á, szóval ő! Nem számítottunk újabb vendégre, kedves Dolgozós Bácsi…

– De anyu, a bojlernek beszélsz! – kuncog Lili. – Nem is én vagyok vaksi vakond, hanem te!

– Na de most már sipirc vissza a pajtásaidhoz! – löki kifelé a kislányt az anyukája. – És meg ne lássam, hogy megint a földön csúszol-mászol, mint valami rossz fiú!

– A víz alatt… – mormogja Lili.

Semmi kedve visszamenni a nagyszobába, hogy majd megint vaksi vakondnak csúfolják. Inkább elsurran gyorsan a lépcső felé, és megbújik a pálma mögött, míg anyja ki nem lép a fürdőből, és elsiet a szoba felé.

Lili eltúlzott nehézséggel mászik fel a lépcsőn fokról-fokra. Iszonyú magas hegy a Himalája, de odafönn várja a sok felfedeznivaló, és az örök hó csendje. Cousteau kapitány ugyanis nem csak a tengerek mélyét fedezi ám fel! Attól se kell félnie, hogy lezuhan, vagy más baja esik, hiszen dolgozós bácsi itt van vele. A Himalája teteje a padláslépcső beugrója is egyben, ahol remekül el lehet bújni.

Lili összekucorodik, és csendesen elpityeredik. Nem igazság, hogy mindenki csak bántja. Az óvodában folyton csúfolják, apu mindig munkába siet, anyu pedig meg se hallja, mit mond. Rémes lett ez a születésnap is, pedig előtte mennyire örült neki, hogy már majdnem nagylány. Kata is cserbenhagyta. A többi gyerek pedig undok, és minden más is undok.

Legjobb lenne, ha nem is lennének. Akkor nyugodtan lehetne Cousteau kapitány…

Dolgozós bácsi elkomolyodva méregeti Lilit.

– Adok neked valamit, hogy vidám legyél – mondja.

Lili könnyes szemmel, de kíváncsian néz rá. Dolgozós bácsi felmutatja az aktatáskáját: most jön a produkció. A táska zárja hangosan kattan: minden óra megáll, minden zaj elhal.

Lili megszeppenve fülel a hirtelen beálló csendben; már nem hallja az utálatos fiúk papírtrombitáját és a lányok visongását.

Az aktatáska kinyílik, és a padláslépcső apró ablakából eltűnik az eperfa lombja. Csak szürke gomolygás látható a helyén. Az utca forgalmának zaja is megszűnik.

Lili észre se veszi, érdeklődve nyújtogatja nyakát a táska felé. Dolgozós bácsi egy hógömböt húz elő, de milyen csodálatosat! Feketeség van benne, és egy apró, kék-fehér golyó a közepén, körülötte a hópelyheket csillagok helyettesítik.

 Ahogy Lili a szeméhez emeli a gömböt, látja, hogy a középen lévő, apró golyón a fehér foltok lassan vándorolnak. A golyó egyik fele sötétbe burkolódzik, itt sok-sok fénypettyet látni szép mintákban. A másik fele világosban van, ahogy egy picinyke, de erős, sárga csillag megvilágítja.

A kék-fehér golyó körül számtalan fénypont ragyog a feketeségben, szebbnél-szebb, ködszerű alakzatokban örvénylenek a csigavonalba rendeződött csillagmilliárdok.

Lili elfeledi a szomorúságát és vidáman felkacag, majd jó erősen megrázza a különös hógömböt.

Csak dolgozós bácsi hallja az emberek utolsó sikolyát, és azt a halk, reccsenő hangot a ködfalon túlról, ahogy a világ összeroppan, akár egy tojáshéj.

Elégedetten elmosolyodik, és megborzolja a nevető kislány haját.