Én vagyok a próba.

Szárnyam ködből és álmokból. Szavam mennydörgés, akaratom villám.  Szemem tűz és jég. Szarvam a fájdalom, karmom a kétségbeesés. Szívem szélvihar.

Kiállsz engem, vagy elfújlak, mint egy porszemet.

A gyártelep felé indulok, oda beszéltük meg a legújabb jelölttel.

Micsoda egy fickó! Van benne valami egészen különös, magam sem tudom, micsoda. A szeme túl kék… Újabb forduló a táncban, talán méltó partnerem lesz.

Ez már a Maglódi út. A villamossín ridegen csillog, a kora esti ég ködszürke bársonya most változik sápadt narancsra, ahogy az erőtlen nap a betontömbök mögé hanyatlik.

Szeretem ezt a környéket a potyogó vakolatú bérházaival, a kőkerítéseken figyelő macskáival, a sötét kapualjaival. Talán nem kéne. A környék nem szeret senkit, még a macskáit sem.

Sok helyütt voltam a világban és azon kívül. Láttam igazán zord és gonosz helyeket is. Líbia pokla iszonyú volt… ám Kőbánya-alsó lélekölőbb a maga közönyös módján.

Megborzongok a hirtelen feltámadó, nyirkos szélben. A lebontásra ítélt, kihalt gyártelep üres héjnak tűnik, ahogy hatalmas ablakain átragyog a lemenő nap fénye. Mintha csak oszlopokból álló rom lenne máris. Kéményei olyan valószerűtlenek, ahogy a lángoló égbe döfnek a táblás üveghodály fölött, akár egy szürreális festmény hatásvadász alakzatai. Igazán stílusos helyszín az összecsapásra, mindig volt érzékem az ilyesmihez.

Belépve látszik, hogy az épület nem csupa óriási ablak, hanem egy vasgerendákkal alátámasztott betonfészek. A teljes falat elfoglaló, osztott üvegtáblák jó pár méterrel a padlat felett eresztik be az alkonyatot. A toronydarunyi messzeségben húzódó mennyezet a nyílt tér érzetét kelti. Micsoda monstrumokat szerelhettek itt!

Oldalt vaslépcső vezet fel az ablakok magasságában lévő szervizjáratig. Felkapaszkodom, hogy kinézhessek. Nekidőlök az üvegnek, és bámulom dudvás gangot és a távoli forgalmat. Hamarosan meg kell érkeznie.

            Én vagyok a szélkötő. A hajamba fonom őket. A vihar szeme vagyok.

Palotám hetvenhét ablaka mögött várakozok a Hősre. Szívemet a hetedik szoba zárt ajtaja mögött hagytam. Húgaim mind boszorkányok, fivéreim démonok, anyám az Árnyak Királynője, atyám a Rettenet Vörös Királya. És eljön hozzám a Hős, ahogy mindig.

Megérkezett. Odalent vizslatja az épületet, talán látja is az árnyékomat az ablak mögött. Végre összeszedi a bátorságát, és elindul befelé. Lemegyek a vaslépcsőn, hogy illendően köszöntsem. Éppen akkor érek le, mikor megjelenik a nyitott ajtóban. Egy percig csak nézünk egymás szemébe. Én álmokat látok a tekintetében; mesékről és diadalról. Ő vajon mit láthat az enyémben?

Lassan végigmér, nem erre számított. Talán azt hitte, hogy borzasztó leszek, félelmetes, esetleg csábító. De erre nem számított.

Ez az első csapás, amit rá mérek.

A Hős varázsfegyvere megremeg kezében, ahogy szembenéz minden emberfia legzordabb ellenével. Szívét vasmarokra fogja a rettenet, inából kiszáll az erő. De meg már nem futamodhat, miután belépett az iszonyat barlangjába.

Jégleheletem csillámlóvá fagyaszt körülötte mindent, és ebben a tükörben meglátja saját eltorzított arcát.

Edzőcipős lába biztos támaszt keres pillanatnyi gyengeségében: megtántorodik kissé. Kénytelen elfogadni, amit lát, mert tudja, hogy sosem hazudok. Ezernyi lehetőség fut át az agyán: hogyan lehetséges, hogy olyan vagyok, mint ő? Hallom a gondolatait: „Az az öregember a Garabonciásban megmondta, hogy ha megpillantom az arcát, takarjam el a sajátomat, ne nézzek a szemébe! Azt is megmondta, hogy ezt el fogom feledni, és onnantól fegyverem már csak az elfogadás lehet…”

Felemeli fegyverét, és a válaszcsapás tőből levágja a szarvamat. Majdnem felnevetek…

– Mire való ez? – lépek hozzá közelebb. – Látod, nem vagyok szörnyeteg! Leülhetnénk együtt a Garabonciásban, és egy pofa sör mellett beszélgethetnénk. Nem lenne kellemesebb? Sokat mesélhetnék, nagy titkokat is. Hagyjuk ezt a gyerekes dolgot a fenébe!

Fáradt, látom rajta, sokat vándorolt a pusztaságban, míg rám talált. Szeretné abbahagyni ezt az egészet, valami más megoldást keresni…

Ez a második csapás, amit rá mérek.

A fegyver haszontalan vasdarabbá válik mérgező füstömtől, melyet rá fújok észrevétlen.  A Hőst három szépséges szolgálóm kötözi meg selyemfényű hajával, buja karjával, mézédes szavával.

Az elsőnek fekete a haja, akár kietlen pusztában az üres éj. Szeme távoli csillag. A neve Magány. A másodiknak méregzöld fürtjei, mint a zúgó tengerár temetnek maguk alá. Szeme örvény. Kétségbeesésnek hívják. A harmadik a legszebb, szőke hajzuhataga anyaölben ringató, élő, meleg bársony. Szeme álmosító kandallótűz. Önsajnálat a neve.

A Hős hangja rekedt, bizonytalan, mikor megszólal:

– Azért jöttem ide, hogy megküzdjek veled! A sorsomat elkerülhetem ugyan, ha úgy döntök…

Kicsit elhallgat, visszaemlékszik arra, amit az öreg tanácsolt neki: „Csapásai a szívedet célozzák majd, ezért légy erős és tántoríthatatlan törekvésedben! Magadat, ha ismered, célod és akaratod, ha rendíthetetlen, kiállod akkor!”

– De bármennyire is vágyom rá, nem ez a célom – folytatja. – Nem ez az Akaratom!

Eltépi szolgálóim kötéseit, eltaszítja tapadós karjukat, és kivédi a csapásomat. Egy suhintással levágja a karmaim.

Mosolygok.

– Nocsak! – nevetek rá. – Talán még le is győzhetsz… Vajon mihez kezdesz majd utána?

Értetlenül néz rám izzadságtól csapzott fürtjei alól.

– Azt gondoltad, Hősnek lenni csak addig tart, amíg a csata? – hunyorítok felé. – Azután kezdődik csak a léthosszig tartó küzdelem! Még inkább idegen leszel a hétköznapi emberek közt. Nem élheted az ő életük többé, nem álmodhatod az ő álmaik, és nem követheted el a bűneik. Mert örökkön örökké, minden pillanatban látni fogod a végzetes igazságot. Akkor is, amikor nem akarod.

Tekintete elfelhősödik, ahogy végre megérti, miről beszélek. Az utolsó forduló következik táncban.

– Mind ugyanolyanok vagytok – suttogom lenézően. – Csak a diadal érdekel titeket, de nem tudjátok, mivel jár a győzelem. Soha többé nem lesz visszaút, végérvényesen Más leszel. Egészen biztosan ezt akarod? Méltó vagy erre a teherre? Elbírod?

A bizonytalanság szikrája lángot vet szívében, és félelemmel keveredve kiül az arcára, bárhogy is igyekszik leplezni kétségeit.

Ez a harmadik csapás, amit rá mérek.

Tűzvihart okádok rá, rettentő, roppant lángokat, melyek elevenen emésztik. Sikolyra nyílik a szája, de a tüzem belülről indul, így csak izzó láva buggyan ki belőle kiáltás helyett. Szeme vérben forog, haja megpörkölődik, ujjai elfeketednek, díszes harci öltözete egy pillanat alatt hamuvá lesz rajta. Varázsfegyverén megolvad a markolat, és lángoló cseppekben csorog karjára. Csak pár pillanat kell még, és Hősből nem marad más, csak egy kupac füstölgő salak.

Meggyengült akarata utolsó erejével az öregre gondol. „A harmadik csapásba buknak el a legtöbben, jól vigyázz! Emlékezz: ha nem látod az ellenfeled, akkor elvesztél.”

Féltérdre rogyva bámul kitartóan a lángokon keresztül. Fegyvere már-már hozzáolvad a karjához, de még mindig nem ereszti. Lassan, emberfeletti erővel megemeli a kardot, hogy végső erejével még felém hajítsa. Megpillant valamit a fortyogó pengén: a saját tükörképe az.

Ismét rám pillant.

– Ha nem látom az ellenfelem… – hörgi lángoló torokkal, majd újra szembenéz magával, hogy végleg megtagadja.

Bólintok. A tűz semmivé lesz, a Hős sértetlen. Legyőzettem, a tánc mára véget ért.

Kába még egy kicsit, lassan ülepednek le benne a tapasztalatok.

– Később valamikor megisszuk azt a sört – bólintok felé búcsúzásképpen.

Gondolja csak azt, hogy megviselt a vereség, épp levágott fejem keresgélem a porban, azért sietek el.

Igazából az összecsapás jobban elhúzódott, mint számítottam, és én nem szeretek tartozni. Az a bölcs kinézetű, öreg szeszkazán a Garabonciásban pedig már egy fél órája várja színjátékáért a szokásos ezrest.