Nappal hogy felejtsek melóm miatt utazgatok folyton De ő meghalt és napra nap jön hogy engem okoljon
Valami lelki kényszer hajtott be minap az erdőbe Sapka nélkül voltam és fázott is a fejem tőle Sem pedig túracipőm csak városjáró sima talpú Randán károgott a lomb alatt egy bánatos varjú Régen sokat jártam még ővele a kék túra ösvényt Letettem hát rutinból a kocsit ez akkor történt Hogy üzleti út végén suhanva megláttam az erdőt Tizenöt percre beugrok így hétköznap délelőtt Autómban otthagytam presztízsem mindennapi kínját Lucskos aljfűben ropogtak az eltaposott csigák Vakarcs életük árán haladhattam egyre csak beljebb Sejtésem nincs mi hajtott hogy egyáltalán bemenjek Csak egy félig sem összenőtt jégpáncél alatti patak Csak párás lufttal kisóhajtott önkéntelen szavak Társasága és ágropogás és kopasz fák kísértek Megvillant akkor értettem nélküle csak kísértek Persze mindenem van amúgy társadalmi értelemben Csak természetesség tán élet sincs az életemben Onnan a városom is csak messzi objektumnak látszott Az erdő csak szunnyadt de mégis szimfóniát játszott Humusz párája tüdőmből bőrömből agyamba kúszott Elfogadtam ahogyan belülről még beljebb húzott Kétségem nem maradt mennyire hozzá ide tartozok Hogyan kerültem ki az erdőből az fura dolog Mintha simogatná a lelkemet egy kellemes ködlény Vigasztalt szelleme körbevett és tekeredett körém Kocsimba ültem be és hajtottam a tök üres úton Órámra rá sem néztem hogy mikorra voltam otthon
Már ha otthonom ez a még vele vásárolt kis lakás Kávét is raktam oda de nem múlt az erdei varázs Csöngött a telefon az ami a konyhai falon volt Hallóztam egyet amire hárfák hangja válaszolt A természet volt hogy az övé vagyok és hogy én értem Igazat szólt mert az erdő óta azóta éltem Mondta vegyem elő a kést amivel húst szoktam vágni Mert lassan le kell bomlanom ha akarom szolgálni Hogy ő lebomlott-e már és hol van akkor azt kérdeztem Telefon sem kellett mert a választ már éreztem És hatalmas lelkierőm támadt ettől a hívástól Utolsó lehelettel mondtam tiéd vagyok mától
