A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Aardvark
Aardvark irodalmi alkotásai
Alfredo Sagittarius
Alfredo Sagittarius irodalmi alkotásai
AlieNeetah
Alie irodalmi alkotásai
Andy Baron
Andy Baron irodalmi és grafikai alkotásai
Ardens
Ardens irodalmi alkotásai
A-G-Stone
A-G-Stone irodalmi alkotásai
Bori
Bori irodalmi alkotásai
Craz
Craz irodalmi alkotásai
damien
Damien irodalmi alkotásai
darklight
Darklight képzőművészeti témájú alkotásai
De_Profundis_Clamavi
Profundis irodalmi alkotásai
Dworks
Dworks grafikai alkotásai
Freeb
Freeb irodalmi alkotásai
Ili
Ili irodalmi alkotásai
kampeter
Kampeter írásos (prózai és verses) alkotásai
Krakatit
Krakatit rajzos alkotásai
Lehel
Lehel irodalmi alkotásai
LisaBlake
Lisa irodalmi alkotásai
Lylia
Lylia Bloom irodalmi alkotásai
Mab Tee
Mab Tee irodalmi alkotásai
maggoth
Maggoth irodalmi írásai
MasonMurray
MasonMurray irodalmi alkotásai
memphisraz
Memphisraz komoly és humoros írásai
menma
Menma irodalmi alkotásai
Mickey
Mickey Long irodalmi alkotásai
Mookus
Mookus irodalmi alkotásai
Ndy
Ndy irodalmi alkotásai
newenglandi87
Newenglandi87 irodalmi alkotásai
Nimretil
Nimretil irodalmi alkotásai
ordassykaroly
Miszter Ordassy irodalmi remekei. Abszurd és humor, elgondolkodtató és csak úgy...
pintyő
Pintyő irodalmi alkotásai
randolph
Randolph irodalmi alkotásai
Remete
Remete irodalmi alkotásai
Rozványi
Rozványi irodalmi alkotásai
Shaera
Shaera irodalmi alkotásai
szujonor
Szujó N. irodalmi alkotásai
Tejlor
Leslie Tejlor főképp rajzos alkotásai
Torkin
Torkin irodalmi és népszerűsítő tudományos írásai
tyllforest
tyllforest irodalmi alkotásai.
vilmosgal
Vilmosgal prózai alkotásai
Zora
Zora irodalmi alkotásai
MŰKEDVELŐ ALKOTÁS
FELHASZNÁLÓK által feltöltött alkotások
ITT IS FELTÖLTHETED ALKOTÁSODAT!
Ha nem találsz megfelelő kategóriát, töltsd fel ide és mi majd rendszerezzük! Ide azok is feltölthetnek, akik még nem regisztráltak...
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 31
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-11-24, 00:08:21
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » » Bori [ Alkotás hozzáadása ]

A Főnix-láda


Mindig családi ünnepnek számított, amikor Ágoston bácsikánk látogatóba jött hozzánk. Ez összesen kétszer fordult elő egy évben, Karácsonykor és Húsvétkor, mivel ő a legtávolabb élő rokonaink közé tartozott. Mi, gyerekek, csak annyit tudtunk róla, hogy igazi világutazó, és hogy talán már nincs is olyan hely a földön, ahol meg ne fordult volna. A faluban az a pletyka járta, hogy a nagybátyánk börtönviselt kém, őrült tudós, esetleg inkognitóban járó politikus, és személyét egyre erősebben körbelengte a titokzatosság. Nagy, kék szemével, mindig mosolygós, pirospozsgás arcával, őszbe forduló szakállával a Télapóra emlékeztetett bennünket, és legalább annyi, ha nem több ajándékot hozott nekünk vaskos koffereiben. Kaptunk tőle elefántcsontból faragott állatfigurákat, sárkánypikkely nyakláncot, indián tolldíszt, jáde kőből készült szelencét, kézzel festett afrikai maszkokat – ezek láttán anyánk csak a fejét csóválta, és azt mondta rájuk, hogy az ördög képmásai. Senki sem tudta, Ágoston bácsi hány éves, kortalannak és örökké életerősnek tűnt. Egymaga cipelte fel hatalmas utazóládáit, és kikötötte, hogy látogatásakor mindig a ház legfelsőbb szobájában akar aludni. A legvastagabb enciklopédiáknál is többet tudott a világról, fejből idézett egészen hosszú verseket, és tévedhetetlenül megmondta a legjelentéktelenebb történelmi esemény dátumát. Ittléte alatt a padlásszoba igazi kincseskamrává alakult. A falak mentén izgalmas összevisszaságban álltak a mahagóniból készült utazóládák, mindenféle furcsa ruhák, régi szerkezetek, fegyverek, üvegcsékben porok és meghatározhatatlan színű folyadékok és tucatnyi díszes fedelű, vastag könyv hevert szerteszéjjel. Akárha egy varázsló otthonában járnánk; minden olyan titokzatosnak tűnt, és a szoba sarkában ott állt a hírhedt Főnix-láda, amelyhez nem volt szabad hozzáérnünk.

A láda tömör ébenfából készült, az elülső oldalán pedig egy Főnix madár kifaragott képe díszelgett. A mesebeli lény szörnyűségesnek hatott: csőréből lángnyelv csapott ki, gyöngyházszínű szeme kegyetlenül csillogott, a karmai között pedig valamiféle áldozat vergődött, de sosem mertem elég közel menni, hogy megállapítsam, állat-e vagy ember.

A nagybátyánk gyakran megengedte, hogy meglátogassuk a padlásszobában; olyankor komótosan pipára gyújtott, majd vanília illatú füstöt eregetve körbekínálta a csemegéstálat, és mesélni kezdett. Történetei nyomán magunk előtt láttuk megannyi keleti város színes bazári forgatagát, a fűszeres illatú, csábító Indiát, a veszedelmes tengeri kalandokat, a dzsungelben megbúvó egzotikus vadállatokat vagy éppen az éjszakánként neonszínű fényekbe öltözött modern nagyvárosokat.

Azon az estén csillogó szemmel hallgattuk egyik réges-régi kalandját, amely valamelyik messzi tengeren esett meg.

– Ormuz kalózkapitány a legmocskosabb szájú és legvéresebb kezű tengeri farkas volt, akivel valaha is találkoztam. – A nagybátyánk kettőt pöfékelt, majd a szemközti falra bökött. – Ott, azzal a karddal döftem át a combját, hogy jó modorra tanítsam!

Mindannyian megfordultunk, és álmélkodva néztük a fegyvert. Az én fantáziámat leginkább a drágakövekkel kirakott markolat ragadta meg. A bátyám, Andris, hatalmas adag szárított fügét tömött a szájába – az év többi napján nem jutottunk hozzá efféle ínyencséghez –, majd miután lenyelte, elismerően csettintett.

Öten voltunk a szobában: a három bátyám és én, valamint az unokatestvérem, Imre, édesanyám megboldogult nővérének a fia, akit, mivel árván maradt, apai nagyanyja, az özvegy Etelka néni vette magához. A szomszéd házban laktak meglehetős szegénységben. Ez az Imre szótlan, magába forduló fiú volt, ha kérdezték, dadogva felelt. Az iskolában dilinósnak csúfolták, mi is csak édesanyánk unszolására barátkoztunk vele. Legnagyobb megdöbbenésünkre Imre bátortalanul megköszörülte a torkát, és megkérdezte:

– Ho… honnan va… van… ez a kard? Talán Arabábiából?

Kuncogni kezdtünk, de Ágoston bácsi szigorú arcot vágott, előrehajolt, és jól megnézte magának az okvetetlenkedőt.

– Eltaláltad, fiam! Egy arab hercegnőtől kaptam ajándékba.

A nagyobbak hitték is meg nem is a történetet, de nem mertek akadékoskodni, mert attól féltek, Ágoston bácsi megharagszik, és kitessékel minket a kincsek birodalmából. Az én figyelmem eközben a Főnix-ládára terelődött: borzasztóan furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és egyre csak azon morfondíroztam, mi lehet benne, így aztán lemaradtam az Ormuz kalózról szóló történet befejező részéről. A Főnix szeme fogva tartotta a tekintetemet. Valamiféle kábulatba eshettem, mert a szavakat nagyon távolról hallottam, és nem fogtam fel az értelmüket. A levegőt sűrűnek és fülledtnek éreztem, megmagyarázhatatlan iszonyat kúszott a gyomromba. Émelygés fogott el.

Arra ocsúdtam, hogy Andris oldalba bök:

– Gyere, Misi, induljunk!

Akkor vettem észre, hogy véget ért a történet, elfogyott a füge, és mindenki az ajtó felé tolakodott. Ágoston bácsikánkra néztem, és ugyancsak megdöbbentem. Az öreg sápadt volt, és ráncok barázdálták a homlokát. Korábbi életvidámsága, mesélő jókedve egyszeriben szertefoszlott. A ládára sandítottam, és a lélegzetem is elakadt attól, amit láttam: olybá tűnt, hogy a Főnix megmozdult, a láda belsejéből pedig kaparászást véltem hallani. Szédültem és nyirkos lett a tenyerem, de aztán erőt vettem magamon, és eldöntöttem, kifürkészem a Főnix titkát, ha addig élek is! A nagybátyám elé álltam:

– Ágoston bácsi, szeretném kölcsönkérni azt a könyvet, amelyikben…

– Majd holnap! – mordult rám bosszúsan, és a tekintete olyan fenyegető lett, mint a Főnix madáré.

Földbe gyökerezett a lában, ugyanis a kaparászás mellett most már nyöszörgést is hallottam a láda irányából. Amikor a nagybátyám látta, hogy nem mozdulok, durván megragadott, kidobott a szobából, és becsapta mögöttem az ajtót.

Aznap este sírásra görbült szájjal ácsorogtam a tornácon, és a falu fölött gyülekező viharfelhőket figyeltem.  Andris odajött hozzám, barátságosan megpaskolta a vállamat, és azt mondta:

– Nem szabad haragudnod az öregre, néha nagyon gyorsan megváltozik a hangulata. Meglásd, holnapra mindketten elfelejtitek az egészet!

Egész éjjel nem tudtam aludni, nemcsak az odakint tomboló vihar és a folyvást szemembe villanó istennyilák miatt, hanem azért sem, mert egyre csak a Főnixen járt az eszem. Éjfél körül félelmetes zajok szüremlettek le a padlásszobából. Úgy hangzott, mintha ördögök tivornyáztak volna odafenn: recsegett-ropogott a plafon, lábdobogás, vinnyogás, majd nyüszítés hallatszott, aztán felismertem Ágoston bácsi mély baritonját; valamilyen ismeretlen nyelven beszélt. Kénes bűz szökött az orromba, és megfájdult a fejem. Reszkettem. A lappangó rejtély megbénított, nem mertem kibújni a takaróm alól, hogy utánajárjak az eseményeknek.

Másnap reggel hiába kérdeztem a bátyáimat, ők semmit sem vettek észre, sőt, kinevettek, mondván, a viharban nyögő fáktól rémültem meg ennyire, és az ablakunkat karistoló ágak hangját véltem emberi vinnyogásnak.

Ágoston bácsikánk még két napig vendégeskedett nálunk, de többé nem léphettünk be a szobájába. Az ünnepek elteltével az elutazásához készülődött, ám ezúttal nem egyedül távozott: magával vitte Imrét.

A szegény özvegyasszony hosszas győzködés után odaadta az unokáját a gazdag világutazónak, aki megígérte, hogy a fiút a legjobb iskolákba járatja, idegen nyelvekre tanítja, és minden lehetséges földi jóval elhalmozza.

– Mindenkinek jobb lesz így – vélte apám –, hiszen az öreg Etelka néni ugyan miből nevelte volna fel azt a szegény árvát? Így is éheztek éppen eleget!

A bátyáim egyre csak azt hajtogatták, milyen szerencsés az Imre, és morgolódtak, hogy jómódú rokonunk miért nem őket választotta, mert akkor most ők utazgathatnának mindenféle külhoni országokba, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjenek. A magam részéről nem tudtam eldönteni, irigyeljem-e Imrét, de abban biztos voltam, hogy édesanyánk egyikünket sem adta volna oda a nagybátyánknak. Sokáig emlékeztem Imre zavarodott arcára, ahogy félig örvendve, félig ijedten beszáll az automobilba, és a bizonytalan mozdulatra, ahogy intésre emeli a kezét.

Hét év telt el. Ez idő alatt Ágoston bácsi egyszer sem jött látogatóba. Képeslapokat és leveleket küldött, melyekben beszámolt csodás utazásairól. Részletesen mesélt Imre neveltetéséről, arról, hogy milyen könnyen elhagyta a dadogást, és mekkora tehetsége van a nyelvekhez: könnyedén elsajátította a franciát, az angolt és az olaszt. Imre külön levelezett a nagyanyjával, és Etelka néni csakhamar úgy járt-kelt a faluban, mint akinek királyi vér csörgedezik az ereiben. Vége-hossza nem volt a sok dicsekvésnek: Imre most Cambridge-ben tanul, aztán meg, hogy orvosnak készül, híres professzor vagy feltaláló lesz belőle, éppen Egyiptomban járt, és részt vett egy régészeti ásatáson, tökéletesen játszik három hangszeren, híres művészemberek a barátai, és olyan sok pénzt küld haza, hogy abból Etelka néni gond nélkül éldegélhet.

Irigyeltük Imre szerencséjét, és nehezteltünk rá, amiért nem jön haza látogatóba, és nem mesél személyesen az élményeiről. A legelképesztőbb azonban az volt, amikor Etelka néni meghalt, és Imre nem jött el a temetésre. A faluban azonnal megindult a sugdolózás a hűtlen gyermekről, akinek felvitte az Isten a dolgát, és könnyen elfelejtette, honnan indult valójában. Végleg elenyésztek a levelek, nem kaptunk több képeslapot Ágoston bácsitól sem.

Teltek-múltak az évek. Vad csínytevésekkel teli nyarak, fülledt tóparti éjszakák a lányok társaságában, fullasztó cigarettafüst és hangosan bömbölő rádió a kiskocsmában, mialatt az első fröccsöt ittuk, lógás az iskolából – ezekre emlékszem a legélénkebben azokból az időkből.

Az utolsó Karácsonyt ültük érettségi előtt, mert a következő évben egyetemi felvételire készültem, és anyám rettenetesen sírt, hogy végleg szétszakad a család, amikor hangos dudálással, a falu főutcáján büszkén végigkocsizva megérkezett Ágoston nagybátyám és Imre. Mintha gyermekkorom színes álmai elevenedtek volna meg: a vén csavargó ugyanúgy nézett ki, mint amilyennek legutóbb láttam, ravasz tekintete végigsiklott rajtunk, mosolya vigyorrá terebélyesedett, majd az örömtől zokogó anyánkat megölelte és megcsókolta. Ezután kiosztotta az ajándékait. Csupa felnőttes holmit kaptunk: szivartárcát, értékes könyveket és velünk egyidős borokat. A szánkban csakhamar szétolvadt a fűszeres csokoládébonbonok és a kimondhatatlan nevű gyümölcsök zamatos íze.

Imrét meg sem ismertük. Méregdrága szövetkabátot, öltönyt, selyeminget, és krokodilbőrből készült csizmát viselt. Magabiztosan, sugárzó arccal lépett oda hozzánk, és kezet nyújtott nekünk. Egész megjelenésében Ágoston bácsikánkra hasonlított, és bár egykorúak voltunk, ő évekkel idősebbnek tűnt.

– Annyira örülök, hogy újra itt lehetek! Mindent el kell mesélnetek! – mondta, és cigarettával kínált.

Azonnal lenyűgözött. Zavartan toporogtam előtte, és azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Andrisnak jött meg a hangja leghamarabb, és csak mesélt és mesélt mindenféle iskolai eseményekről, a tanárainkról, a terveinkről, Imre meg figyelmesen hallgatta, és időnként udvariasan bólogatott. Belém hasított, hogy valószínűleg unja az egészet, hiszen ennél százszor érdekesebb kalandokban lehetett része, de Imre semmi jelét nem adta annak, hogy érdektelennek tartaná a mi eseménytelen életünket, így hamar megnyugodtam, és feloldódtam a közelében.

Imre igazi úriemberként viselkedett, és hamarosan az egész falut az ujja köré csavarta. Akárhová hívtak bennünket, a külföldről érkezett rokont magunkkal kellett vinni, és ő fáradhatatlanul mesélte a csodálatos történeteket lélegzetelállító kalandjairól. Utazott léghajóval, élt a fáraók földjén, oroszlánokat lőtt a szafarin, és csupa olyan dolgot tett, amiről mi csak álmodozhattunk. Éppen úgy mesélt, mint Ágoston bácsi gyermekkorunkban, ugyanazzal a hanglejtéssel, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Bár nagyon készségesnek és finom modorúnak tűnt, hamar észrevettem, hogy azokban a percekben, amikor azt hitte, senki sem figyeli, összeráncolta a homlokát, és mélyeket sóhajtott.

Különös szomorúság lengte körbe, és azon tűnődtem, merjek-e rákérdezni az okára. Ám alighogy megérintettem a vállát, Imre összerezzent, mosolyt erőltetett az arcára, és újabb történetbe kezdett. Nem tudtam a szívéhez közel férkőzni, éreztem, hogy sosem fog őszintén beszélni velem.

Ágoston bácsi és Imre együtt laktak a padlásszobában, és reggelire rendszerint nem jöttek le. Az ebédet mindig együtt költöttük el, olyankor terveket kovácsoltunk, hogy délután merre csavarogjunk, miképpen szórakoztassuk Imrét. Egyik nap kitaláltuk, hogy átvisszük a Csepő lányokhoz, akiknek zongorájuk volt, mert Imre azt mondta, nagyon régen játszott a hangszeren, és szeretné feleleveníteni a tudását. Örömteli várakozással néztünk az este elébe, de Ágoston bácsi, amikor megtudta, mire készülünk, dühösen rámordult fogadott fiára:

– Most nem mehetsz! Elfelejtetted, hogy dolgunk van?

Imre arca hamuszürke lett, és valami bocsánatfélét hebegett. Soha nem felejtem el a szemében támadt rettegést, ahogy felment a lépcsőn.

Aznap éjjel nyugtalanul forgolódtam az ágyban. Furcsa zajokat hallottam a padlásszobából, nyöszörgést és tompa puffanásokat, mintha valakit ütöttek volna. Eszembe jutott a gyermekkori emlék, a vihar és a Főnix-láda. Ugyanaz a bénultság kerített hatalmába, mint régen, de elhatároztam, hogy másnap kiderítem, miért viselkedett Ágoston bácsi olyan szigorúan az unokatestvéremmel.

Ám a következő napok csalódással teltek. Ágoston bácsi és Imre nem mutatkoztak, az ajtót bezárták, és édesanyám szelíd kopogtatására csak egy mogorva válasz jött:

– Egy fontos munkán dolgozunk, ne zavarjatok!

Az ennivalót a küszöbön kellett hagyni nekik, és a házban nem volt szabad zajt csapni. A bátyáimnak és nekem nem tetszett az új rend, ezért úgy döntöttünk, kimegyünk korcsolyázni.

Visszanéztem az útról, és észrevettem, hogy meglibbent a padlásszoba ablakán a függöny.

Három nap múlva végre előjöttek. Imre sápadtnak és nyúzottnak látszott, Ágoston bácsi viszont jó kedvében volt, és kedélyesen elbeszélgetett a szüleimmel. Meglepően sok kérdést tett fel nekem is, szinte minden érdekelte: a jegyeim, a barátaim, a jövőbeli terveim. Még egy történelemfogalmazásomat is elkérte, aztán megdicsérte az íráskészségemet. Megkérdezte, udvarolok-e már valakinek, és amikor fülig pirulva bevallottam, hogy még nem, felkacagott, és elégedetten megpaskolta a hátam.

– Helyes, helyes! Ráérsz még arra, most a tanulás a legfontosabb! – mondta.

Ebéd után édesanyám kávét szolgált fel, Ágoston bácsi pedig kifogyhatatlannak bizonyult a történetek terén. Csak mesélt és mesélt, ám hirtelen minden magyarázat nélkül komor hallgatásba burkolózott.

– Az utóbbi időben sok terhet raktam ennek a gyereknek a vállára – mondta néhány perc múlva sajnálkozva, és megsimogatta Imre fejét, aki összerezzent, amikor hozzáért –, így azt hiszem, az lenne neki a megfelelő jutalom, ha moziba vinnénk a közeli városba. Utána beülhetnénk egy cukrászdába, mit szóltok, fiúk? – fordult hozzánk.

Andris azonnal helyeselni kezdett, és a többiek is örültek a javaslatnak. Egy napunk maradt hátra a vakációból, és minden lehetőséget ki akartunk használni mielőtt visszamennénk a kollégiumba.

– Mindenki a vendégem egy dobostortára! Utána pedig beszédem van a szüleitekkel. Úgy hallottam, ez a Misi gyerek egyetemre készül – bökött most rám, és a szája szegletében hamiskás mosoly bujkált. – Tehetős ember vagyok, szívesen támogatnám, hogy a tanulmányait egy külföldi egyetemen folytassa. Mit gondolsz, Misi, lenne kedved velünk tartani, egy kicsit utazgatni a világban, és az érettségit valamelyik nevesebb külföldi iskolában letenni?

Megpaskolta az arcomat, és én elvörösödtem. Lopva Imrére pillantottam: elsápadt, és beharapta az ajkát. Úgy nézett rám, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak. Anyám elpityeredett, apám csöndesen azt mondta, meg kell ezt még jól gondolni, de én dönthetek. A testvéreim hallgattak. Szédültem. Azt mondtam, megfájdult a fejem, szeretnék lepihenni. Ez félig meddig igaz is volt, hiszen a váratlan lehetőség igencsak felzaklatott. Elnyúltam az ágyamon, néztem a félig bepakolt bőröndjeinket – arra gondoltam, hogy holnap talán mégsem a kollégiumba megyek vissza, hanem valamilyen idegen földre –, és hallgattam, ahogy felbúg az automobil motorja. A társaság elindult szórakozni.

Örültem, hogy végre egyedül maradtam. Fölkeltem, és felmentem a padlásszobába. Az ajtót zárva találtam, de tudtam, hol tartja anyám a pótkulcsot, így könnyen bejutottam. A helyiségben félhomály és iszonyú rendetlenség fogadott. A könyvek, a ruhák, a furcsa ereklyék szanaszét hevertek, az asztalon egy félig megrágott alma és egy felborított borospohár árválkodott. Meggyújtottam a petróleumlámpát, és alaposan körülnéztem. Semmi szokatlant nem vettem észre, de engem most csak egyetlen dolog érdekelt: a Főnix-láda. Csakhamar megpillantottam, ott állt a szokott helyén, a sarokban. Ólomsúly nehezedett a lábamra, amint felé lépkedtem, és remegett a kezem, ahogy a fedeléhez nyúltam. Mély levegőt vettem, lehajoltam, és egy gyors mozdulattal kinyitottam.

Üres volt.

Végigtapogattam a tükörsima alját és az oldalait, bevilágítottam minden szegletébe. Fölöttébb gyanúsnak véltem, hogy semmit sem tartanak benne. Ujjaimat végighúztam a Főnix faragáson: a lángokból születő madár testének aprólékos kidolgozása mestermunkának látszott. Végre pontosan láttam, mit tartott a karmai között: egy emberi alakot. Fölegyenesedtem és még egyszer körbevilágítottam a lámpával elölről hátulról, de semmi sem utalt arra, hogy a láda bármiféle titkot rejtene.

Felsóhajtottam, és magamban elátkoztam ostoba, gyermekkori énemet, aki buta rémálmoknak hitt, és lépten-nyomon szörnyeket sejtett. Ágoston bácsi ajánlata jutott az eszembe, és megborzongtam. Íme, kézzelfoghatóvá vált, hogy végre én is részesülhetek mindama gazdagságban, amit eddig csak Imre élvezett, de a külhoni kalandozások gondolata megrémített. Édesanyám arca ködlött fel előttem, és tudtam, ha messzire mennék tőle, azzal gyógyíthatatlan szomorúságot okoznék neki. Megszoktam ugyan az önálló életet, hiszen gimnáziumba már a közeli városba jártam, évközben pedig a kollégiumban laktam. Az egyetemi szemeszterek alatt is ugyanez a sors várt rám, de mégiscsak közel maradhattam a családomhoz. Mindig is úgy képzeltem, a szülőfalumban szeretnék élni és dolgozni.

Ilyen súlyos gondolatoktól terhesen mentem vissza a szobámba, és álomtalan álomba zuhantam. Már jócskán feljött a Hold, amikor felébredtem az automobil hangjára. Ajtó csapódott, és a konyhából kiszüremlő izgatott beszédből azt vettem ki, remekül sikerült a délután. Édesanyám nevetgélt, aminek igazán örültem.

Egyszer csak valaki torkon ragadott, és úgy leszorított, hogy mozdulni sem bírtam. Alig kaptam levegőt. A sötétben nem tudtam kivenni támadóm vonásait, de a hangjáról azonnal megismertem.

– Nem szabad velünk jönnöd, Misi! Vissza kell utasítanod Ágoston bácsi ajánlatát!

Imre vasmarokkal tartott, és el sem tudtam képzelni, hogyan lehet ekkora ereje. Kétségbeesetten kapálóztam, persze eredménytelenül. Végre elengedett, és én levegő után kapkodtam.

– De hát miért? Mi bajod? Csak nem vagy irigy? – kérdeztem lihegve.

Imre közelebb hajolt, és megragadta a karomat. A Hold fényében megpillantottam a szemét: sárgán villant, és állati erő sugárzott belőle. Abban a pillanatban rettenetesen féltem tőle.

– Ne légy ostoba – felelte Imre fojtott hangon. – Többet nem mondhatok, de jól jegyezd meg, ha élni akarsz, utasítsd vissza az öreget!

Még mielőtt bármit is tehettem volna, eltűnt. Döbbenten feküdtem az ágyamon, és az agyam nem akarta elfogadni az imént történteket. Akárhogy erőlködtem, nem bírtam rájönni, hogy tudott Imre ilyen nesztelenül bejönni, és ugyanolyan észrevétlenül távozni. A rémülettől moccanni se mertem. Nemsokára bejöttek a bátyáim, akik, mivel azt hitték, hogy alszom, a sötétben gyorsan levetkőztek, és nyugovóra tértek.

Az éjszaka nyugtalanul telt, ismét ide-oda hánykolódtam a takaróm alatt. A neszezés, mely később nyögdécselésbe csapott át, összetéveszthetetlenül a padlásszoba felől jött. Felkeltem, és bár minden ízemben reszkettem, szentül elhatároztam, most végre megtudom, mit művelnek Ágoston bácsiék.

A lépcsőkön fölfelé menet vigyáztam, nehogy nyikorogjon a padló a lábam alatt. A tetőtérben két helyiség volt kialakítva: az egyik a bebútorozott padlásszoba, amelyben Ágoston bácsiék laktak, a másik a mellette lévő befejezetlen szoba, amelyet lomtárnak használtunk. Ez utóbbiba léptem be, és összegörnyedve haladtam előre. A tetőgerendáról molyrágta kabátok lógtak alá, a földön pedig a meszes vödörtől kezdve a régi feltornyozott játékokig mindenféle lim-lomot kellett kikerülnöm. Tudtam, hogy a két szoba közötti elválasztó falat gyenge deszkákból ácsolták, és azt reméltem, a repedéseken keresztül sikerül majd leskelődnöm, de legalábbis hallgatóznom.

A falhoz közeledve a tárgyak lassan körvonalazódni kezdtek a deszkák repedésein átderengő fényben. A már jól ismert kénes szag terjengett a levegőben, amitől kis híján öklendezni kezdtem. Nyögések és sóhajok ütemes váltakozására figyeltem föl, és egy szívdobbanásnyi időre megtorpantam. Először csak sejtettem, mit jelent mindez, aztán a bizonyosság teljesen letaglózott. Hasonló hangokat nyáron hallottam a tó partján, amikor Andris és az egyik Csepő lány elvonultak a közeli bokorba. Akkor nekem is felforrósodott a vérem, most viszont undor fogott el.

Az eszem azt súgta, forduljak vissza, hiszen bármennyire is elítéltem, amit Ágoston bácsi és Imre odaát cselekedtek, illetlennek tartottam ilyesfajta titkokat meglesni. Egy megmagyarázhatatlan erő azonban a falhoz vonzott, és amikor már ott álltam előtte, szégyellősen, mégis lúdbőrös kíváncsisággal bekukucskáltam az egyik résen.

Attól, amit láttam kirázott a hideg. A hátamon lecsorgó verejtéktől átnedvesedett az ingem, és úgy, nyirkosan a bőrömhöz tapadt. Kezemet-lábamat bénító zsibbadás járta át. Az előttem föltáruló kép hirtelen elmosódott, majd élesen kirajzolódott, mintha az agyam ki- és bekapcsolt volna a szörnyűséges jelenet hatására.

Ágoston bácsi és Imre vadállatok módjára viaskodtak egymással, szemükben sárgás lángok lobbantak, torkukból morgás tört elő. Ágoston bácsi bőre szürkének és ráncosnak tűnt, ha nem lett volna a szakáll, meg sem ismerem ezt a roskatag vállú, májfoltos arcú, vad éhséggel néző vénembert. Imre csattogtatta a fogát, és hatalmasokat rúgott, olybá tűnt, menekülni akar az öreg elől, de az meglepő módon gyorsabbnak bizonyult nála: macskaügyességgel a szekrény tetején termett, majd onnan a szoba közepére ugrott, és lendületből úgy leütötte Imrét, hogy annak eleredt az orra vére. A fájdalomtól vinnyogó fiút nyakon ragadta – akkor vettem észre az éles karmait –, és beletuszkolta a Főnix-ládába.

Ágoston bácsi ekkor ismeretlen nyelven kezdett el beszélni, mintha egy verset vagy igézetet szavalt volna, és Imre ugyanezen a nyelven próbált ellenkezni vele. Könyörgését az öreg egy jól irányzott pofonnal elnémította.

A ládára faragott kép felizzott, a Főnix madár megmozdult, és kitárta a szárnyát. Az ébenfa lapokon egyszer csak írásjelek tűntek fel, ragyogó, fehér színben játszottak, a ládából pedig vörös fény áradt. Imre már nem nyöszörgött, csak szaggatottan lélegzett. Fölemelte a fejét, és a résre függesztette a tekintetét.

Észrevett.

Dermedten álltam ott, a szívverésem a fülemben dübörgött, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elnyomjam zihálásomat. Imre szemében fájdalom és kétségbeesés kavargott, de nem árult el engem. Megrándult egy izom az arcán, és összeszorította a fogát. A fény, ami a ládából jött beborította a testét. Bőre hirtelen áttetszővé vált, és láthatóvá váltak a belső szervei, a lüktető szív, és egy különös, ezüstösen csillogó hajszálvékony érhálózat, amely a vénák mentén húzódott. Ez az egész testén keresztül-kasul átszövő ezüstfonál-rendszer megduzzadt, lüktetni kezdett, és a benne áramló valami egy irányba folyt: a nagybátyám keze felé, amivel Imre fejét tartotta. Láttam, amint ez a furcsa anyag átszivárog belé, mintegy kiszippantotta azt a fiúból. Imre légzése lelassult, a teste elernyedt, és a bőre összefonnyadt, miközben Ágoston bácsi arca kikerekedett, és pirospozsgássá vált. Szemmel láthatólag megfiatalodott. Az egész nem tartott tovább néhány percnél, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A nagybátyám olyan élvezettel csettintett, mintha csak egy finom bort kóstolna. A gomolygó fény lassanként eloszlott. Imre ráncosan és kiszáradva feküdt a ládában, és Ágoston bácsi rácsapta a fedelét. A Főnix gyöngyház szeme gonoszul csillogott.

– Szép álmokat – suttogta rekedten Ágoston bácsi, majd kuncogva az asztalhoz ment, és a petróleumlámpa fényénél egy régi könyvet kezdett lapozgatni, olyan természetesen, mintha mi sem történt volna.

Nem tudom, hogyan jutottam ki a lomtárból, csak arra emlékszem, hogy borzasztóan lassan mozogtam, mert nem akartam zajt csapni. A szobámba érve egyszerre tört rám a sírás és a hasogató fejfájás. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: el innen, minél hamarabb! Reszkető kézzel pakoltam be a maradék holmimat a bőröndömbe, és szinte lábujjhegyen mentem ki a házból. Reméltem, hogy elérem a hajnali vonatot, amely a biztonságos kollégiumba visz.

A vasútállomás épületében álltam, és az ablakokra fagyott jégvirágokat bámultam ki tudja mennyi ideig, amikor rádöbbentem önnön gyávaságomra. Imre arca jelent meg előttem, aztán anyám, apám, és a testvéreim jutottak eszembe. Nem hagyhattam őket a padlásszobában élő rémség karmaiban!

A felismerés olyan hirtelen hasított belém, hogy észre sem vettem, mikor kezdtem futni, és hol ejtettem el a bőröndömet. A jeges úton sokszor elcsúsztam, a nadrágom elszakadt, a feltámadó szél lefújta a fejemről a sapkát. Mindezzel már nem törődtem. Csak azért imádkoztam, hogy időben visszaérjek, és megmenthessem a családomat.

Berontottam a házba, és majdnem ledöntöttem a lábáról Andrist.

– Hát te meg hol jártál? – kérdezte csodálkozva.

A kezében a reggeli kávé gőzölgött, és anyám dúdolását hallottam a konyhából.

– Hol van Ágoston bácsi? – lihegtem.

– Elment – felelte Andris. – Azt mondta, sürgönyt kapott és föltétlenül el kell utaznia. Éppen elkerülted.

– És Imre?

– Természetesen vele ment.

– Te láttad Imrét? Hogy nézett ki? Hogy érezte magát? – Görcsösen kapaszkodtam a bátyám karjába, és hallottam, hogy remeg a hangom.

Andris csodálkozva felvonta a szemöldökét, és így szólt:

– Hát hogy nézett volna ki? Olyan volt, mint mindig. Még viccelődött is velem, és sajnálkozott, hogy nem tudott tőled elbúcsúzni. Misi, most komolyan, mi ütött beléd, hogy ilyen korán reggel sétálni indultál?

Összeroskadtam, és zokogni kezdtem. Anyám kétségbeesetten odaszaladt hozzám, a testvéreim körbevettek, és mind vigasztalni próbáltak. Azt hitték, csalódottságomban sírok, mert Ágoston bácsi végül mégsem vitt magával, és örökre búcsút inthetek a külföldi egyetemnek. Nem meséltem el nekik a titkot, hisz úgysem hittek volna nekem. A falnak támaszkodva könnyeztem, és őszinte fájdalommal gyászoltam Imrét, akit egy év múlva, amikor a halálhírét megkaptuk, sem tudtam úgy elsiratni többé, mint azon a januári reggelen.  

 

 



Forrás:

Csoport: Bori | Hozzáadta: Bori (2013-10-06) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 567 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...