Számos kritika szerint
sem a Fekete Vőlegények előtt, sem
pedig utána nem sikerült Gulácsynak ilyen maradandót és tökéleteset alkotnia.
Mások azt állítják, ha bármi negatívumot föl lehet róni ennek a
regénynek, akkor az a nyelvezete, ami tele van zsúfolva modoros kifejezésekkel,
a mai magyar nyelvtől idegennek ható szavakkal, túldíszített mondatokkal.
Csakhogy ezek a szavak, mondatok éppen az adott történelmi kor hiteles
ábrázolására hivatottak, általuk az olvasó valós történelmi élethelyzetekkel
találkozik. Gulácsy páratlanul tudja visszaadni a mohácsi vész idején játszódó
események hangulatát.
A Fekete Vőlegények,
talán a nyelvezete miatt, talán a sok történelmi vonatkozású szereplő
és esemény miatt is, nem könnyű olvasmány. Nem lehet „befalni”, mint
ahogy a
mai szórakoztató irodalommal szokás tenni. A mondatokat, szófordulatokat
ízlelgetni, csócsálni kell, időt szánni arra, hogy elmerüljünk egy-egy
szereplő, vagy helyszín leírásában. A szöveg olyan, mintha élne,
lélegezne, gördülékenységét a rövid és a hosszú mondatok váltakozása
adja. A sodró ritmust nem törik meg fölösleges, iskolafelmondós
történelmi magyarázatok, ám apránként adagolva mégis mindent megtudunk a
korszakról. A leíró részek éppen addig tartanak, hogy az olvasó figyelme ne lankadjon, aztán átváltanak dialógusokra/szituációkra.
Egy
történelmi regény akkor jó, ha nem kell oldalakat átugrani a száraz,
szájbarágós információk miatt. Gulácsy szövegének titka abban rejlik,
hogy egyszer csak elkap, többé nem enged, és ha mégis kihagysz egy
mondatot, utána bűntudatod támad.
A mai olvasó ritkán talál ennél
komplexebb történelmi regényt. „Gulácsy
komolyan vette regényírói feladatát. Részletes előtanulmányokat végzett. Több
mint húsz kötetnyi jegyzetanyag tanúsítja szorgalmát, s ezt a korra vonatkozó
történelmi szakirodalomból való hatalmas ismeretanyagot mind beötvözte
regényébe. Sőt, az elolvasott, feldolgozott történelmi munkák (…) jegyzékét
regénye végén – szokatlan eljárással – közölte is.”
Ez a
szívós gyűjtőmunka nem csak a történelmi adatok terén mutatkozott meg, hanem
olyan apróságok tekintetében is, mint például a ruházkodás, fegyverviselés,
udvari etikett hiteles ábrázolása. Álljon itt egy hangulatos életkép abból a részből,
amikor Czibak Imre apródként megkezdi szolgálatát a Zápolya családnál:
„Tizenkét fogás váltotta föl egymást, de Sebő igazsága
mégis beteljesedett Imrén. Egész alaposan éhen maradt asztalbontásig. Hol
magáért, hol a hajdújáért ügyelt, hogy el ne vétsenek valamit az úri
tisztességből. (…)
– Na, húgom, hát meg vagy-e velem elégedve? Jól
raktam-e le az egzáment?
Sárika pajkosan nyalogatta meg a száját.
– Nálunk Putnokon már megtenné. De itt még mindég
tanulnod kell. Cipóval máskor ne törülgesd a levest.
– Né! – hökkent meg az apród – jobb, ha kinyalom
talán?
– Egyéb se hiányzik! Hagyd te békén azt a levest! Nem
arra való, hogy belefetyeld.
– Azt parádéból öntik alája?
– Körülbelül.
Imre a fejét ingatta. Csöndesen botránkozott.
– Nálunk, látod, senki ember elé olyan ételt nem
adnak, amire csak ránézni szabadjon. Mink bizony az ujjunkat is megszopjuk
utána, ha éppen jólesett valami.
– Ne dicsekedj vele! – nevetett a kislány.
Később oktatólag tette hozzá:
– Aztán el ne felejtsd megmondani a hajdúdnak, hogy a
kanalat ezentúl ne a dolmányába fenje! Arra lóg a vállán a hímes keszkenő, hogy
abba törölje.
– Kár azért a kendőért, te! Vadonatúj holmi.
– Sose törődj vele!
– Isten neki! – adta meg magát Imre. – Egyéb panasz
nincsen?
– Tanítsd meg a legényedet, hogy az orrát ne
szívogassa. És ne pökdössön minduntalan, mert az erős vétek az illedelem ellen.
Tudod: szolga szerint ítélik az urat. És ha nem ügyelsz rá, hiába igyekszel
akkor te magad.
– No, majd eldugom az orrát, ne félj!”
Később, Czibak Imre férfivá érésével az életképek is
komolyodnak, sötétednek, ám a nyelvezet mit sem veszít ízességéből, a jelenetek
pedig történelemhűségükből. Amikor a fiatal katona megérkezik a fogarasi
végházba, hogy megkezdje szolgálatát Tomory Pál kapitány úrnál, furcsa hadi
szokásnak lesz szemtanúja:
„Ujjával a vár falára mutatott.
– Talán bizony gyümölcsöt aszaltatok, hallod?
– Aszal ám az ördög! Hússal él a katona meg
szalonnával.
– De ott a bástyatetőn! – makacskodott Imre. – Az
madárhessentő? Úgy látom, mozog.
A káplár fölkapta a fejét, maga is kíváncsian a másik
kíváncsiságától. Aztán megint le is biggyesztette.
– Nem madárkergető az, hanem szikkasztó.
– Micsoda?
– Hejnye! – sandított oda a katona. – Hadnagy uram se
sok hadat láthatott eddig, ha így nem ösmeri a szokást!
– Én táborral jártam, nem várszolgálatban.
– Vagy úgy – nőtt meg egyszerre a katona. – Mink itt
az ellenség fejét levegyük és kitesszük szikkasztóba. Hogy ott meg ne fázzék,
hát kitömjük szalmával. Ami kiszikkadt, megyen egy renddel följebb. Ott is
marad, amíg szélnek ered a haja. Szikkasztani pedig kopja hegyin szokás, hogy
jól járja a szél és a por ne nagyon érje.
– Ezeket mind tegnap kerítettétek?
– Alighanem – bólintott a hadfi önérzetesen. – Épp
csak imitt-amott van közte, ami régebbi. Megösmerszik arról, hogy azokat a
madarak már lekopuzták. Meg hajuk sincsen. Elhordta a vihar. (…) Akad köztük, amelyik
háromesztendős. De nem minden koponya állja addig. A hitványabb hamar elmállik.”
A
regény szerkezete ellentétezésre épít, a szerteágazó konfliktusok lassan bomlanak
ki és telnek meg feszültséggel, egészen a végső konfrontációig. A cselekmény egyszerű
jelenettel, két suhanc verekedésével indul, ebből bomlik ki két család
ellenségessége (Czibakék és Csákyék), majd a főúri családok pártoskodása (Jagelló-
és nemzeti pártiak), végül pedig két király vetélkedése, akik mögött két
asszony küzdelme áll. A párhuzamos szerkezet nem csak a szereplők, események megrajzolásában
jelenik meg, hanem szociálpolitikai vonatkozásban is láthatjuk miként áll egymással
szemben a nemesség-parasztság (Dózsa féle forradalom), valamint a Kelet és a
Nyugat (pogányság, kereszténység).
A
regény tulajdonképpen Czibak Imre karakterfejlődésének története, és ezzel
párhuzamosan nyomon követhetjük az országban végbemenő változásokat, amelyek a
mohácsi vészig vezetnek. De ha valaki nem történelmi összefüggései miatt
olvassa a szöveget, akkor is élvezetet talál az izgalmasan összefonódó
sorsokban, a különböző belső indíttatásokban, amelyek a karaktereket mozgatják.
Gulácsy a lélekben végbemenő emberi vívódásokat, a meghozott döntések után
érzett bűntudatot boncolgatja. A felnőtté érés könyve ez, a vad szenvedélyeké,
a nehéz döntéseké, a felelősségvállalásé, és a gyászé. Czibak Imre olyan hős,
aki bár sodródik a történelmi eseményekkel, mégis megmarad igaznak és
tisztának. Sorsa a mohácsi sors, a „magyar sors”. Fekete vőlegény ő is, mint barátja,
Tomory Pál, és a fekete vőlegénység nem csak arra vonatkozik, hogy elvesztették
a szeretett nőt, hanem valami nagyobb gyászt is hordoznak magukban: kettejük erkölcsi
tisztasága szembefordul az országban egyre inkább eluralkodó káosszal és
erkölcstelenséggel. Tomory és Czibak kapcsolatában egyfajta mester-tanítványa,
apa-fia viszony figyelhető meg. Tomory egyszerre katona és szent ember,
katalizátorként működik abban a folyamatban, amely Czibak Imre személyiségét
olyanra formálja amilyenre kell: felelősségteljessé és erőssé.
Gulácsy
szigorú kritikusai szerint a regény nem nélkülözi a nacionalista elemeket, és a
tragikus sorsú magyarság képét heroizálja.
Valóban érződik benne a „sírva vigad a magyar” életérzés, de a végkifejlet
mégsem egészen pesszimista kicsengésű. A regény olvasása ugyanis mindenképpen
önvizsgálatra, elgondolkodásra késztet, és talán azt üzeni, te itt vagy, te
megmaradtál, és joggal lehetsz büszke arra, aki vagy. Az írónő vészharangot
kongat, de azért teszi, hogy felébressze az életösztönt. Czibak Lőrinc bihari
udvarában Fülöp páter vissza-visszatérő alakja képviseli legmarkánsabban ezt az
üzenetet:
„–
Élni fogunk – mondta konokul. – Sok száz évre porciózták ugyan a hibáinkat, de
az erőinket is. Nem féltem én ezt a népet, ha mindjárt érzi is a bőröm az időt,
akár a macskáé. Nem porlik az agyag a lángban, hanem megkeménykedik. Üsd a
tűzkövet: szikrát ad. De hagyd a kényelmes mederágyban: homok lesz belőle. Kell
a magyarnak a fájdalom, hogy emlékezzék, és a veszedelem, hogy eggyé ébredjen.
– A
halál is?
– Az
is. Hogy föltámadhasson.”
Bohuniczky
Szefi: Fekete Vőlegények. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00412/12852.htm
