Szerettem első lenni, ha kővirág szedésre mentünk. Az is megesett, hogy sokszor már órákkal előbb ott voltam, vagy már előző délelőtt elmentem az Öregek Temetőjébe, és bejártam a terepet keresztül-kasul. Előre élveztem az elkövetkező játékot, csak attól féltem, hogy társaim nem jönnek el és akkor fuccs az egésznek. Arról nem is beszélve, hogy bármikor összefuthatunk a bakkádokkal, és titokban rettegtem, hogy az ellenség valamiképp megszégyenít. Nem tagadom, fel akartam vágni a barátaim előtt, okosabbnak tűnni náluk. Nemegyszer meg is csodálták, hogy előre tudok több mindent, hová-merre mozdulnak a régi kopjafák, ha nekik súrlódik valaki, milyen irányba kavarog a szél, ha a hatalmas kőangyal egyszer csak úgy dönt, megsuhogtatja a szárnyát, és melyik bokor támadó szándékú vagy búvóhelyet kínáló. Most is annyira izgatott a játék, hogy egész éjjel ezen járt az eszem. Többször ellenőriztem a tűzkígyómat, elég éhes-e, hiszen a soron következő eseményekben részben rajta áll vagy bukik a sikerünk. Játék, így hívtuk a havonta ismétlődő rituálét, amelyben a hozzám hasonló fiatal mágusok részt vettek. Senki sem tudta, honnan ered az ostoba elnevezés, hiszen éppenséggel véresen komoly dologról volt szó. Apám szerint a Háború után alakult ki a szokás, de ezt ő is csak a nagyapjától hallotta. Az iskolában úgy tanították a Mesterek, hogy amikor évszázadokkal ezelőtt véget ért a Háború, a népünk két nemzettséggé szakadt: mi, hukkarik megőriztük hitünket és szokásainkat, ám a bakkádok, akik valaha testvéreink voltak, elkorcsosodtak, és hitvány életet kezdtek élni. Kanadh-Um áthatolhatatlan mocsarának túlpartján kezdődött a birodalmuk. Egyébiránt égig érő falak védtek bennünket tőlük, melyeket a magasztos hukkari ősök emeltek. Az egyetlen terület, amely közös maradt, az Öregek Temetője volt. Ez a hatalmas peremvidék adott otthont a több ezer hukkari és bakkád halottnak, akiket az idő során ide temettek. Természetesen ádáz küzdelmek folytak ezért a darab földért is, hiszen mindkét fél váltig hangoztatta, az ő ősei nyugszanak itt többségben, őt illeti hát minden jog, és a kővirágból származó varázserő. Emiatt majdnem kirobbant a következő Háború, de az ősök szellemei végül sajátságos módon vetettek véget a marakodásnak: ezüstszínű ködburkot vontak a temető köré, amely nem engedte át a fegyvereket. Aki akart, puszta kézzel átléphetett a fátyolszerű védőfalon, és saját ügyességében bízva próbálkozhatott a kővirág leszedésével, vagy a benne rejlő erő kinyerésével. Ez azonban azt jelentette, hogy bármikor ökölharcra kerülhet sor a bakkád szörnyetegekkel, ezért sokan, akiket ismertem csoportosan jártak. Én szerettem egyedül kószálni a temetőben, de csak a szüret előtti napokban. Tudtam, olyankor nem jár ott senki rajtam kívül. Amikor viszont a kővirág megérett a leszedésre, én is jobban szerettem, ha a barátaimmal együtt vettünk részt a játékban. Eddig szerencsére nem találkoztunk eggyel sem az ellenség közül. Igaz is: én még soha életemben nem láttam bakkádot szemtől szembe. Hogy milyenek ők, csak képekről és mások leírásaiból tudtam. Bevallom, a történelem nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, többnyire éppen csak elégséges osztályzatot kaptam belőle. Mindössze annyit tudtam az ellenségről, hogy már rég elveszítették a lelküket, és álatokká alacsonyodtak, ezért elpusztításuk nem számít különösebb bűnnek az istenek előtt. Úgy mondják, a kővirág szirmaiban az ősök szellemének esszenciája sűrűsödik össze, a bibéjében pulzáló tűz pedig a varázserejüket rejti. Bár a régiek teste elporladt, lelkük tovább él, és ezt a csodálatos módját találták, hogy mágiájukat az utókorra átörökítsék. Telihold után érdes szikladarabok nőnek ki az Öregek Temetőjének földjéből, és a tetejükön ott díszeleg a kőszilánkokból álló mozaikszerű virág. Amelyiknek a bibéje erősen parázslik, az megérett a szüretre. Ekkor következnek a tűzkígyók. A gazdája a jól idomított állatot fejével a virág közepére dobja, és ha ügyesen eltalálja, a kígyó bekapja a bibét, és mohón szívni kezdi belőle a varázstüzet. Mondhatom, évek óta gyakorlok a kígyómmal, és mostanában az első hajításra eltalálom a virágot. A kígyókhoz érteni kell. A fejük tűzforró, és csak a farkuknál lehet kézbe venni őket, mert ez a részük hideg. Aztán, ha az állat jól megszívta magát varázstűzzel, le kell rántani a bibéről, és rendesen megfogni, mert ekkorra már egységesen meleg az egész teste, de nem kibírhatatlanul forró. Aztán óvatosan a kulacsok fölé kell tartani a fejét, és kicsurgatni belőle az időközben langyos, iható nedűvé változott tiszta mágiát. Bámulatos a kígyók anyagcseréje! Miután az utolsó cseppet is kifacsarjuk belőle, neki magának még mindig marad annyi tartaléka, hogy kihúzza a következő szüretig. Persze, ez nem túl sok varázserő, hiszen a végén osztozunk társaimmal az italon. Sokkal hatásosabb lenne egyből a virágból nyerni a mágiát, de egy méteres körzetében olyan gyilkos hőség terjeng, hogy az életét kockáztatja az, aki csak megközelíti. Pedig a kővirágból egyszeri alkalommal kinyerhető közvetlen mágikus hatás annyi varázserővel tölthetne fel, hogy egyből Nagymesterré válnék. Csakhogy a direkt erőkinyerésnek még senki se találta meg a módját, de nem is nagyon gondolkodtunk ilyenen, mert a havi játék is eléggé nehéz, ami azt illeti. A kígyós módszert egyedül mi hukkarik alkalmazzuk, mert az állatok csak a mi vidékünkön őshonosak. Arról sejtelmem sincs, hogy a bakkádok miként oldják meg a dolgot. Hallottam olyan pletykákat, miszerint a bakkád mágustanoncok lesből figyelnek bennünket, megvárják, míg elmegyünk, aztán odaosonnak, és összegyűjtik az általunk az ősök tiszteletére kifröccsentett italt. Pocsolyából ivó, szánalmas férgek! Hajnalhasadáskor a ködfüggöny előtt álltam, és izgultam, hogy a társaim eljönnek-e. Először Dek-Han alakját pillantottam meg a távolban, majd sora érkezett Gidál, Mak-Nil és Özed. Mindegyikük hátán bőrzsák, benne a kígyókkal. Övükről kulacsok lógtak. Előérzetem igaznak bizonyult: ők is kifogytak már a varázsitalból. Üdvözöltük egymást, aztán beléptünk az Öregek Temetőjébe. Az odvas fákat vastagon benőtte a moha, madárdal sehol sem szólt. Itt-ott velünk egymagasságú, vagy éppenséggel nagyobb sírkövek fehérlettek a kopár, őszi ágak között. Némely kápolna valóságos erődítménynek hatott; gipszből készült furcsa homlokzati figuráikkal, vízköpőikkel elhagyatott, ősi városromok benyomását keltették az erdőben. Csöndesen és óvatosan haladtunk előre. Fokozott éberséggel figyeltünk minden neszre, mert nem tudhattuk, honnan leselkedik ránk veszély. Az ősök szellemei szeretik a tréfát, és kifejezetten jól szórakoznak, ha az ifjú mágusok a szemük előtt járnak pórul. Halk kacajok kísértek bennünket, amelyekről tudtuk, ártalmatlan, bolyongó lelkektől származnak. A sírokra nem mertünk lépni, hiszen az az öregek meggyalázását jelentette volna, és a szellemek mérhetetlen haragját vonná maga után. A bakkádi hantokat és korcs kísérteteiket természetesen nem tiszteltük, de ennyi idő után mindenhol megkoptak a nevek, és már lehetetlennek tűnt megkülönböztetni a mieinket az övéiktől. Sokáig bandukoltunk, és nem találtunk egyetlen kővirágot sem. Kezdtem ideges lenni. Gidál megszólalt: – Forduljunk vissza! Itt már nem lesz semmi. Talán egy másik csoport megelőzött bennünket! – Nem! – feleltem határozottan. – Tartsatok ki! Tudtam, hogy vannak fanatikusok, akik éjszaka is kimerészkednek, de nekem ehhez sosem volt elég bátorságom, és gyanítottam, a többieknek sem. Közben már harmadjára haladtunk el egy kőoroszlán által őrzött kripta mellett, pedig mindannyiszor másik ösvényt választottam. Az ősök szándékosan megváltoztatták az utat. Azoknak a csapásoknak, amelyeket tegnap megfigyeltem és megjelöltem, mára nyomuk veszett. Mak-Nil oldalba bökött, és a kőállatra mutogatott. – Te, ez mozog! – Honnét veszed? – Láttam! – Mikor? – Most! Lelassítottam a lépteimet, és jobban megnéztem. Az oroszlán éppen odébb rakta az egyik lábát. Morgást hallottunk, és a szellemek kacagása egyre erősödött. – Hát jó, ha ezt akarjátok! – kiáltottam, és az öklömet ráztam. – Gidál: porfelhőt! Özed: lassítsd le az időt! Futásnak eredtünk, de abban a pillanatban a kőoroszlán irtózatos recsegéssel elvált a talapzatától, és dühös ordítással utánunk vetette magát. Gidál elmondta az igét, és lába nyomán por és földrögök szöktek a levegőbe. A bestiát ez nem késztette megállásra. Prüszkölve bár, de továbbra is szorosan a nyomunkban lihegett. Özedre üvöltöttem, de ő megbotlott, és elesett. Megtorpantam. Visszafordultam, és rohanni kezdtem felé. Társam holtsápadtan bámult rám. Fölemeltem a kezem, és gyorsan elmormoltam a szavakat. A környező sírok körül heverő kövek a levegőbe emelkedtek, majd az éppen ugrani készülő oroszlánra zúdultak. Elkábult a pofájába záporozó kövektől, de láttam, hogy csak rövid időre. Hát igen, az én erőm a tárgyak mozgatásában állt, de mivel már egy hete, hogy megittam az utolsó adag varázstűz nektáromat, meglehetősen gyengére sikerült a mágia. Szét kellett volna zúznom apró darabokra a szörnyeteget. Felsegítettem Özedet, és magam után rángatva a sírok közé szaladtunk. A többiek egy kápolna ajtajából integettek. Amikor odaértünk, behúztak minket, és becsukták mögöttünk a nehéz vasajtót. Éppen időben. Erősen ziháltunk, és nagyon meg voltunk ijedve. Hallottuk az oroszlán körmeinek kopogását az ajtón, majd a falakon. A mocskos dög hozzálátott, hogy kivájja az épület oldalát! – Miért nem állítottad meg az időt? – förmedtem Özedre. – Csak. Csöndes, tiszteletreméltó fiú volt, láttam már, hibáztam, hogy ilyen stílusban vontam kérdőre. – Csak! – ismételte meg. – De az is lehet, hogy féltem tőle! Az is lehet, hogy nem jutott eszembe az igézet! Rájöttem, hogy Özednek talán már régóta nincs varázsitala, és elszégyelltem magam. – Hogy fogunk kijutni innen? – kérdezte Dek-Han. A kápolnára jól emlékeztem. Jártam már benne korábban, és tudtam, alatta hosszú katakombafolyósok húzódnak. Leemeltük az egyik szarkofág tetejét, és lementünk az előttünk feltáruló lépcsőkön. Gidál fáklyát gyújtott, azzal világította nekünk az utat, na meg visszaverte a falból minduntalan ki-kitörő fagyökereket. Ezek az átkozott kacsok csak azt várták, hogy mihamarabb a nyakunkra tekeredhessenek. Szerencsére nem kellett sokáig a földalatti járatban vergődnünk. Csakhamar egy csapóajtón keresztül a felszínre jutottunk, és ismét a kísérteties hantok között haladtunk. Egyre beljebb kerültünk az Öregek Temetőjében, a terep ismeretlennek tűnt számomra. Furcsa neszezések szűrődtek a bokrokból, és a köd is sűrűsödött. Már kezdtem feladni a reményt, hogy kővirágot találunk, amikor Mak-Nil egyszer csak felkiáltott: – Odanézzetek! A lejtős ösvény kis völgybe futott, amelyben réges-régi síremlékek és hegyes sziklák terültek el. A völgy mélyén pedig ott volt a föld mélyéből kinőtt sziklatörzs, mely ágas-bogas törpefára hasonlított, és ágainak végén egy-egy vörösen izzó kővirág díszelgett. A lélegzetünket is visszafojtottuk az izgalomtól. Osonva közeledtünk a cél felé, amikor vérfagyasztó huhogás ütötte meg a fülünket. – Fedezékbe! – kiáltottam, de abban a pillanatban szél kerekedett, körbefont és felkapott bennünket, majd iszonyatos erővel a földhöz vágott. Csípős fájdalmat éreztem a szememben, alig láttam valamit. Ez valami bakkád varázslat lesz! – gondoltam. – A tankönyvek éppen így írják le a találkozás első tüneteit! Össze-vissza kalimpáltam magam körül, aztán azt éreztem, hogy valaki megragad, és veszettül húz maga után. Mak-Nil talált rám, majd az egyik sír mögé vonszolt. Hosszú percek teltek el. Minden porcikám sajgott, de legalább a szemem rendbejött. – Gyerünk, nézzük meg közelebbről! – indítványoztam. A többiek bizonytalannak tűntek, de azért bólintottak. Két csapatra oszlottunk, és kúszva elindultunk a kővirág felé a síremlékek takarásában. Aztán még lassabban haladtunk előre a bozótok és a sziklák közötti ösvényeken. A szél most gyöngédebben fújt, és az arcunkba hordta a fákról lehulló faleveleket. Bármennyire vigyáztunk a mozdulatainkra, zörgött alattunk az avar. Bosszús lettem, de leginkább azért, mert még mindig nem láttam tisztán, hogy mivel állunk szemben. Özed felszisszent mellettem: – Bakkádok! – És olyan erősen megmarkolta a karom, hogy feljajdultam. A dolog kezdett nagyon izgalmassá válni, de én továbbra is hitetlenkedtem, és gyanakodva fürkésztem az előttem lévő táj részleteit. A bokrok gubancos ágától nem sokat láttam, úgyhogy kicsit fölemeltem a fejem. A többiek is nézelődtek átellenben, láttam Gidál fejét előbukkanni egy csorba sírkő mögül. A kővirághoz közel villanásnyi mozgást érzékeltem. Mérges lettem. Ha ezek tényleg bakkádok, mi a csudát csináljunk most? – Te! – Mak-Nil halkan odakiáltott. – Ez egyedül jött! – És? – Kapjuk el! – javasolta kurtán. – Fityfenét! És ha mégis többen vannak? Féltem a bakkádoktól, mint mindannyian. Úgy tanultuk, a bakkád olyan fajzat, amelyik első felindulásból üt, teljességgel kiszámíthatatlan, és sose lehet tudni, hogy a következő pillanatban mit csinál. Persze, azt sem akartam, hogy a többiek később elhíreszteljék rólam, berezeltem. Így hát megembereltem magam, és felkiáltottam: – Hé, te bakkád, tudjuk, hogy ott vagy, gyere csak elő! Nem jött semmi válasz, csak egy morgás. Közelebb húzódtam egy fejfa hátához, és tovább kiabáltam: – Jellemző! Ti bakkádok mindig is gyávák voltatok, ezért is veszítettétek el a Háborút! Lám, most sem mersz megmutatkozni! Erre már mozgolódás támadt a kővirágtól balra, és éles, határozott hangon jött a válasz: – Nana! A Háborút ti veszítettétek el, és ti hukkarik vagytok a gyávák! Úgy hallottam, a fegyvervarázslatokat sem tudjátok rendesen, szablyák helyett csontkaparó bicskát készítenek a mágus-kovácsaitok! A döbbenettől teljesen elképedtem, aztán az arcomba szökött a vér. – Majd adok én neked! – ordítottam. – Ti bakkádok olyan ostobák vagytok, hogy a Háború alatt a tőlünk lopott cipőkrémet kentétek a kenyérre zsír helyett! – Micsoda? Én ezt éppen fordítva tudom! Hiszen ti megeszitek a kígyókat, akik pedig Nun-Hág Isten szent állatai! Nem tisztelitek a törvényt, loptok, csaltok, ahol csak tudtok! – Hazugság! Te, szőrős pofájú, négypatájú, fogatlan bestia! – Majdnem felugrottam, és átkot szórtam a fejére. – Tessék? Miféle őrültségeket beszélsz? Hogy mersz engem sértegetni, amikor a népedet az Isten úgy megbüntette, hogy örökké hajlott háttal kell járnotok, és abban lelitek kedveteket, ha egymás vizeletében fürödhettek? Ti, félarcú, kétszarvú szörnyetegek! Nem bírtam tovább ezt a sok sületlenséget, hanem előugrottam a rejtekhelyemről, eltökélve, hogy egyedül szállok szembe a szemtelen bakkáddal. Varázsigét mormoltam, mire a kövek és a sziklák megmozdultak körülöttem, és a levegőbe emelkedtek. Még egy pillanat, és az ellenségre küldöm őket! Minden erőmet el fogja nyelni ez a támadás, de nem bántam. Aztán eszembe jutott az ősök törvénye, miszerint a temetőben nem szabad fegyvereket használni, és egymás vérét ontani. Ki tudja, ha rázúdítom a köveket, az már fegyverhasználatot jelent. Habozás lett rajtam úrrá, és elhatároztam, megvárom, hogy ő támadjon először. Táncoló falevelek örvénylettek az egyik sír előtt, amelyből egyszer csak elém ugrott egy nyeszlett kis alak. Szikrázott a tekintete, ám megtorpant, és csodálkozva bámult rám. Én is hasonlóan meglepett arcot vághattam, mert a bakkád velem egykorú, siheder fiú volt. Kíváncsian méregettük egymást. – Azt hittem, négy lábad van, meg patáid – hebegtem. – Én is rólad, hogy szarvaid… Eh, micsoda baromság! Leestek a körülöttem lebegő kövek, ő pedig elcsitította a szelet. Előjöttek a többiek is a rejtekükből. A bakkád riadtan hátrált egy lépést. – Egyedül vagy? – kérdeztem. – Én mindig magamban járok – felelte. – Te huhogtál? – Én! Nyugtalanul pislogott ránk, aztán megkérdezte: – Mi van a zsákotokban? Kivettem, és megmutattam a tűzkígyómat. – Látod, nem esszük meg őket, hanem éppen ellenkezőleg, enni adunk nekik! Így mindenki jól jár! – Elmeséltem neki a kígyók szerepét a mai napon. Erre elsápadt, és haragosan felkiáltott: – Én voltam itt előbb! A kővirág engem illett! Annyira megdöbbentem a szavaitól, hogy teljesen megnémultam. Legalább három vörösen izzó kővirágot láttam a sziklaágakon. Csak nem kell neki mindegyik? Megrántottam a vállam. – Nekünk aztán mindegy! Ne mondja senki ránk, elsőrendű hukkari varázslóinasokra, hogy elvesszük, ami a másé! Csakhogy úgy tudom, ti bakkádok nem értitek a varázstűz kinyerésének a módját! Vagy tévedek? – A hangom diadalmasan csengett. Elsötétedett az arca, és nagyot nyelt. – Veletek ellentétben, mi nem vagyunk olyan gyáv… akarom mondani, mi nem kígyókat használunk! – Hát akkor? – Biztosak vagytok benne, hogy látni akarjátok? Bólintottunk. – Akkor álljatok hátrébb! Engedelmeskedtünk, ő pedig megállt néhány méternyire a kővirágtól. Sokáig nézegette, majd nagy levegőt vett, kifújta, aztán összeszorította az ajkát, és nekiiramodott. Annyira gyorsan történt, hogy azon csodálkoztam, hogy voltam képes mindent megfigyelni ilyen apró részletességgel. A bakkád a másodperc törtrésze alatt a sziklatörzshöz ugrott, és puszta kézzel megragadta, majd letörte a kővirágot. Villámhoz hasonlatos fénynyaláb csapott ki a bibéből, és átszaladt a fiún, aki egész testében összerándult, majd hangtalanul a földre rogyott. Fekete füst terjengett körülötte, a haja lepörkölődött, és a testét égési sebek borították. De nem ez tűnt a legszörnyűbbnek. Jobb keze, mellyel leszakította a virágot üszkös csonkká szenesedett. Felforrósodott, vörösen lüktető testéről, és az őt körbevevő lüktető energiaburokról láttuk, hogy a varázstűz teljesen elárasztotta a belsejét. Bennem akadt a lélegzet, erre álmomban sem gondoltam. Talán percek teltek el, amire meg tudtam szólalni. Mindannyian odaszaladtunk hozzá. – Hát te hogyan… Miért? – nyöszörögtem. Éppen csak magához tért, és eltorzult az arca a fájdalomtól. – Én csak ezt a módját ismerem – suttogta. Feltápászkodott, és körbenézett. A kővirág ott hevert tőle néhány lépésnyire. Jó néhány szirma összetört, de a közepe vörösen lüktetett. Ezek szerint maradt még benne tetemes mennyiségű varázserő! Átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű lenne most felkapni a valószínűleg langymelegre hűlt kővirágot, és elfutni vele! Ránéztem a többiekre, és az arckifejezésükből arra következtettem, hogy ők is erre gondolnak. Nem! Ha ez a bakkád hazatér, elmeséli, hogy mi hukkarik álnok tolvajok vagyunk! Még csak az kellene! Odaléptem a kővirághoz, és egy faággal a bakkád felé toltam. Nem akartam a kezemmel megfogni, nehogy azt higgye, el akarom lopni. Hálás pillantást vetett rám. Ép tenyerébe fogta, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a maradék mágia is a testébe áramoljon. Elképedve láttuk, hogy sebei begyógyulnak, és a bőre is kisimul. Úgy tűnt, elmúltak a fájdalmai. – Hát a tűz varázsereje ilyet is tud? – kérdezte Gidál. – Miért, mi másra lehet még használni? – kérdezett vissza a bakkád fiú őszinte csodálkozással. Lehajtottuk a fejünket, és nem válaszoltunk. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy nekünk csak azért kell, mert az iskolában a Mesterektől kapott feladatokat általa hatékonyabban tudjuk elvégezni? Hogy minél több varázstűz nektárt iszik valaki, annál erősebbek lesznek a képességei, és annál előkelőbb szintre juthat a hukkari mágusok hierarchiájában? Szégyelltem volna neki ezeket elmondani. – A kezed nem nőtt ki újra – jegyezte meg Özed. Gyilkos pillantást vetettem a barátomra, és a bakkád felé fordulva, sietve hozzátettem: – De legalább most már Nagymester vagy! Elnevette magát. – Meglehet. Csakhogy ezt az erőt nem tarthatom meg mind magamnak! Odahaza sokfelé kell osztani! – Kinek kell adnod belőle? – A testvéreimnek, és a mamának is. – És mi lesz, ha elfogy? Hisz’ nem tart örökké! – Akkor majd újra eljövök. – Odaadnád a másik kezedet is? – Dek-Han megcsóválta a fejét. Elkomorodott az arca, és csöndesen azt mondta: – Talán lesz majd valaki más, aki elvállalja helyettem az áldozatot. Talán ha az öcsém megnő… Sokáig némán néztük egymást. Aztán a bakkád közelebb lépett, és felrikkantott: – No, hadd lássam, ti hogy csináljátok! Sürgölődni kezdtünk. Maradt még elég kővirág, és a hátizsákjainkból előkerült az összes kígyó. Néhány percig néztem a többieket. Boldogan tettek-vettek, és szemmel láthatóan bizonyítani akartak a bakkádnak. Még sohasem láttam a barátaimat ilyen alapos munkát végezni. Csodálatos ügyességgel bántunk az állatokkal, és nemsokára színültig töltöttük a kulacsainkat. Két kővirágot is lecsapoltunk néhány perc alatt. Büszkén felszegett fejjel fordultam a bakkád felé. Ő hátrébb állt, és elismerő tekintettel méregetett bennünket. – Ügyesek vagytok! – dicsért meg bennünket. A szemét le sem vette a hüllőkről. Valóban szépek voltak így táplálkozás után, csak úgy fénylett a bőrük. Az enyémnek a hátán apró vörös karikák és spirálalakú minták fénylettek. A bakkád felsóhajtott. – Mennem kell! A mama már biztosan aggódik. Töprengve néztem rá, és nem tudtam, hogy mit mondjak. Magam sem értettem miért, de egyszer csak kiböktem: – A kígyóm két hét múlva tojásokat rak. Ha akarod, adok majd neked egy kis kígyót! – Az jó lesz! – A fiú szeme csillogott az örömtől. – És megtanítasz bánni vele? – Persze. Akkor… Két hét múlva ugyanitt! – Sután a kezemet nyújtottam felé. Ő elkapta, megszorította, majd odalépett a többiekhez, és sorra kezet rázott velük is. – A viszontlátásra! – kiáltotta, és elindult a szemközti ösvényen az erdő felé. Amikor egyedül maradtunk, egy darabig bambán meredtünk egymásra. Mi lesz ezután? Csak az motoszkált bennem, hogy ez a mai nagyon jó játék volt, az eddigi legjobb. Hallottam, ahogy Gidál csöndesen dúdolni kezdi azt a különös dalt, amit akkor énekelt, ha jó kedvre derült. Lehajoltam, összepakoltam a hátizsákomat, és a vállamra kanyarítottam. – Gyerünk! – mondtam a többieknek. – Sok a lecke holnapra!
Forrás:
Csoport:
Bori |
Hozzáadta:
Bori
(2012-12-20)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 984
|
Hozzászólások:
0
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
Összes
hozzászólás: 0
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
