Alig érezte a guggolásban elzsibbadt lábát. Nem elég, hogy az útburkolati jeleket majdnem egyenesen kellett festenie ezen a szakaszon (a tegnapi kacskaringós felezővonal helyett alig hullámosan), még a munkavezető is oda-odasétált hozzá, hogy figyelmeztesse, ha túl sokat haladt adott időegység alatt. A kisfőnök igazi példaértékű polgár volt, overalljára III.Vé arcképét hímezték, Edward felpillantva egy pillanatra azt hitte, hogy maga a miniszterelnök közelít.
  – Nem szabad gyorsan dolgozni! – mondta a buzgó ember, és kicsit idegesen oldalra pillantott.
  Akire nézett, az József volt, a vállalathoz kirendelt beszélgetőember. Odaguggolt Edward mellé. Olyankor társult valamelyik munkáshoz, ha az túl gyorsan haladt.           
  – Nem lesz ez jó Ewa! – Szándékosan Ewázta, bevett szokásként női névvel illették a renitenskedőket. A rendszer humora. – Túlságosan magasan képzett vagy ehhez a munkához, ezért holnaptól a kézi festékkeverő üzembe irányítalak. Van kérdésed?       
  – Csillagász vagyok... – kezdte volna Edward a kérdését, de József félbeszakította:    
  – Mindegy, beszélgessünk másról, nehogy túlságosan megszaladjon a kezed a munkában! Mit gondolsz, milyen lesz a ma esti koncert? Neked is küldtek jegyet a zenészek?        
  – Igen – mondta Edward, miközben óvatos simításokkal kenegette a már lefestett csíkot. – Becsöngettek, kinyitottam, a postás pedig belépve a sarkig tárt ajtó alatt becsúsztatta a jegyet az előszobaszekrény alá. A szokásos, idióta módszer!       
  – Nehezményezem kartárs a kritikus hozzáállásodat, de a holnapinál alacsonyabb beosztásba már nem tudlak irányítani, úgyhogy ezért most nincs büntetés. A fiad tanulmányi előmenetelét a Rendszeresztétikai Főiskolán viszont befolyásolhatja a hozzáállásod! Ott leszel a koncerten?         
  – Persze – sziszegte kedvetlenül Edward –, mi mást tehetnék?     
  – Ott leszel, vagy ott leszel kartársam, más választásod nincs! Beszélgetnék még veled, de mennem kell a vezérigazgatóhoz egy elkapkodott szerződés ügyében, na azt képzeld, hogy ővele mennyit kell majd társalogni! Te meg ne feledd, az agyalás: árulás!         
  József felállt, leporolta egyen szoknyáját, az állami beszélgetőemberek vidám alsó ruházatát, amelyből két szőrös lábszára nevetségesen kalimpált, mintha egy kétnyelvű harang kelt volna életre, és elsétált. Nevetni szabad, a nevetést maga a Hivatal is ajánlotta, de Edward ennyi év után életének egyetlen percét sem találta már mulatságosnak. Elmorzsolt egy könnycseppet, amivel viszont semmit sem kockáztatott.
________

A törvények az élet minden területét szigorúan szabályozták, mentelmet csakis az egyetlen hatalmi párt elitjei adhattak - önmaguknak. Csupa-csupa példakép irányított, régi dinasztiák gyermekei, híres jogászok és közgazdászok unokái, akik fáradtságos munkával törvénykeztek nap, mint nap. Minden este hűséges közszolgák és programozók ezrei írták át a nappal módosított törvénykönyveket. Az olyan agyasok, mint Edward, akik nem hagyták abba az önálló gondolkodást és akiket szoros felügyelet alatt tartott a rendszer, bizony börtönnek érezhették ezt a világot. A beszélgetőembereknek sok gondot okoztak és a társadalom is gyanakodva figyelte izgágaságukat. Az adófizetők minden egyes fillérüket beletették az állam működésébe, de az ilyenek még adót sem fizetnek rendesen, miből is tennék? Éreztetni kell ezekkel, hogy csak koloncként lógnak a társadalom nyakán! Erre figyelmeztették az engedelmes többséget a beszélgetőemberek, akik a bamerikai filmeket gyakran megszakítva szóltak is a nézőkhöz.         
  A nap hátralevő részében Edward elment az Életmód Törvénykönyv által előírt tornaórára.   Páros napokon tornáznia kellett, páratlanokon nyelvoktatásra járni, ebben a szemeszterben a szuahélit vették. Minden diák automatikusan megkapta az ötösét, ha nem szólt közbe az órán, és a tornaóra is ebben a konstruktív szellemben telt el. Az edző megmozgatta minden izmát (a saját izmait természetesen) és nekik, a diákoknak csupán polgári fegyelmezettséggel kellett figyelniük. A felnőttektől elvárható volt ez a passzív, érdeklődő figyelem, csak a gyermekek oktatási törvényei írták elő az aktív, holt nyelvek tanulásával egybekötött tornaórákat, naponta mind a tízet. Ne feledjük, a gyermekek még nem kész polgárok, csak hangya szorgalommal és alázattal érhetnek el odáig! – ahogyan a nemzet legesnagyobb írója Awass Adalbert is tanította valamely meg nem lelhető művében...     
  Hazafelé az utca külső felén bandukolt, nem volt rá jogosítványa, hogy a belső, védettebb sávot használja, hiszen minden jogosultságot útfestéssel tüntettek fel. Csak az elegánsabb városrészekben közlekedhettek az emberek és az autók a vidáman kacskaringózó jelek között.  Itt, a külvárosban szigorú vonalakkal szabtak rendet.      
  Bement egy hentesüzletbe, ahol szinte csak zöldséget árultak, elkerülte az ott posztoló beszélgetőember vizsla tekintetét. Kért néhány répát és két darab krumplit. Vágyakozva nézte a kiemelt polgárok számára felakasztott sertéscombokat és nagyot nyelt, mire az ott posztoló, szoknyájában is marcona tekintetű hatósági ember rögvest lefotózta. Mielőtt DNS mintát is kért volna sietve hazaindult. Tudta, hogy a koncertről nem késhet, és addig még el is kell készítenie a vacsorájukat.
  Otthon már várta a délutáni postás az ajtónál, szemrehányóan nézett rá, amiért lekéste a hat húszas hazaérkezését. Kikulcsolta az ajtót és kitárta, majd illedelmesen félreállva megvárta, hogy a kézbesítő a nyitott ajtószárny alatti résen keresztülcsúsztassa a levelet, hiszen a postaeikai törvény előírta, hogy be kell juttatni a küldeményt a lakásba, de csak akkor, ha a polgár a nyílászáró oldásával engedélyt ad erre.  (Kivéve, ha a Nemzeti Adóbehajtási Akcióhivatal érkezik, de azok úgyis rögtön robbantanak, csak azután kopogtatnak be.)        
  Még leszaladt a kiürült állami vizes palackokkal a szelektív gyűjtőhöz, ahol a különböző miniszterek fényképeivel díszített palackokat kellett a megfelelő közméltósághoz rendelt konténerbe dobnia. Visszatérve a lakásba kibontotta a szigorú külsejű borítékot, aminek a feladóját egyetlen rábélyegzett felkiáltójellel azonosították. A levél fejlécén a "Miniszterelnöklési Főhivatal Polgárfelügyeleti Nemzeti Főosztálya" állt és ezt írták: 
  Borszéky Edward Polgárnak!         
  Átvizsgálva névviselési szokásait hatóságunk a következő döntést hozta:         
  Az ön vezetékneve ez idáig: Borszéky. Nemzeti hagyományaink a név végi "y" betűt nemesi származású eleink előtti tisztelgésül a név végén megengedik viselni.   
  A rendszer megtisztítása óta csak köztiszteletben álló polgárok és a nép vezetői viselhetnek ilyen megkülönböztető jelzést, ezért az ön neve levelünk átvételének időpontjától: Borszéki.
  A névváltoztatási eljárás összegét, amelyet az "Alabama és a zsaru" című bamerikai sorozat közben a képernyő bal felső sarkán kihelyezett illetéktáblázat mutat, tárgyhó végéig kell az   Adóbehajtási Nemzeti Főigazgatóságnak befizetnie, ellenkező esetben az elmaradt illeték összegének megfelelő mértékű közmunkára kötelezhető a Kínai Népköztársaság hazánkban működő kényszermunka telepeinek egyikében.           
  Figyelmeztetjük, hogy az eljárás során az Edward keresztnevet is elvetettük idegen hangzása miatt, így az ön keresztneve: Samu.        
  Aláírás: Hídvéghy Aurel Főhivatali Főtanácsos   
  Edward, vagyis Samu egyszerűen összecsuklott. Túlságosan individualista volt az ilyen hatalmi döntések méltóságteljes viseléséhez.         
  Mint egy élőhalott, úgy vonszolta magát a koncertre és hálát adott a sorsnak, hogy a fia nem jött haza, hiszen a réparántásos burgonya elkészítéséhez sem volt semmi ereje, majd megeszi szegény nyersen a zöldséget.         
  A koncerten a zenészek, vagyis a helyi vezetők már elfoglalták a helyüket fent a színpadon és meglepetésként ez alkalommal a miniszterelnök, III.Vé is eljött. Nyájas tekintetét a polgárain pihentette, a körülötte ülők pedig a vezetőjüket nézték igazi szeretettel. Csupán néhány száz terrorelhárító klón és belügyminisztériumi lovag vigyázta az épségét, azok is igyekeztek a háttérbe húzódni és elvegyülni a titkos ügynökök ezreivel. Erős testalkatú férfiak és nők, akiket a Vé dinasztiához leghűségesebb családok gyermekei közül, illetve azoknak a klónjaiból képeztek ki. A társadalmi közmegegyezést a miniszterelnökhöz való hűség jelentette, merénylet eshetősége oly csekély volt, hogy a biztonsági emberek ilyesmire nem is számítottak. Könnyű és nagy presztízzsel járó életforma volt a belügyminisztériumi dolgozóké és az egyik legjelentősebb polgári réteget képviselték ezek az emberek. Mintha kontrasztot mutattak volna a Samu félének, hogy több alázattal mire mehetne!        
  Samu szakaszát, az alig polgárokat engedték be utoljára. Amikor mindenki elfoglalta a helyét az Arénában, kezdetét vette a koncert. Egy mintapolgár vezényelt, előbb lassú tenyércsapásokkal kezdtek tapsolni, majd erősebb pacsikkal folytatódott a mű. A drámai mondanivaló vastapsban nyílt meg, az egésznek monumentális ívet adott a bekapcsolódó éljenzés. Persze csak ízléses, esztétikus keverék elegyet adott a szájmunka a kézimunkához!         
  Samu robotként tette, amit a többiek. Mellette egy ismerős férfi muzsikált, akiről tudta, hogy az irodalom betiltásáig verseket írt, azóta földmunkás egy kínai konzorciumnál.  
  Egy halkabb etűdnél a másik férfi suttogni kezdett:        
  – Edward ugye?      
  – Igen az vagyok – súgta vissza Samu. Ebben a zaklatott lelkiállapotában az sem érdekelte, hogy súlyos rendbontás a miniszterelnök jelenlétében suttogni. Mondjuk beszélni sem szabad, ha nem kérdez, de suttogni!? Pláne egy koncerten! - De mától csak Samu.    
  – Értem, én is a múlt hónapban lettem Döme – bólintott a férfi. – Addig Tibor voltam, az nem tudom miért nem volt jó nekik. Százezret fizettem a névváltoztatásért és átkerültem egy rosszabb adósávba. Maga meddig bírja még ezt?        
  Samu egy kissé jobban érezte magát, hogy akadt egy sorstársa, egy olyan ember, aki meg merte szólítani. Hatalmas hálát érzett és ez egy kicsit visszaadta az életkedvét. 
  – Már bementem volna a Nemzeti Megsemmisítőbe – súgta –, be is fogadnának, mert az elmúlt években megtermékenyítettem a kötelezően előírt három kínai nőt és túl vagyok a homoszexuális gyilkosságon is, de van egy fiam...  
  A másik férfi válaszolni akart, de ekkor rájuk irányították a reflektorokat és a koncert abbamaradt. Néhány terrorelhárító igyekezett feléjük a szétnyíló tömegből és vetőhálót dobtak rájuk. Az új hatósági háló rabosította és egyben sokkolta is a bűnelkövetőket, ezt a miniszterelnök jelenléte miatt a legmagasabb fokozatra állítva használták.  A háló extra szolgáltatásként az elkövetők vérmintáját is elemezte és a homlok hőmérsékletéből rögvest megállapította, az illető mennyire  forrófejű. A mérés még a lázas ifjúság állapotát is ki tudta mutatni!        
  Samu háromszor is lehányta magát az áramütések miatt és be is vizelt, amire III.Vé elé hurcolták.
  Remegő lábakkal állt a színpadon, de érdekes módon egy kicsit sem félt.
Nem tudta, hogy mi következik, de sejtette, hogy a kamerák előtt valamilyen példát statuálnak majd az ügyéből. 
  – Bocsáss meg fiam! – mondta ki halkan és ezzel mintha az utolsó, a világhoz masnizó kötelékét is elvágta volna.
Döme nála is rosszabb bőrben volt, de már őt is lábra állították.  
  – Kedves jogkövető polgártársaim – kezdte a miniszterelnök a szokott, szimpátiát ébresztő hangján. – Társadalmunk nevében két alig polgárt kell ma megbüntetnem, akik már többszörös visszaesők. – Egy kicsit hallgatta a fülébe rejtett hangszórót, hogy el tudja sorolni a nevüket és azt a számtalan jogi és etikai vétséget, amit megszegtek.       
  – Dombi Dömét – fejezte be a beszédet – hazánk kínai üzleti partnereinek adjuk át, Borszéki Samut pedig a terrorelhárítás viszi el. A két bűnelkövető valamelyikét hamarosan viszontláthatják a Miniszterelnöki Média Hivatal már készülő, új valóság show-jában. A címe ez lesz: "Alig polgár érted szenved!" 
  Több ezer taps-zenész a nézőtéren hatalmas ovációban tört ki, a belügyi lovagokkal együtt éljeneztek, csapkodták a tenyerüket. III.Vé intett, hogy folytassák a koncertet és távozott. Mielőtt kiment volna a színpadi kijárón, Samura mutatva odasúgott a terrorelhárítók főnökének valamit.   
  Samut és Dömét megragadták és külön-külön elvitték.   

_________

Eltelt fél óra is és még egyszer sem verték meg, Samu nem értette.      
  Azután lefüggönyözött autóval szállították valahova. Zsák volt a fején, de a körülötte elhangzó csacsogásból arról értesült, hogy egyenesen a miniszterelnökhöz viszik. Mikor a fejéről lehúzták a vásznat egy tiszta, egyszerű dolgozószobában találta magát, a bőrfotel mögött a Vé dinasztia zászlaja volt a nemzetiszín lobogó elé rögzítve. Az oldalsó falakon az Állami Labdajáték Akadémia életéből vett jelenetek; hivatalosan bejegyzett polgári festők alkotásai. A legnagyobb, díszes rámájú képen a dinasztiát alapító nagypapa, akinek stoplis cipőbe bujtatott lába – a festő humorának bizonyítékaként – egy korabeli ellenzéki politikus földből kikandikáló fején pihent. Lehet, hogy le volt vágva, ezt nem tudta a képből kivenni.

 
  – Örömmel vállalom a hazámért! – jelentette ki ennek ellenére, hogy időt nyerjen.
  A miniszterelnök és a tábornok jóindulattal nézett rá, az utóbbi ezt egy másodpercnyi félmosollyal is megtoldotta.
  – Akkor adok innen, a nemzet fiókjából önnek egy állandó, objektumon belüli belépőt! – mondta Vé. – A nemzet fiókja, ezt még kevés polgár láthatta kihúzva – vicceskedett, erre már a tábornok látványosan felkunkorította szájának mindkét szegletét, ezzel az inkább vicsorral kedveskedett az elnöknek.
  Vé belenézett az íróasztal lapján elhelyezett írisz azonosítóba és az asztal oldalából valóban kipattant egy fiók. Csak a szóbeszédből lehetett ismerni ezt az eszközt, amit még I. Vé helyezett el a palotában. Állítólag ebben voltak a legfontosabb nemzetbiztonsági kódok és egy, az egész miniszterelnöki palotát felrobbantani tudó önmegsemmisítő rendszer kapcsolója.
  Samu és Döme egymásra nézett. Ők, a szellem emberei, ebben az elnyomott, megalázott helyzetükben egymásra voltak hangolódva, mindketten valamiféle vissza nem térő lehetőségnek látták a legendás fiókot. És mindketten tudták, hogy a másik is tudja!
  – Egy kérésem van miniszterelnök úr! –- mondta most már halálos nyugalommal Samu. – Szeretném a nevemet visszakérni! Tudja, az Edwardot.
  III.Vé felemelt szemöldökkel nézett rá a fiók felett.  – Az életét kapta ma vissza barátom és ez sem elég? – kérdezte tettetett döbbenettel. – Látja miniszter úr? Az alig polgár. Ezt tette az önálló gondolkodás vele...
   Edward (mert ő újra így nevezte magát) érezte, hogy ezt az utolsó méltatlanságot jól fel tudja használni. Engedte a haragot szétáradni a szívében. Onnan pedig végigáramlott az erein és máris behálózta az egész testét.     
  – Akkor ez nem fog menni! – sziszegte a fogai között és egyet előrelépve pofon vágta a kultuszminisztert.A nép vezetői ledermedve álltak a történtek előtt. Pontosabban a miniszterelnök ült. A miniszter viszont pirosló arccal állt. A kiváló fizikuma sem védte meg ettől a sokktól, ettől az értelmetlen pofontól. Az igazság, hogy ez egy megalázó aktus volt, csak lassan kúszott előrébb a nagyszerű önértékelés falai mögül. Már összeszűkült a szeme, már résnyire keskenyedett a szája, de ezek sem számítottak, mert az arculcsapásnál is váratlanabbul Dombi Döme hátulról és villámgyors mozdulattal kipattintotta a miniszter pisztolytáskáját és elvette annak méretes, hazai gyártású „Király-féle Kazán- és Lőfegyver” pisztolyát.
  Újabb meglepetésként a fegyver tolvaj tudta, hogyan kell kibiztosítani és csőre húzni az eszközt és már rá is fogta Ferdeháthyra.     
 – Kedves Tibor! – mondta Edward. – Mert ez a te egyetlen neved ugyebár és nem Döme, megtennéd, hogy óvatosan, a többiek testi épségére nagyon ügyelve fejbe lövöd a miniszter urat?
 – Hát persze, a legnagyobb örömmel! – válaszolta Dombi Tibor és kissé oldalt lépve Ferdeháthy halántékára célozva meghúzta a ravaszt.         
  A szobában hatalmasat szólt a fegyver, miközben a miniszter karjai mellmagasságba lendültek, majd az egész test még a levegőben újra elernyedve összeomlott. Immáron a földről, a több száz éves perzsa szőnyegen gyorsan terjedő vértócsa közepéből bámult rájuk fennakadó szemmel.
  – Ez egy több száz éves perzsa szőnyeg – nyafogta III.Vé, miközben az íróasztal mögül félig felemelkedve tanulmányozta a szőnyeg romlását.     
  Edward hozzálépett és a gallérjánál fogva kirántotta a fotelből, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lökje be a nemzet fiókját.       
  – Álljon a falhoz! – utasította és Tibor mindezt nyomatékosította a pisztollyal.           
  – Semmit nem értek! – panaszolta a teljesen összezavarodott Vé.         
  Látszott, hogy keresi a válaszokat, vagy talán csak a kérdéseket. Vagy valami értelmezhetőt ebben a helyzetben. Végül ennyit tudott kimondani:         
  – De hát mi mindannyian polgárok vagyunk!       
  Edward és Tibor egymásra néztek és szinte egyszerre mondták ki:        
  – Alig polgárok!     
  Edward a fotelbe ült és a fiókot kezdte tanulmányozni. Iratok, néhány kódgeneráló és beljebb egy szállodai csengőre emlékeztető, kúpos tetejű, piros gomb. Piciny réztáblán a gomb elé szegecselve I.Vé üzenete leszármazottainak:   
  „Kedves leszármazottam, barátom! Ha a nemzetellenes erők legyőztek (ami soha sem fordulhat elő) nyomd meg a gombot! Ha viszont Gabriella csengőjét keresed, akkor az egy fiókkal lejjebb van!” 
  Edward egy kis tudásszomjat érzett az ügyben, hogy ki lehetett Gabriella, mégis inkább a két másik emberre emelte a tekintetét.       
  – Ég veled Tibor barátom! - mondta Dombi Tibornak, amit az bajtársi bólintással nyugtázott.
  – Tudja Vé úr, csodálkozom! Azon, hogy a maguk értelmi képességeivel hogyan sikerült elkerülni az elmúlt évtizedek alatt ennek a gombnak a véletlen megnyomását? 
  – Az a gomb – válaszolta a miniszterelnök – egy családi ügy! Nagypapa megtiltotta, hogy piszkáljuk és magának sem ajánlom!          
  – Nos, elnök úr, amikor a maga nagyapja volt a miniszterelnök, akkor az én nagyapám már járt itt és lett volna módja rácsapni erre a gombra. Ő akkor nem nem tette, mert féltette az ártatlan életeket. Azóta annyi változott, hogy az ártatlanságnak pont annyira nincs már semmi jelentősége, mint a bűnösségnek. Nincsenek már ilyen kategóriák, csak polgárok vannak. Én pedig most kiigazítom nagyapám tévedését!    És, mint az udvari asztrológusa azt is megjósolom, hogy mind meg fogunk halni! 
  A terrorelhárítók ekkor törték be az ajtót. Sajnos már semmi idejük nem maradt felmérni a szobában tartózkodók helyzetét, mert Borszéky (ipszilonos) Edward rácsapott a gombra és mindannyian ezerfelé szakadtak a robbanásban.