Az Időjáró Magazin
főszerkesztőjeként megtehetem, hogy napközben, amíg polgártársaim a
gazdaság örökké dübörgő motorján ügyködnek, inkább idefent lebegjek.
Itt a búra alatt, a függőkertek szintjén, ahol látszik az ég kékje,
ahol nem hat a szinaptikus reklám, és ahova nem sugározzák a kétszáz
éve bonyolódó sorozatok legújabb epizódjait. Befejeztem a
lapzártát, és élveztem a szokatlanul ritka népsűrűséget. Szinte
magányosan lebegtem csili-vili szabadliftemmel az egyedüllétnek abban
az állapotában, amikor a legközelebbi polgártárs is felfoghatatlanul
távol, két-három méternyire található. Kiváltságos helyzetemet az
újságomnál betöltött jól jövedelmező állásomnak köszönhetem. Az Időjáró
piacvezető kiadványnak számított a retinára vetített médiumok között.
Kicsit bosszantott, amikor helyettesem, Zsola szignálja megszólalt az
Eustach-kürtöm hangszórójában. Kettőt pislantva, a mindenhol ott lebegő
porwebkameráknak hála, beúsztattam látóterembe a barátom képét. – Ezt hallanod kell! – Kerek ábrázata csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. – Az Öreg zöld utat adott a múltbeli sorozathoz!
Ez idáig a liftemmel repdestem, de most már az örömtől is. Tehát
megvalósulhat az ötletünk, hogy az új időkapu technológiával
megkezdjünk egy irodalminak álcázott szórakoztató sorozatot. Az Öreg,
vagyis a kétszáz éve mosolygó Ómolnár, aki annyi megfiatalító
implantátumot szereltetett a testébe, hogy a szakma inkább már
Újmolnárként emlegette, belátta végre tervünk jelentőségét. Mi
magunk valódi papír kiadványokat lapozgatva már fel is kutattuk, hogy a
„Meztelen Ügynök” című sorozat tényleg létezett, első példánya a
huszonegyedik század elején jelent meg. Ugyan szórakoztató irodalomként
vették kézbe az olvasók, de valójában a sorokban elrejtett kódok arra
programozták őket, hogy a műélvezeten keresztül eljuthassanak a
szeretet és a béke állapotáig. Mert ki akarna háborúban valódi vért
ontani, ha megteheti olvasóként, íróként. Ki akarna így ártani a
másiknak? Szóval a világbéke miatt találtuk ki ezt az egészet.
Behülyítettem rá Zsolát, és az író barátainkat. – Mást sem kell
tennünk – mondtam helyettesemnek –, mint újra nyomdába adni a már
fellelt példányokat, és visszaküldeni az időkapun keresztül
kétezertizenegybe! – Valami nem hagy nyugodni főnök –
aggodalmaskodott kedves kollégám. – Azok a példányok már léteznek,
hiszen az a néhány agyonolvasott antikvár darab is a múltból van. Ha mi
újra kinyomtatjuk, majd visszaküldjük, aztán újra, és újra, akkor a
forgalomba kerülő Meztelen Ügynökök száma végtelenre duzzad, és Páff!
Vége lesz a világnak! – Hű kispofám, de igazad van! Megpróbáltam a problémára megoldást lelni, de az agyam ilyenkor sziesztázott.
– Figyelj – mondtam, csak az okoskodás kedvéért. – Csináljuk azt, hogy
nem csinálunk semmit! A végén meg felvesszük a prémiumot, ahogyan a
tiniknek készített arclemosó tonikba rejtett növekedési hormonért is.
Ez utóbbit persze Zsola ötlötte ki, de én kisajátítottam, ő meg nem
ellenkezett. Én sokkal erősebb és nagyobb vagyok, hála a múltban
addigra tényleg megjelent növekedést fokozó kozmetikumnak, és annak,
hogy a hirdetések buzdítására dédnagypapi szorgosan kente vele a
pattanásait. Ezeket a reklámokat csak úgy becsúsztattuk az időkapu
résébe, mint egy levélládába. – Te mekkora zseni vagy! –
lelkendezett hű alvezérem. – Hiszen ha már megvan az antikvár darab,
csak kiprintelek egy újat a kvarktintasugaras karórámon, egymás mellé
tesszük a kettőt és voálá: kész a projekt. Ki tudja bebizonyítani, hogy
nem is csináltunk semmit? – Igen – fejeztem be a gondolatot –, szerencsére az utolsó történész már száz éve beállt retinabemondónak, lebukás kizárt!
Boldogan lebegtem a kupola alatt, a dicsőséget ízlelgetve. Milyen jó
ötlet volt, hogy könnyedén, szórakoztatva, a sorozattal programozzuk
át igényes olvasóink ezreit! Éveken keresztül juttattuk olvasnivalóhoz
azokat, akik szerettek nyakig elmerülni a sci-fi, fantasy, és egyéb
kellemes műfajokban. Mert nekik készült ez a sorozat! Első megjelenés: kétszáz évvel ezelőtt, kettőezertizenegy tavaszán.
