Benő kiváló íráskészséggel volt megáldva. Sokáig áldásként tekintett erre a készségre, hiszen kisebb médiumok le is közölték a novelláit és innen-onnan elismerő véleményeket kapott cserébe. Honoráriumot sohasem markolt fel, mivel rengetegen írtak akkoriban és az önjelölt írók ingyen közölték jól-rosszul elkészített szellemi termékeiket. Benő írásai – mind témáit, mind pedig stílusát tekintve – kimagaslóan jók voltak! Egy olyan korban, amikor az írásbeli készségeket csak az íróknak tulajdonították, Benő híres és sikeres lett volna.

Benő a sikertelenség évei alatt elkeseredetté vált. Ismert néhány kiadónál dolgozó embert (ezeket még az internetes írófórumokon, kezdő korában megismerte), akiknek rendre eljuttatta műveit. Néha dicséretet kapott értük, néha, idő hiányában el sem olvasták, de kiadni csak akkor tudták volna, ha Benő állja a nyomdaköltségeket. Benő napközben szorgosan dolgozott (főleg éjszaka írt) és minden jövedelme a felesége és iskolás gyermekei tartására, a nagycsalád által megtermelt rezsiköltségekre ment el! Így hát, irodalomcsinálása során akármit tett le az asztalra – novellát, regényt – az, az érdeklődés hiányában lejjebb csúszott erről a bizonyos asztalról, le az asztalfiókig, így váltak a műveiből elfekvő darabok. Még, mielőtt elsüllyedtek volna a fiókban (vagyis a merevlemez mappáiban), Benő próbálkozott a családjánál. Arra gondolt, hogy legalább szórakoztatja vele az asszonyt és a gyerekeket. Kinyomtatta novelláit, kalandos regényét és kérte őket, hogy olvassák el. Esetleg – hátha ettől a kihívástól megjön a kedvük – korrektúrázzák, keressenek elütéseket, hibákat!

Benőt a család jó igáslóként tartotta számon, aki mindig megteremti az anyagiakat, de hogy ezen kívül, még a szellemiségét is megismerjék, arra nem volt igény! Hát nem elég, hogy elnézik neki az éjszakai klaviatúrakopácsolást? Az asszony jógaórákra és üvegfestő tanfolyamokra járt, Benőnek mindig meg kellett hallgatnia a legújabb történeteket az emitt-amott hallott asszonysorsokról. Ezekkel szegény Benő már tele volt, íróként sem igen tudott már belőle profitálni, hiszen minden barátnő karakterét jól ismerte sok éve. Mégis, a felesége lelkiélete megkövetelte, hogy Benőnek meg kelljen, méghozzá figyelmesen hallgatnia az aktuális nősorsokat! Néha habként került a sütire az asszony kedves felszólítása, miszerint, ha már Benő kitalálta ezt az izét, hogy író lesz, akkor menjen el egy kreatív írástanfolyamra, amit az egyik barátnőjének a férje tart, mert az nagyon hasznos és olcsó is! Benő meg sem próbálta tudatosítani a feleségében, hogy ő már kamaszkora óta kreatív és azóta ír, vagyis, hogy talán már az illető úriembernél is kreatívabb kreatív író. Azt mondta, majd gondolkodik rajta.

A gyerekeket délelőtt az iskola, délután az internet világa szippantotta be. Egyszer-kétszer elolvasták apjuk rövidebb írásait, de az egyik, a legcserfesebb nem átallotta kimondani a közös véleményt: Apu, ez olyan régimódi! Mert nekik, az ineternet információs pukkantásaihoz képest az apu nyugodt történetmesélése, szépelgő szófordulatai uncsik voltak.

Ezután már hiába hagyta elől kinyomtatott műveit, volt, hogy ráültek, volt, hogy rászóltak, ne pazarolja a papírt, amikor az iskolába is lehetne vinni fénymásolópapírnak az Ica nénihez!

Benő a „rendes” munkájában is egyre tüskésebb, egyre sértődékenyebb lett, miközben az írást nem tudta abbahagyni. Szegény Benő!

Egy alkalommal azután nyert a Lottón, ami azért is számított rendkívülinek, mert nem is lottózott! Talált a zsebében egy szelvényt, talán valamelyik munkatársa széthagyott holmija közül került őhozzá, lekérdezte a sarki lottózóban és csodák csodája: volt rajta egy négyes találat! Azon a héten a négyes pont annyit fizetett, amennyi összeg egy könyv megjelentetéséhez volt szükséges, nyomdával, kiadóval, marketinggel; cakk-pakk. Csak a nyeremény összegszerűsége csengetett Benőnek, mivel ezt ő már kiszámolta és, hogy ugyanannyi volt! Máskülönben, csengetés nélkül Benő betette volna a családi kasszába! Így viszont megkereste a legismertebb kiadónál időközben főszerkesztői székbe ült barátját és felajánlotta az önmenedzselt megjelenését! A kiadó ezt szigorú szerződéssel, de örömmel elfogadta. Benő egy új írói álnevet választott, hogy otthon ne értesüljenek idejekorán a kilengésről! És az eddigi keserves tapasztalatai sem igen növelték az önbizalmát.

A regényét, a régóta elkészült kalandos, de szép lelkiséggel megírt regényét adták ki. Nem is nagyon szerkesztettek ki belőle, csak néhány önvalló oldalt, hogy a nyomdai ívek számával osztható legyen, így könnyebb volt a kiadónak. A regény országos siker lett. Bár néhány kritikusa hiányolt belőle egy-két oldalnyi önvallomást, azért nagyon keresett és olvasott mű lett. A kiadó megrendelt egy újabbat, miközben már angolra és oroszra is fordítani kezdték emezt.

Benőt gyakran hívták író-olvasó találkozókra és már az első alkalommal elmondta otthon, hogy a plakátokon látható könyv szerzője, az valójában ő! A felesége nagyon sértődötté vált e-miatt a randa titkolózás miatt! Ő mindig őszinte volt – mondta. Benő kiköltözött a nappaliba, a heverőre. A gyerekei már nagykamaszok és önmagukra figyelők voltak, annyi örömet okoztak az apjuknak, hogy megveregették a vállát. A legnagyobb azt is hozzátette, hogy örül, amiért ezt még valakik elolvassák.

Egy év múlva Benő elköltözött. A harmadik könyve jelent meg belföldön, az elsőt pedig jól fogadtál néhány külföldi országban, sőt, egy rangos díjat is nyert. Benő pedig megnyert egy ifjú, irodalombarát hölgyet a belvárosi albérletéhez, aki főnyeremény volt, abból a szempontból, hogy nem lehetett gyereke. Szegény! – vigasztalta gyakran Benő és közben, a biztonság kedvéért titokban még az ondóvezetékét is elköttette. Benő nem akart több leszármazottat, a meglévők taníttatása már így is elvitte a jogdíjakból származó jövedelmének egy részét.

Benő tehát sikeres író lett! Sajnos (és ez az új írásain is érződött) cinikussá vált. Érdekes módon a könyvei iránti érdeklődés ettől sem csökkent, kritikusai azt mondták a gunyoros hangvételre, hogy érettebbé és bölcsebbé lett tőle!

Mire Benő világhírű íróvá vált, kénytelen volt önmagára kiüresedett és megkeseredett emberként tekinteni.

Szegény Benő!

Forrás: