Gazdi

   Rendes Zoltán már három hónapja gyógykezeltette Marci nevű kutyusát. Szegény Marcinak epe és máj problémái voltak és Zolinak rengeteg idejébe, türelmébe, szeretetébe és az állatorvosoknál hagyott pénzébe került a sok gyógyszer, vizsgálat és infúzió. Munka után már vitte is az ismerős állatorvoshoz, aki a kutyus betegségének félidejében vállalta el őket, ez a férfi nagyon sokat tett értük. Ők, így ketten egy pillanatra sem adták fel a pár kilós kutyuska jobbulását szolgáló reménykedésüket. Zoli sokszor levelezésben kapta meg az interneten, hogy melyik gyógyszert, melyik napszakban kell beadni, amikor pedig a kutyus nagyon étvágytalan és lázas volt, betegségének mélypontján, akkor Zoli szabadságot vett ki, hogy vele lehessen. Ebben az időszakban Zoli még a bőr alá adandó injekciózást is megtanulta, pedig nagyon utálta csinálni. A sok tabletta Marci torkán való lenyomkodását még ennél is jobban rühellte, szerette a kutyusát és az már nagyon nehezen viselte a gazditól ezeket az érthetetlen kínzásokat, gyakran odakapott a kezéhez, és, ami még rosszabb volt, hogy a kis ebecske utána nagyon szégyellte magát. Még pici mancsait is a pofája elé húzta, úgy kukucskált a gombszemével.
   Marci, a labor leletei szerint most már rendben volt. Néhány vitamint és májvédőt még naponta le kellett tuszkolni a torkán, de már tényleg jól volt. Zoli a nappalijában ült, ölében a szunyókáló Marcival és hirtelen megvilágosodott.
   Úgy volt, hogy Marcin gondolkodott. Milyen szimbolikus, hogy a pici testű, színtiszta ösztönnel született és emberétől tanult szeretetből álló kis személyiséget ilyen nagy és akaratos férfiak (mint Zoli és az állatorvos) mentették meg. Simán a sorsára hagyhatták volna, de ezek szurkálták, pénzt költöttek rá (mármint Zoli) és nem hagyták, hogy meghaljon, hanem visszahozták, Miért? Mert megtehették? Itt tartott Zoli az elmélkedésben, amikor (éppen az ablak felé bámult) meglátta a valóságot. Tudta, hogy az a valóság, a kép olyan élessé vált, mint, mikor egy ipari monitorról egy négy ká-felbontású óriás tévére nézünk. Az ablak utca felőli oldaláról hatalmas szem nézte szeretettel Zolit. Nem szempár volt, hanem egyetlen, mitológikus szem egy szép vonalú arc orrnyerge felett, ott ahol a magas, értelmes homlok kezdődött.
   – Basszus! – kiáltott fel a srác, ettől Marci felkapta a fejét, vakkantott egyet az ablak felé és máris tovább szundított.
   – Zsrrrklammm – dördült valami földöntúli bariton az óriási arc felől.
   Zoli megdermedve figyelte, hogy a látomáshoz tartozó hatalmas kéz, amely félig-meddig átlátszó volt, minden akadály nélkül átnyúljon a tűzfalon. Mint egy bő ruhadarab a materiális, megszokott teste körül lebegett Zoli asztrálteste, ezt is most pillantotta meg életében először és ebbe nyomkodott, tunkolt bele valami kékesen derengő, gyurmaszerű, de lebegni is képes anyagot, sőt, inkább energiacsomagot a nagy kéz.
   – Jaj! – mondta Zoli, és maga sem tudja miért, beleharapott az óriás ujjába.
   Kicsi volt hozzá Zoli szája, de az asztráltestének a szája valahogyan nagyobbra tudott kinyílni, és az eredményesen bele is mart a félig áttetsző kézbe.
   – Verzsirrklammm! – mérgelődött az óriás és másik hologram szerű kezét is átlendítette a ház falán, hogy lefogja Zoli asztráltestét. Ettől az igazi embertest is odaszorult a fotelhoz. Marci asztrálteste is láthatóvá vált, a kiskutya energiából álló formája éppen olyan helyes, kajla fülű volt, mint az eredeti kutyateste. Marci értetlenül bámulta gazdáját, aztán, immár másodszor mit sem törődve a furcsa jelenséggel, Zoli enyhén rúgkapáló combjain jó fekvést keresve újra elszundított.
   – Nem fáj ám! – kiáltotta dacosan Zoli, pedig igenis kellemetlen volt, szinte a nyirokkeringésében érezte, amint az asztráltestéből a földi alakjába átszivárgott az energia.
   – Prbiummzsirklamm – dicsérte az óriás és megsimogatta Zoli asztráltestét.
   Zoli nagyon elszégyellte magát. A simogatás meleg és megnyugtató volt, sőt, azonnal hálát érzett tőle, bár a szégyentől, hogy beleharapott jótevőjébe, az arca elé kellett kapnia a kezét és az ujjain keresztül kukucskált. A jelenség ekkor már szertefoszlott és csak a szemközti bérház tatarozásra megérett, piszkos falát lehetett látni, de Zoli tudta, hogy a gyönyörű valóságot volt szerencséje megélni az imént. Zoli még teológiát is tanult főiskolás korában, egy kósza gondolat ezügyben is átfutott a fején. Lehetséges, hogy, ha csak egy pillanatra is, hogy csak ővele foglalkozzon a teremtő?
   – Hol vagy? – kiáltotta az ablak felé csalódottan. És, habár Zoli büszke, önálló emberi lény volt, semmi nem jelentett most már olyan biztonságot, mint az iménti, megvilágosodott pillanat öröme. Érezte, hogy feltöltődött energiával és egészséggel. Legszívesebben ugyanúgy csóválta volna a farkát, mint az ölében álomnyuszit kergető Marci. – Hol vagy, gazdám?

 

Forrás: