Rám ült ez a szimpla unalom
Mint a 10 forintosra,
ha a csatornába gurul.
S hiába álmodom hogy közönyt,
tördelt szó szedetlen szorult.
S itt van a rezignáltszomorúság
meg, hogy csak a gang korlátja
mellett érzem magam jól,
mi kőből van, s kicsit rút
de mellette ülve
úgy köhögi fel a fehér port,
mint egy megszállott kokainista
s ettől én is pörgök s körülöttem
a világ meg a csillagok
kulcsra zárt szemhéj alatt a só
maróan hatol, mígnem friss zajok
érkeznek a retinába
s kagylóba meg a zavaró fény
pupillám tűhegynyire tágul
az ezercsomó foton a fülemhez ér.
S aszem, ez az álca valóság. Tod’
mint mikor álomban megremegsz,
majd felébredsz, s újra kinyílnak
a be nem zárt rekeszek.
Kipakolod a betonra, mi előtted lebeg.
Majd hirtelen folyik minden, s te is
a fém mellé. Levesek aszfaltozta lét
elé, meg az akarom a karomba tartani,
Mint liftező gondolat jelét.
Rezignáltság, na szép, na szép.
Felállok s indulok az exitáltak felé.
