TOP SECRET! Privát üzenet védett vonalon;
Jack Blacker különleges ügynöktől, a Nagy Fehér Sasnak.
Kedves Barack! Amikor megkértél, hogy ugorjak el a Kelet-európai Budapestre és személyesen járjak utána, miben mesterkednek a magyarok, még nem sejtettem, hogy a dolog ilyen nagy horderejű!
A kutatóinktól már Te is tudod, hogy az idegen civilizáció jelenlétét a szubatomikus frekvenciákon be lehet mérni! Sajnos a pontos helymeghatározáshoz még nem létezik eszköz, de a magyarok megélénkült tevékenységének tanulmányozásával és a jelek negyvennyolcszögelésével (a hagyományos háromszögelés itt már nem vezetett eredményre) megállapítottam, hogy a régóta keresett idegen leszállóegység Budapesten tartózkodik.
Feltételezésem szerint a város hegyre épült felében kell keresni, ahol a dolomitkőzetbe áshatta be magát. A tevékenysége megélénkült, mondhatni: ébredezik, mint ahogyan a magyar titkosszolgálat is! Megpróbálnak minket távol tartani a budai városrésztől, de én a helyi CIA-s srácokkal éjjel-nappal figyelem őket és kapcsolatot létesítek, illetve vészeljárás keretében megszerzem a technológiát, ha felbukkan! A védett házban ezért most minden mást (sakk, kártya, Rubik-kocka) félretettünk és teljes készültségben vagyunk.
Arra kérlek, hogy szükség esetén azonnal fogadd a hívásomat, mert ha rálelek az idegenre, késedelem nélkül intézkedni kell, régi barátod és harcostársad: Jack Blacker.
Utóirat: Michelle-t ölelem, vettem neki helyi motívumokkal hímzett babaház függönyöket a gyűjteménybe!

***

  Péter imádta a filozófiai tárgyú könyveket!
  Pont ilyen éjszakai olvasmányon rágódott hajnalig, sőt, még beszélgetett, vitázott is a rég elhunyt szerzővel, nem csoda, hogy zaklatottan aludt és nehéz fejjel ébredt!
  Azon a napon már nem kellett dolgozóba menni, mert a munkahelyét leépítették. Amúgy is eléggé leépült már mentálisan a vezetőség, gondolta fogmosás közben a napját tervezgetve. Sok mindent nem programozott aznapra, megszűnt a munkába rohanás, ebédidő, munkaidő vége – szerinti napi rutin! Megetette Pandúrt, kedves, fekete kandúrját és a laptopján átnézte a Facebook-fiókot, meg a Gmail-jét. Pandúr brümmögve feküdt be az ölébe, miután végzett a reggeli bajusz és talpkarbantartási nyalakodással.
  Péternek az interneten leginkább munkát kellett volna keresnie, de nem volt erőssége a céltudatos web használat! Ideje egy részében, amikor épp nem gondolkodott filozófiai kérdésekről, pont olyan módon viselkedett, mint bármelyik tucatember! Össze-vissza szörfölt, ismerősök bejegyzéseitől bel- és külpolitikai hírekig és vissza. Szerette a humoros bejegyzéseket és az erotikus tartalmak is a kedvére valók voltak! Egy kis lelkifurdalással kapta fel a Mekk Elek dallamával csengő telefonját, ugyanis már délelőtt tíz óra is elmúlt!
  – Menjünk fürdőbe! – kiabálta a telefonba nem túl patent módon kommunikáló haverja, Robi. – Tré az időjárás, de a meleg vízben viselhető! Mától amúgy is időmilliomos lettél, haver!
  – Neked is jó reggelt! Mikorra menjek érted? – kérdezte Péter, mert ha Robinak kirándulós ötlete volt, ahhoz Péter autója is kellett.
  – Mondjuk, most?
  Péter elköszönt Pandúrtól, magához vette az összekészített strand és uszitáskáját és beriasztotta a lakást. Csak a nyílászárókat élesítette, mert a cica bezavart volna a mozgásérzékelőknek.
  Hamarosan össze is szedte a kócos és mindig antiszociálisan viselkedő Róbertet és a meglepően gyenge forgalom miatt negyed órán belül le is parkolhattak a Fő utcában, amikor megdöbbentő és különös dolog történt Péterrel!
Sosem látott fajtájú, nagy madár szállt le a kocsinál tollászkodó fiatalemberek mellé, a kovácsolt-vas kerítésre. Úgy illett volna, hogy a madár tollászkodjon inkább, de ez nem olyan szárnyas volt! Ami azt illeti, nem is szárnyashoz illő, fémes-szürke csillogással késztette Péteréket elcsodálkozásra. De a csodálkozást mindjárt ijedtség váltotta fel, amikor a teremtmény megpróbált Péter vállára ráugrani. Közel rebbent, a csőrével pedig a férfi fejéhez kapott, mintha hajszálat akarna kitépni a fejéből.
  – Mi a franc? – kiáltott fel Robi. – Ez a madár megőrült, vagy mi, megőrült, vagy mi?
  – Hé! – csapkodott maga körül Péter, de a hadonászás egy kicsit sem tántorította el a fura madarat még furább céljától, továbbra is ott repkedett és csipkedett körülötte.
Aztán egyszer egész közel vágott a csőrével és úgy tűnt, mintha ezzel megelégedett volna; surrogó hanggal elszárnyalt valahova a fürdőépület kupolája mögé.
Ijesztő és értelmezhetetlen volt ez a támadás, a két megszeppent fickó valahogyan mégis berohant a fürdő ajtaján.
  – Jó napot! –  A pénztáros asszonyság egy felmosó fával a fülkéje előtt állt és kontya alól neheztelve nézte a két berobbanó fiatalt.
  – Kész csoda, hogy nem sebesültem meg! – kiabálta panaszosan Robi, mintha legalább is őt támadta volna a különös madár.
  – Csókolom! – szólt oda Péter a pénztáros néninek. – Tetszett látni ezt az ördögi madár-izét?
  – Maguk beittak? – csóválta a fejét a Rózsi, vagy Panni néni, vagy valami hasonló nénis név gazdája. – Mert italosan tilos a medencékbe lépni! – Úgy állt ott szikár valójában, mintha legalább a fürdővállalat igazgatója lenne.
  – Dehogy! – Robi gesztikulált. – Tessék elhinni, hogy este óta semmit se ittam! Inkább tessék nekünk jegyet adni!
Miután a fejét csóváló asszonyság teljesítette jegypénztárosi kötelmeit és miután a fiatalemberek gatyóra átöltözve, némileg lenyugodva a meleg vízben áztatták testüket, Péter egy menetnyi önnyugtató filozofálást is megengedett magának. Robi ezeknek a negyedét sem értette, ilyenkor általában ivott még egy-két sört, vagy elment csajozni, vagy csak lebegett a termálvízben, mint éppen ekkor is.
  – A helyzet az – merült el a vízben és a gondolataiban Péter –, hogy az ilyen, szinte mitológiai lények megjelenése az emberek egész világképét fel tudja borítani! Az átlagemberek kisebb hányadát, a gondolkodó kisebbséget az ilyesmi mentálisan nyugtalanná, a legkevesebb, hogy zaklatottá teszi, de nézd például a jegyszedő néni reakcióját! Úgy viselkedett, mint a Columbus hajóit megpillantó indiánok, akik nem is akarták meglátni a hatalmas gályákat! A nagy ribillióra ki sem nézett az üvegajtón keresztül, inkább a jól ismert felmosó fáját nézte, abba kapaszkodott. Ő az igazi realista, nem mi! És tudod, hogy miért én kellettem a madárnak?
  – Ühümm… – mormolta Robi, aki félig aludt, félig pedig szunyókált a kellemes félhomályban.
  – Hát azért, mert kíváncsi volt a gondolataimra! Végre valakit érdekelnek a filozófiai okfejtéseim, erre udvarias vita helyett meg akarja lékelni a koponyámat!
  – Bocsásson meg, hogy közbeszólok – szólt közbe valóban egy kellemes, nőiesen lágy, mégis határozottan hangos orgánum –, de az a biorobot, vagyis madár nem akarta bántani magát!
  Péter a meghökkenéstől félig kiemelkedett a vízből, úgy nézte az előtte álló, kifogástalan testű alakot. Azt, aki az előbb még sehol sem volt. Ambivalens módon még egyfajta vonzalmat is érzett iránta, bár azelőtt sosem látta! Egészen biztosan most jött be a fürdőbe, máskülönben már feltűnt volna neki! Hiszen a medencében elszórtan tartózkodó fürdőzők is őket nézték. Csak Robi nem vett észre semmit a közjátékból, fene az alvókájába!
  – Maga látta az egészet?
  – Nemcsak, hogy láttam, hanem ott is voltam a közelben!
  – Nahát! Egy kocsiban ült? Mert nem nagyon vettem észre senkit az utcán…
  – Mindjárt elmesélem! De mondja csak: mit gondol ön a jó, és a rossz fogalmáról?
  – Kiváló kérdés! – Péter a csodás érdeklődés hatására az idegen különös felbukkanásának körülményei felett és szinte ezüstösen csillogó, néha elektromos szikrákkal telepettyezett párától szokatlan külseje felett is szemet hunyt! Sőt, a mostanra ijedten fészkelődő fürdővendégek figyelmét is készülő kiselőadásának bűvkörébe készült bevonni.
  – A jó – kezdte nagy retorikával –, egy alkotásra, mozgásra ösztönző energia. Még a kvantumfizika sem tud mit kezdeni vele, mert nem függ a megfigyelő értékelésétől, hanem át, meg átjárja magát a megfigyelőt. Nem lehet tőle még annyira sem függetlenedni, hogy megvizsgáljuk, mert másik, legalább negyvennyolcmillió érzelemként is felfogható mező generálta állapottal társul minden pillanatban! Se a jó, se a rossz önmagában nem értékelhető, viszont a kapcsolt érzelmek nagy száma miatt az emberi ész kapacitása nem elegendő az így keletkezett emóciók megfigyeléséhez. A probléma az, hogy a kategorizáló elme megfejteni vélte e-kettőt, mint ellenpárokat. Az emberi gondolkodás ebben a csapdában vergődik már több ezer év óta!
  A lelkesen magyarázó Péter fürdővendégekből álló, alkalmi közönsége, rossz előérzete által hajtva kiszállingózott a medencéből. Csak az édesdeden lebegő Robi tartott ki, avagy inkább Robinak az álma tartott ki az egész beszéd alatt, nem tudni, de az idegen még mindig ott állt, ezüstösen csillogó testével és azon az éteri hangján így szólt:
  – Hát végre kifejlődtél! A DNS-ed gyönyörű!
  Péter egy kissé megijedt. Mi van, ha ez egy homoszexuális próbálkozó, ha ilyen nyíltan szembedicséri? Azt már mondták, hogy jóképű, de ennyire intimen, egészen a DNS-ét méltatva még sosem jutottak a dicséretben. Azon még sohasem gondolkozott el, hogy a szexuális beállítottságát is hajlandó lenne-e megfordítani egy lelkes hallgató kedvéért. Bár az a vonzalom, ami ott gyökerezett a lelkében, és ami nem erotikus jellegű volt, inkább olyan báttynak, atyának szóló, az nem engedte túlzottan megijedni. Miközben segítségkérőn, de tök fölöslegesen a szundikáló Robira nézett, óvatosan húzta az időt:
  – Azt mondta, hogy látta azt a madaras esetet!
  – Ó, igen! Én voltam az!
  – Vagyis maga volt, aki látta?
  – Nem; én voltam a madár!
  – Figyeljen ide! – Péter kezdte kényelmetlenül érezni magát. Filozófus szónokként nem vette eddig észre, de ez a fickó szikrázik! Ennyire meleg lenne? – Ha maga valahogyan próbálkozik velem, akkor nem kellene! Én nagyon hálás vagyok a figyelméért, de a lányokat szeretem, ha érti, mire gondolok!
  – Persze, semmi akadálya! – mondta az idegen és bár a hangszíne nem sokat változott, valahogy mégis kedvesen, segítőkészen hangzott.
  Mire Péter elgondolkodott volna azon, hogy miként lehet egy hangszín „segítőkész”, az idegen testén különös változások kezdtek végbemenni! A válla keskenyedett, a melle nagyobbodott, mígnem a legszebb, teljesen csupasz női mell alakult ki Péter pislogó szeme előtt. A továbbra is kopaszon csillogó koponya alatt egy mostanra szép, női arcból hatalmas szempillákkal keretezett szempár nézett vissza rá és kicsivel lejjebb csúcsos mellbimbók formálódtak pont a gömbölyű mell legalkalmasabb domborulatán. Hiába hessegette, először egyre az járt a fejében, hogy bekapná! De amint az agya átkapcsolt racionális üzemmódba, a fiatalember már inkább csak here összerándító ijedtséget érzett! Hiszen még mindig szikrázott!  Talán még megrázza őket az áram, a víz vezeti az elektromosságot!
  – Robi…  – sziszegte, majd hangosabban, de betojt fejhangon: – Robi!
  – Na, mi van? – ébredezett kelletlenül Robi.
  A barátja felpillantott és kissé alulnézetből meglátta álmai csaját. Azt talán észre sem vette, hogy a nő kopasz és szikrázik, mert csak a fantasztikus, domború, súlyos, de csak a szükséges mértékig lógó mellpárt nézte áhítattal. Sőt, hogy elektromosan is aktív a nő, azt álmából ébredve még rendjén valónak is találta.
  – Szia! – mondta a kebelcsodának Robi!
  – Baj van! – hebegte Péter!
  – Dehogy… – nyögte Robi.
  – De bizony! Most változott át! – Péternek gőze sem volt, hogy mit csináljon.
  Elszaladt volna világgá, de a barátját, a megtévedt, idióta barátját nem hagyhatta magára, az pe-dig nyilvánvaló módon nem akart vele szaladni.
  Szerencsére az idegen magához térítette Robit, azzal, hogy őróla tudomást sem véve Péter felé folytatta a megkezdett magyarázatot:
  – Én voltam az előbb a madár! Ha maga ezt a női verziómnak jobban elhiszi, semmi akadálya! Madár külsőmben vételeztem fejszőrzetet az előbb, amiből már analizáltam is a DNS-t! Nagyon szép szintéziseket ért el a transzkipciód!
  – A transzcickód… – motyogta Robi, de ekkor értette meg a helyzet drámai mélységét és sikítani kezdett. – Mi a szent szar? Áááá!
  – Hallgass már és próbáljunk meg elmenni mellette! – szólt rá remegő szájszéllel Péter. Le nem vette a szemét az szikrázó testű démonról.
  – Nem kell kimenned! – mondta az idegen. – Az ébresztés idejére minden közelben tartózkodó humanoidot energiabuborékba zárunk, hogy ne károsodjanak! Máris kap egyet a barátod is, te pedig a mester belsejébe kerülsz! Az mester teste még alszik, de pillanatok alatt felébred, már jó ideje beindult a generális emlékezete!
  A következő másodpercekben Robi kapott egy buborékot maga köré, amitől Péter számára némajátékká vált a sikítozása. Péter épp, hogy konstatálta az új helyzetet, amikor cseppfolyóssá kezdett válni a teste, vagyis csak úgy érezte. A szeme előtt szétfolyt a világ, majd egy mindent elemésztő pukkanással megszűnt minden, hogy azután ismét önmaga lehessen. Sötét és meleg, gömb alakú helységben volt, már nem fürdőnadrágban, hanem szilikonos tapintású, zárt és testhezálló kezeslábasban. A ruhát szó szerint, mintha ráöntötték volna, hiszen testének minden domborulatára, hajlatára ráfeszült.
  – Hol vagyok? – motyogta elkeseredetten.
  – Bennem vagy! – válaszolt egy belső hang. – Nyugodj meg!
  – Jó! – válaszolta Péter, mert valóban megnyugodott. Tudta, hogy rendkívüli a helyzete, de már nem ijesztőnek, hanem tényleg „csak” rendkívülinek érezte. És egy kicsit, mintha az anyaméhben érezte volna magát! – Mit kell csinálnom?
  – Tedd a kezedet ide! – Abban a pillanatban mindkét keze előtt megjelent egy-egy fluoreszkáló felület, amikre Péter ráfektette a tenyerét.
  Szinte azonnal felváltotta a félhomályt a nyári napfény ragyogása és ő mindenfelé és messzire kezdett látni! A ház nagyságú, leginkább hatalmas fánkra hasonlító objektum, aminek ő a legbelsejében kuporgott, épp a földből emelkedett fölfelé. A törökfürdő medencéjének az alja többfelé kettérepedt és a hatalmas robajjal szétrobbanó kőtörmelékek közül kiemelkedő hajótestről a szanaszét áramló meleg víz mindjárt le is tisztította a sarat. Péter látta, ahogyan a veszélyzónában rekedt embereket lebegő buborékok szállították a Fő utca környékére, majd, amikor biztonságos távolságba kerültek, értelmetlen arckifejezésű, fürdőruhás bábuként letették a járdára, ahonnan a bénultság gyors elmúltával a távolabbi utcák felé menekülhettek. Autóból, buszokból az egyirányú főúton hatalmas sor kerekedett, az autósok nagy része nem hagyta el a járművét, de a buszok utasait hanyatt homlok szaladni látta a Pacsirta utca irányába.
  Hogy honnan kerültek elő ilyen hirtelenséggel, azt nem tudta, de egyszer csak megjelent két BTR-80-as, hadseregnél rendszeresített lövészpáncélos. Csakis valahol a közelben lehettek eddig, de hát Budapesten (néhány katonai szemlét leszámítva) nem szoktak harckocsik furikázni! Ráadásul a légtérben egy helikopter is feltűnt, egy Mi-17-es, teljes fegyverarzenállal, nagy hangon berregve és a napfénytől meg-megcsillanva az égen.
  Péter a mozgalmas látnivalók ellenére egész nyugodtabban fogadta azt a kezdődő kommunikáci-ót, amit a körülötte zümmögő, vibráló gép kezdett el ővele.
  – Te vagy számomra e-bolygó képviselője! A bolygó lakói felé, pedig az én szószólóm! – jelentette ki a gépezet!
  – Milyen képviseletre gondolsz?
  – Nagyon fontosra! – partnere majdnem meg is elégedett ennyi magyarázattal, de aztán felmérve szerves agyú partnere korlátozott képességeit, folytatta. – Többek között beszélned kell majd a Föld vezetőijével! Te tudod legjobban, hogy jelenleg ki az! Minden tudnivalót meg fogsz kapni a fejedbe! Addig is megnyugtatlak, hogy minden kárt helyre fogunk állítani!
  Péter elképzelte, hogy malteros vödörrel és vakolókanállal fogja újrafalazni a világörökség részét képező törökfürdőt és elvigyorodott, aztán körbetekintett a virtuális panoráma ablakon keresztül. Mindent átlátszóvá vált, így fel, le és oldalirányokba is jól látott. A fürdő helyén, lebegő pozíciójuk alatt e pillanatban egy romokkal körbevett, párolgó lyuk volt, amely mélyen a föld alá vezetett. El-kezdtük nekik az ötös metró vonal építését – gondolta. Az autók valahogyan kikerülgették a Fő utcára félig ráomlott homlokzatot és a kiürült busz is elment, csak a páncélosok és egy időközben előkerült nagy, fekete autó volt látható, meg a felettük köröző helikopter. A személyautóból öltönyös ember szállt ki egy fehér köpenyes alakkal és két magas rangú tiszttel együtt. A páncélosokból ekkor sietve előugrált két katona a célra, vagyis Péterékre tartott géppisztollyal. Érdekes módon Péter minden szavukat kristály tisztán hallotta!
  – Az utóbbi hetekben nagyon aktív jelenlétet mértünk, de hogy hol fog kiemelkedni pontosan, azt csak fél órája tudtuk meg! – A fehér köpenyes, aki egy nagyobb, táblagépre emlékeztető, de mindenféle antennákkal felszerelt kütyüt tartott maga előtt, fontoskodva magyarázott az öltönyösnek. – A kisebb, neutrinó-jeleket sugárzó objektum beolvadt a most kiemelkedő főtestbe.
  – A rendfenntartó erőket már vissza is rendelték és teljes sajtózár van! Szerencsére rajtunk kívül más emberi jelenlét nem tapasztalható! – jelentette ki az egyik tiszt, mire az öltönyös vállat vont:
  – Lesz itt még emberi veszteség! A CIA-s barátaink már úton vannak a követségről és nem akarnak osztozni a zsákmányon. Mi vagyunk hazai pályán, itt nem emberkedhetnek!
  – Csak nem konfrontálódunk az USÁ-val? – kérdezte aggodalmasan a másik tábornok-féle.
  – Folyamatos konfliktusban vagyunk velük, amióta a miniszterelnök megtagadta a körcikkelyes sajtgyártók korrupciós vizsgálatában való együttműködést! De azt, hogy az utóbbi évezredek legna-gyobb felfedezését magunknak tartjuk meg, még ők sem tudják!
  – Mikor kezdhetem a kommunikációt? – kérdezte a fehér köpenyes, és rögtön igazgatott is vala-mit rejtélyes eszközén.
  – Majd, ha leszedtük az égről és felnyitottuk! – mondta szinte élvezettel az öltönyös. – Tábornok úr, kiadná a parancsot?
  – Na de ezredes! Határozott ellenvetéssel élek! – panaszkodott az öltönyösnek a tudós.
  – Jó, majd egy tea mellett jegyzőkönyvbe vesszük, ha lesz egy kis időnk! – gúnyoskodott a fent említett, és biccentett a tábornoknak.
  A kilónyi érdemrendet a mellkasán csörgető főtiszt belevakkantott adó-vevőjébe, mire a helikopter a köröző repkedését befejezve célra fordult.
  Péter agyában vészcsengettek! El akarta mondani az őt körbeölelő gépezetnek, hogy a páncéltörő rakéta, mint azt a Rémbóban is látta, igen nagy pusztításra képes. A gép azonban megnyugtatta:
  – Semmilyen kémiai gyúelegy nem fog felszabadulni! – mondta.
  A helikopterből nagy sistergéssel kireppent a rakéta, de az odalent állók legnagyobb meglepetésére egyszer csak megállt a levegőben. Azután, pont olyan burok látszott megcsillanva a napfényben, mint ami nemrégen az embereket is biztonságba helyezte. Ebben a gömbben a gyilkos eszköz a fekete autó felé kezdett süllyedni! A tábornok izgatottan vartyogott az adóvevőbe, mire a légi eszköz másik oldaláról is kireppent egy rakéta. Péter számára nem meglepő módon ez is hamarosan energiagömbbe záródva liftezett az autó felé.
  – Tűz mindennel, amink van! – üvöltötte zord külsejével ellentétben fejhangon a tiszt.
  Gyönyörű légibalett vette ekkor kezdetét! A helikopter géppuskája csattogva szórta a lövedéket, de minden egyes kis gyilok hamarosan megállt a levegőben és piciny, szikrázó légzárványként, avagy mint virtuális falevél hullott a fekete autó és a páncélosok felé. A harckocsik golyószórója és a katonák AK géppisztolyai is nekikezdtek köpködni, nagy volt a csattogás, de egyetlen lövedék sem tett kárt semmiben! Közben az elsőként kilőtt két páncéltörő rakéta szépen ráereszkedett a fekete autóra és azon kényelmesen megpihentek.
  – Csakis empirikus szempontból, azt tanácsolom, hogy fussunk! – jegyezte meg a nem túl bátor professzor és felbecsülhetetlen értékű műszerét a betonra ejtve elszaladt a budai alsó rakpart irányába.
  – Gyáva! – kiáltotta az ezredes és oldalfegyverét a zakója alól kirántva ő is tüzelni kezdett. Azaz csak tüzelni akart, mert a tárat otthon felejtette az íróasztalában, közvetlenül a pornóújság gyűjtményes fiókja alatti rekeszben. Ez a sokk már neki is sok volt és a Lánchíd irányába kezdett futni.
  Mindezen események közben egy újabb gépkocsi érkezett, a füstölgő géppisztolyukat tanácstalanul szorongató katonák félretébláboltak az útjából. Az autóból két középkorú, szintén öltönyös férfi szállt ki a legnagyobb nyugalommal. Az egyik behajolt a kesztyűtartóban tárolt távcsőért és angolul kommentálta a magyar titkosszolgálat ezredesének szép ívű futását.
  – Úgy érzem, arra gondolsz, hogy velük tudunk majd minőségi kommunikációt folytatni! – mondta az űrhajó. – A rózsák a kozmosz legszebb virágai!
  Ez utóbbit egyáltalán nem értette Péterünk! Sejtette, hogy még lesz néhány kommunikációs talány a kapcsolatukban, de már a legteljesebb bizalommal trónolt kényelmes kuckójában.
  – Nos – magyarázta a mesternek –, jelenleg ők a bolygó legintelligensebb lényei! Mármint a rózsák is szépek, ahogy mondod, de én a CIA-ra gondolok! Benne van az ügynökségük nevében is, hogy intelligensek!
  – Akkor beszélj, mond el, hogy eljött a galaktikus felzárkózás ideje! Beszélj a főnökükkel! A nyelvjárásukat már szintetizáltam is, áttöltöm!
  Péter egy csöpp fejfájást érzett, aztán, mintha egy fiók az agyában a helyére csusszant volna és meglepve tudatosította magában, mi szerint kiválóan tud angolul! Pedig mennyit birkózott ezzel a nyelvvel az iskolában!
  – Üdv! – mondta új nyelvtudásával.
  A két CIA-és feszülten figyelt. Ők csupán annyit érzékeltek, hogy a lebegő idegen gépezet beszél hozzájuk.
  – Obama elnökkel akarok beszélni, azonnal! – mondta Péter. Sok évadot megnézett a huszonnégy című sorozatból és abban  Jack Bauer is mindig azonnal elérte az elnököt!
  Nos, ez a valóságban is így működött, mert az egyik ügynök a mobilján pötyögött, majd kihangosította azt:
   – Itt az Egyesült Államok elnöke! A bolygó nevében kész vagyok a tárgyalásra!

***
                         
  Már hónapok teltek el a budapesti kaland óta!
  A történelmi fürdőt újraszintetizálva a mesterséges intelligencia, Péterrel, az ő kérésére útközben felvett Pandúr-kandúrral és Robival az Egyesült Államokba reppent. Az öt percig tartó utazás fáradalmait a két fiatal rögtön a Fehér Házban pihente ki, majd munkába kezdtek. Egyedül Péternek volt hozzáférése a sajtó által „Nagy fánknak” elnevezett gépezet csatornáihoz. Amit az mondott, azt Péter tolmácsolta az elnöknek, amit őneki mondtak, azt a nagy fánk rögtön hallotta és megint csak Péteren keresztül reagált. Rengeteg műszaki újdonság került ilyen módon az emberiség kezébe, a tudósok egymásnak adták az ovális iroda kilincsét! Péter hazaszeretetét figyelembe véve sok-sok műszaki tervrajzot küldtek át a Magyar Tudományos Akadémiának is, bár a katonai jellegű információkat az amerikaiak megtartották maguknak, hiszen régi szokásuk volt ez a titkolózás. Az amerikaiak sok szempontból okosak, de a titkokhoz még annál is jobban vonzódnak. Az ezen felbőszült terrorcsoportok önkéntesei egy alkalommal rollerral száguldottak a Fehér Ház kerítésének, de a szintén titkos, új detonációmentalizáló technológia miatt a rolleres banditák egyszerűen bocsánatot kértek és hazamentek a következő busszal.
  És mit számított mindez, amikor a bolygó összes energetikai és élelmezési kilátásai rohamos javulásnak indultak!
  Egy napsütéses, őszi délután Obama elnök és tanácsadói boldogan teáztak Péterrel és Robival. Az elnök nagyon megkedvelte a magyar fiatalembereket, Robi mókás humora és Péter intelligens, bölcselkedésre hajló természete az elnöknek nagyon is a kedvére való volt. Pandúr cica, mivel a bolygó három értelmes faja közül az egyiket képviselte, valahogy szintén rá volt hangolva a nagy fánkra. Szokásos helyén, Péter ölében szundikált.
  – Mond csak barátom! – szólította meg Pétert a teáscsészéje fölött Barack. – Miért pont te lettél az idegen civilizáció kiválasztottja? Igaz, hogy jól csavarod a szavakat és nagyszerű, eredeti gondolataid vannak a filozófia témakörében, de hát ez nem egyedi tulajdonság!
  – Még a gondolkodáson gondolkodó tudósokon is szokott gondolkodni! – vágott közbe a világ legnagyobb hatalmú férfijának kérdésébe Robi! – Atomsirály a srác!
  Az elnök körül üldögélő tanácsadók udvariasan nevettek, bár Robi angolja szerint Péter egy sirály egyetlen atomjához hasonlított, és ezt ők amúgy sem értették!
  – Már én is gondolkodtam ezen, hogy miért pont én! – mondta elmerengve Péter. – Az összemberi tudattalantól annyira sem tudunk függetlenedni, hogy megvizsgáljuk a saját szerepünket az emberiség helyzetében, mert legalább negyvennyolcmillió érzelemként is felfogható mező diktálta állapottal társul minden pillanatban! Se a jó, se a rossz önmagában nem értékelhető, viszont a velük társult érzelmek nagy száma miatt az emberi elme kapacitása nem elegendő az így keletkezett érzelmek megfigyeléséhez. A probléma az, hogy csak én, mint entitás tudok gondolkodni magamról, míg mások csak a rólam alkotott véleményükről tudnak nyilatkozni, így a „miért pont én?” kérdése az alapvető létbizonytalanság alapeszméje…
  A helységben levők az elnökkel együtt értetlenül pislogtak. Túlzás, ha azt mondanánk, hogy min-dennek a tizedét megértette volna bárki is! Különösen a Princeton-on és Berkeley-n kitűnően végzett, PhD-fokozatú John Carrier, az elnök személyes tudományos tanácsadója nem értett egyetlen szót sem, ezért szemüvegének szárát rágcsálva azt egy hangos reccsenéssel kettéharapta.
  – Egy pillanat és megtudom! – tért magához Péter.
  Elrévedt, miközben szokása szerint fejben kommunikált a Fehér Ház kertjében parkoló nagy fánkkal.
  Az űrhajó már a megérkezésük pillanatában kérte, hogy a kert rózsabokrait hadd ápolja ő! Néha madárra hasonlító, néha pedig gyönyörű, meztelen női alakot formáló manifesztátuma segítségével permetezte, metszegette a rózsabokrokat. Péter a tekintetével az ablakon keresztül végig a gyönyörű, csupasz testű és őrá visszanéző női alakot kereste, hiszen fontos volt számára e kérdés megvitatása során a mentorával való szemkontaktus. (És Robi is nyilvánvalóan e céllal bámulta a rengő keblű, csodás nőt. Még különb, még nagyobb átéléssel, mint a barátja.)
  –  Ennek az a története – mondta Péter, miután kijött révületéből –, hogy a mester annak idején Gül Baba gyönyörű rózsakertjében töltötte legszebb földi napjait! És, mint azt megtudtam a híres dervis törvénytelen gyermekeinek egyenes ági leszármazottja vagyok. Így a mesternek  a legszebb génvonal már adott volt, csak a megfelelő kort kellett kiválasztania az ébredéséhez. Hát, ennyi a történet publikus része!
Mindenki bólogatva emésztgette a hallottakat, míg Robi, aki viszont nem jött ki a meztelen nő ál-tal generált bódulatából meg nem törte a csendet!
  – Ez hihhhetetlen! – mondta az ablakon át bámulva a hűvösben még csak kicsit sem fázó, azóta már a rózsákat metszegető meztelen nőt. – Ilyen csöcse nincs is senkinek a Földön!
  Ebben a pillanatban Péter pulykavörösre színesedett arccal pattant fel. Az elboruló székének csattanását az öléből lebucskázó Pandúr-kandúr sértett vernyákolása festette alá újabb hangeffekttel.
  – Ne stíröld, ha mondom – kiabálta barátja felé –, az anyámat!
  – Miau! – mondta a gazdája indulatában osztozó Pandúr és ráfújt a függöny mögül mindenki meglepetésére előugró Jack Blacker titkosügynökre, aki évtizedek begyakorlott mozdulatával vetette magát szegény Barack Obamára, hogy teljes testével védhesse, ha a szeretett elnökre és barátra netán golyózápor hullana!
  Péter a szokatlan jelenet látványától elveszítette harci kedvét és már csak motyogva pontosította iménti felkiáltását:
  – Vagyis az ük-ük-ükanyámat…