Vad sikoltás száll az éjben,
Vadászok fürdenek a kéjben.
Szerte villanó, fehér agyarak,
A távolban szűkölő agarak.
Jönnek már!

Pofádon vér, karmodon húscafat,
Nyelveden még ott az utolsó falat.
Bűnös! – dühödten üvöltik a fák,
Kérgükön csurog a haragvörös vád.
Jönnek már!

Sárga szempár vagy száz villog,
Testeden harapás – billog!
Megbélyegeztek örökre téged.
Fuss! Rohanj, különben véged!
Jönnek már!

Rohansz, ahogy a négy lábad bírja,
Füledben az inak visító kínja.
Nem futhatsz már sokáig, jól tudod,
Mégis menekülsz, soha meg nem unod.
Jönnek már!

Más akarsz lenni, újra csak ember,
De ami vagy: vadállat. Nem mer
Szólni más, csak az erdő, a fák,
A szél messzire hordja a halál szagát.
Jönnek már!

Őrült vagy! Ez számodra játék?
Másokat ölni beteges egy szándék.
Nem hallod, mit üvölt a szél?
Nem érted, milyen vészről beszél?
Jönnek már!

Az erdő nem feledi vétked,
Beárul, akárhogy kéred.
A szél elviszi a sós vérszagot,
Elviszi, mit a vadász otthagyott.
Jönnek már!

Puskaropogás visszhangja száll,
A vadász épp mögötted áll!
Süvítő vas, hideg fém zaja,
Ez a kegyetlen Vérhold hava.
Jönnek már!

Repül a golyó, szépröptű ívben,
Repül, de megáll a lüktető szívben.
Vér fröccsen, a földre test vágódik,
A bűnös még utoljára életén rágódik.
Jönnek már!

Elszáll az élet, nincs más, csak halál,
A szomorú hold vértócsára talál.
Vért könnyezik a szép telihold az égen,
Éppolyan vörös, mint egykor régen.
Jönnek már!

Az erdő néma, nem suttog a táj,
A tó ringatja a holdat, neki is fáj
Látni a tengernyi mozdulatlan, holt
Fiút. Az égen pedig vérzik a Hold.
Jönnek már!