1. változat:

Egyedül ült a szobájában, és az elmúlt napon töprengett. Sosem hitte, hogy valaha ilyen gondolatok fordulnak majd meg a fejében, de akkor határozottan magányosnak érezte magát. Ő, aki mindig a társaság közepe volt, akinek minden hétvégén jutott egy nő, és aki egy percig sem pihent, magában ücsörgött a padlón, és próbált rájönni, miért kínozza hiányérzet.

Néhány órával korábban a kórház folyosóján toporgott, és az üvegfalon keresztül nézte a társát. Mosolyogva figyelte, amint a férfi halkan lépdel oda az ágyon fekvő feleségéhez, és óvatosan elveszi tőle újszülött babájukat. Az újdonsült apuka úgy fogta meg a csecsemőt, mintha attól félne, összetörik verekedéshez és lövöldözéshez szokott kezeiben. A babának azonban nem lett semmi baja, tágra nyílt szemmel figyelte a borostás marcona arcon végigcsordogáló könnycseppeket.

Ekkor érezte meg először az addig ismeretlen hiányt. Elfordult a családtól, és bizonytalan léptekkel hazafelé indult. Eddig azzal győzködte magát, nincs szüksége se családra, se gyerekre, hiszen a rendőr szakma veszélyes, és nem lehet összeegyeztetni ilyesmivel. A társának mégis sikerült. Korábban azzal is igazolta saját szempontját, hogy még fiatal, bőven lesz ideje mindenre. Azonban lassan már eléri a negyvenet, és alkalmi kapcsolatokon – és a társa feltétlen barátságán kívül – nem volt semmije és senkije.

Felállt, és az ablakhoz sétált. A leszálló szürkületben homályba burkolózott a város, ő pedig karját mellkasa előtt összefonva figyelte a járókelőket. Szeme már hozzászokott a részletek figyeléséhez. Egyetlen gyanús mozdulat sem maradhatott észrevétlen.

Vajon a társa képes kikapcsolódni a családjával? El tudja felejteni a beidegződéseket az otthonában?

Már tudta, mi hiányzik az életéből. Az a boldogság és kiegyensúlyozottság, amit a társa arcán látott minden alkalommal, mikor a férfi a feleségével volt. Eddig elnyomta magában a nyugalom iránti vágyát, de ekkor felszínre tört az évek óta elfojtott álom.

Közben az utcán dudaszó harsant, majd hatalmas csattanás hallatszott, ő pedig engedve az évtizedes beidegződésnek futásnak eredt. A lépcsőn lefelé rohantában a segélyhívót tárcsázta, és gyakorlottan vázolta a történteket.

Szerencsére nem volt akkora a baj, mint amilyennek a második emeletről tűnt. Egy figyelmetlen autós nem adta meg az elsőbbséget, és összecsattant a szabályosan közlekedővel. Mindkét kocsi összetört, de a vezetők épségben kerültek elő a járművekből.

Mire ő kihúzta a vétlen sofőrt, addigra a szabálytalankodó is kikecmergett az autójából. A fiatal nő sminkjét elmosták könnyei, kétségbeesetten szemlélte, mekkora kárt okozott. Azonnal a másik autóhoz rohant, és valamelyest megnyugodva vette tudomásul, hogy a másik sofőr sem sérült meg.

Amíg a két autós a kiérkező rendőrök segítségével túljutott a papírok kitöltésén, és a mentők is megvizsgálták őket, a férfi szinte le sem vette a szemét a fiatal nőről. Amikor először meglátta, azt hitte, a baleset miatt kezdett sírni, de jobban megfigyelve őt valószínűbbnek tűnt, hogy a sírás miatt okozta a balesetet. Kollégáinak már nem volt rá szüksége, ő mégis a helyszínen maradt. Nem hagyta nyugodni feltételezése, utána akart járni. Hirtelen nem tudta eldönteni, csak hivatástudata beszél-e belőle, vagy az ismeretlen nő kék szemében rejtőző mély szomorúság vonzza. Végül úgy döntött, nem érdekli, mi mozgatja. Odalépett a nőhöz, szólt néhány vigasztaló szót, és jólesően elmosolyodott, mikor a kékszemű igent mondott a vacsorameghívására.

Nem láthatta előre, mi történik majd velük, de nagyon remélte, nem érzi majd többet azt a magányt, mint nem sokkal korábban a szobájában ülve.

2. változat:

Egyedül volt. Megint. Korábban ez sosem zavarta, inkább örömmel töltötte el. Élvezte, hogy nem tartozik senkihez, nem kell elszámolnia az idejével, és azt csinál, amihez épp kedve szottyan. Már közeledett a negyvenhez, szabadidejét mégis bulizással töltötte, és egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagyott ki, amikor egy újabb nő társaságában tölthette az éjszakát. Akkor viszont nem érzett kedvet semmihez. Csak ült a szobájában a padlón, és felhúzott térdére támasztotta homlokát. Ismeretlen hiányérzett lett úrrá rajta, ami nem sokkal ezelőtt ütötte fel a fejét gondolatai között.

Néhány órával korábban a kórház folyosóján ácsorgott, és az üvegfalon keresztül nézte a társát. Mosolyogva figyelte, amint a férfi halkan lépdel oda az ágyon fekvő feleségéhez, és óvatosan elveszi tőle újszülött babájukat. Az újdonsült apuka úgy fogta meg a csecsemőt, mintha attól félne, összetörik verekedéshez és lövöldözéshez szokott kezeiben. A babának azonban nem lett semmi baja, tágra nyílt szemmel figyelte a borostás marcona arcon végigcsordogáló könnycseppeket.

Ebben a pillanatban érezte meg először a furcsa szorítást a szíve tájékán. Elfordult a családtól, és bizonytalan léptekkel hazafelé indult. Mindig azzal győzködte magát, nincs szüksége se családra, se gyerekre, hiszen a rendőr szakma veszélyes, és nem lehet összeegyeztetni ilyesmivel. A társának mégis sikerült.

Pár éve még úgy gondolta, ráér ilyenekkel foglalkozni, hiszen fiatal. De az idő szinte eltűnt mögötte az állandó munka miatt. Legtöbbször csodálkozva fedezte fel egy-egy ügy lezárása után, hogy az több hetet vagy hónapot elvett az életéből. Ritka szabadnapjain pedig ki akart élvezni minden percet, aztán ott maradt egyedül. Alkalmi kapcsolatokon – és a társa feltétlen barátságán kívül – nem volt semmije és senkije.

Felállt, és az ablakhoz sétált. A leszálló szürkületben homályba burkolózott a város, ő pedig karját mellkasa előtt összefonva figyelte a járókelőket. Szeme már hozzászokott a részletek figyeléséhez. Egyetlen gyanús mozdulat sem maradhatott észrevétlen.

Vajon a társa képes kikapcsolódni a családjával? El tudja felejteni a beidegződéseket az otthonában? Ekkor már tudta, mi hiányzik az életéből. Az a boldogság és kiegyensúlyozottság, amit a társa arcán látott minden alkalommal, mikor a férfi a feleségével volt. Eddig elnyomta magában a nyugalom iránti vágyát, de ekkor felszínre tört az évek óta elfojtott álom.

Közben az utcán dudaszó harsant, majd hatalmas csattanás hallatszott, ő pedig engedve az évtizedes beidegződésnek futásnak eredt. A lépcsőn lefelé rohantában a segélyhívót tárcsázta, és gyakorlottan vázolta a történteket. A baleset szerencsére nem volt akkora, mint az ütközés hangja. Egy figyelmetlen autós nem adta meg az elsőbbséget, ezért koccant össze a szabályosan közlekedővel. Miután a férfi meggyőződött róla, hogy mindkét sofőr sértetlen, igyekezett megnyugtatni őket. A balesetet okozó fiatal nő feltűnően idegesnek tűnt, ráadásul szeme piroslott a sírástól, és türelmetlenül toporogva várta a kihívott rendőröket. A férfiben bekapcsolt a nyomozó-ösztön, tudni akarta, mitől került ilyen állapotba a nő, mert abban biztos volt, nem a kis koccanás dúlta fel ennyire. Inkább feldúltsága, és kék szemében rejtőző aggodalma okozhatta figyelmetlenségét. Megvárta, míg kollégái elrendezik a szokásos papírmunkát, aztán a nőhöz lépett. Kiderült, hogy az édesanyja könnyebb balesetet szenvedett, hozzá sietett a kórházba. A férfi hirtelen előbukkanó érzéseinek engedve felajánlotta, elviszi őt, amit a nő hálásan el is fogadott. Az alig pár percnyi út alatt végig beszélgettek, a férfi vigasztaló szavai megnyugvást hoztak útitársának, és még egy közös vacsorát is megbeszéltek.

Nem láthatta előre, mi történik majd velük, de nagyon remélte, nem érzi majd többet azt a magányt, mint nem sokkal korábban a szobájában ülve.