ZST-71 gondolati paranccsal bekapcsolta a kommunikátorát, és hívást kezdeményezett a Sancreal-7-re.

- Hello – pötyögte be a holografikus konzolon, mikor végre felvillant a kapcsolat létrehozásához szükséges ablakocska. A szerkezet konvertálta, majd bársonyos férfihangként lejátszotta a szavait a lány fülhallgatójában. – Hogy vagy?

Jud, a kolónialány újabban nem kapcsolt képre, ugyanis több mint féléve letiltották gépének vizuális megjelenítés funkcióját. ZST talán kétszer látta őt beszélgetéseik során, de nagyon csinosnak találta. Elég sovány kis teremtés volt, viszont derékig megnövesztette a haját, ami a szőrtelen parkolás-koordinátorban nagyfokú izgalmat ébresztett. Emellett szívós erőt sugárzott magából, ami nélkül senki sem bírhatta sokáig a gyarmatok szélsőséges körülményei között. ZST a két alkalom egyikén, amikor Jud képet is közvetített, egy termetes smöreget is megpillantott a háttérben, ahogy acsarogva beszélgetőpartnere fölé tornyosult. Ő maga a rémítő karmos-agyaras teremtmény puszta látványától is majdnem infarktust kapott, a kolónialány azonban valahogy megoldotta a problémát, hiszen a következő alkalommal is sikerült felhívnia.

- Minden prignit – hallatszott Jud statikus zörejektől sercegő válasza, ami amellett, hogy a gyarmatok legértékesebb nemesgázának számított, nagyjából annyit jelentett a helyi szlengben, hogy kielégítőek a körülmények. Érzéki hangja betöltötte a burkot, és a tápfürdő minden kis molekulájával együtt rezonált. – És veled mi a helyzet?

- Van egy kis gond – vallotta be ZST szégyenlősen –, a múltkor három egész hat tized másodpercre bealudtam, és öt százalékkal lecsökkentették a napi oxigénadagomat. Igencsak spórolnom kell a levegővel, hogy kitartsak a hajnali váltásig.

- Uh, az kemény lehet – reagált Jud, és küldött udvarlójának egy szenzitív sóhajszmájlit, ami gyengéd simogatásként jelentkezett ZST homlokán. 

A groteszkül megnyúlt koponyájú parkoló felügyelő egy anyaméhszerű mesterséges hüvely belsejében lebegett. A biotechnológiai egyezmények őt is a harmadrendű állampolgárok közé sorolták, akárcsak a többi hozzá hasonló, génsebészeti módszerekkel létrehozott mutánst.

- Nem szívesen lennék a helyedben – mondta Jud.

- Nem olyan rossz – sietett a felelettel ZST. – A kolóniákon tengődni se egy leányálom. Ebben a nyamvadt burokban még csökkentett légkörön is nagyobb az esélyem a túlélésre, mint neked odaát.

- Áh, dehogy – tiltakozott Jud. – Ezt is meg lehet szokni. Nem olyan nagy gáz, mint amilyennek kívülről tűnik. Elég, ha lejjebb szorítod a természetes igényeidet.

- Ühüm – bólogatott ZST, miközben bugyborékoló zaj tört fel teste alsóbb régióiból. – Mikor is ettél utoljára ötven kalóriánál többet?

- Kábé három napja sikerült megcsípnem egy gibicset – vágta rá a kolónialány, miközben örült, hogy ZST nem láthatja, amint az utolsó pillanatban félreugrik egy talajról felpattanó sötét színárnyalatú grobar elől. Ügyet sem vetett a ragadozóra, hiszen ha az meg akarná támadni, úgysem tudna védekezni ellene. Aktiválta a prignitpumpák egyikét, amikből még kétszázat kellett üzembe helyeznie reggel hatig, hogy teljesítse a kitermelési normát. A szárnyas húsevő egy ideig tanácstalanul repkedett felette. Végül úgy döntött, a girhes test nem éri meg a védőruha felfejtésével járó erőfeszítést, és tovaszárnyalt az északról érkező, szabad elektrongyökökkel teli gázfellegekkel.

- Egy gibicset? – kérdezte ZST, miközben virsliszerű ujjai sebesen mozogtak a köldöke magasságában hullámzó holografikus konzolon. Mélyen ülő szeme előtt egy apró, kígyóra emlékeztető, szárnyas lény virtuális képe jelent meg. Az állat nem tűnt laktató fogásnak. – Hát, tudod, kicsit idegesít, hogy ilyen ritkán jutsz normális kajához. Az én burkom bizonyos időközönként megfelelő mennyiségű tápanyagot közvetít a vérembe, még csak szabályoznom sem kell. Komoly lelkiismeret furdalást okoz nekem, hogy ilyen laza életem van a tiédhez képest.

- Rá se ránts! – Jud a következő pumpa felé vette az irányt. Az arcvédő maszk ellenére fojtogató bűzt érzett, amit egy kis anyagi ráfordítással kizárhatott volna, ám erre a célra egyetlen feláldozható creditje sem akadt. – Nem kell idegeskedned emiatt, nem mi választjuk meg a sorsunkat, onnan a Földről meg úgysem tudsz túl sokat segíteni. Örüljünk inkább annak, hogy tartjuk egymásban a lelket. 

- De úgy szeretném, ha már itt lennél velem! – sóhajtotta ZST, aztán kézi vezérléssel védő erőtérbe csúsztatott egy részegen ide-oda imbolygó űrhajót, aminek a vezetője láthatólag nem igazán volt tisztában a csökkentett nehézkedési erejű parkoló rendszerek sajátosságaival. – Tudod, hogy van annyi megtakarításom, amiből a kezdeti időkben mindhárman elboldogulunk.

- Emlékszel rá, hogy aláírtam újabb félévet? – kérdezte Jud. – Másképp nem is kapnék engedélyt arra, hogy megszüljem Rose-t, ugye rémlik?

A kolónialány önkéntelenül lepillantott a ruhája mellrészébe ültetett ovális gyémántregiszterre, ami folyamatosan ellenőrizte a méhébe ágyazódott zigóta életjeleit. Két évvel korábban, a huszonhetedik születésnapján kapott engedélyt a megtermékenyülésre. A hiperhajtómű felfedezése és a kolonizáció mit sem enyhített az emberiség túlnépesedésén, épp emiatt a legtöbb anyaságra alkalmas nő tett róla, hogy addig kerüljön áldott állapotba, amíg elég fiatal. Utána pedig csak kuporgatták a crediteket, hogy harminc-negyven éves koruk környékén világra is hozhassák a gyermeküket. Jud helyzetét még az is nehezítette, hogy az átmeneti állapotban megrekedt Rose életben tartásáért is folyamatosan fizetnie kellett, ráadásul a kislány biológiai apja sem támogathatta anyagilag a projektet, mivel már a Sancreal-7-en megkezdett első munkanapján darabokra tépte egy robbanás. Ha nem talált volna rá a holoháló segítségével az elkeseredett és magányos ZST-re, hetven éves kora előtt biztosan nem ringathatta volna a karjában a babát.

- Persze, hogy rémlik – válaszolta ZST –, de hat hónap az még átkozottul sok idő, majdnem egy örökkévalóság. Az a hely pedig undorító és kegyetlen, minden este lehívom az elhunytak névsorát, hogy megnézzem, nem szerepelsz-e a listán. Azon a rühes gázóriáson szinte másodpercenként elpatkol valaki, és még csak nem is mindig balesetben vagy természeti csapásban. Akadnak olyanok is, akik egyszerűen éhen halnak!

- Túl sokat aggodalmaskodsz – intette le Jud, miközben rémülten érzékelte, hogy a védőruhája a bal combján egyszer csak felreped. Az öltözék fűtésének hatékonysága rögtön visszaesett a negyedére, ami a Sancreal-7 mínusz hetven fokos hőmérsékletében nem tűnt nagy csodának. A kolónialány tudta, hogy ha nem talál azonnal megoldást a problémára, vissza kell térnie a bázisra, de akkor garantáltan ugrik az aznapi keresete. – Bírom a gyűrődést, és valójában a te életed sem sokkal jobb az enyémnél, csak nyugodtabbnak látszik. Lefogadom, hogy nem a levegő megvonás az egyetlen szankció, amivel gyötörnek.

- Jó, nekem is vannak gondjaim – ismerte el ZST –, de messze nem olyan súlyosak, mint a tieid. A rohadék kormány megint felemelte az időkvótát. Most már egy munkanap nem huszonnyolc, hanem harminc órás, és túlórákkal kell fizetnem, ha nem akarok idejekorán megöregedni.

- Hát, azért örülök, hogy ide még nem gyűrűztek be ezek az időlassító trükkök – zihálta Jud, miközben igyekezett lezárni a ruháján keletkezett hasadást a derékszíjára kötözött, mínusz hetven fokig fagyálló flakonból előtörő szigetelőhabbal. A hőmérséklete rögtön emelkedni kezdett, ami elősegítette, hogy a vérkeringése is ismét helyreálljon. – Izgalmas kihívás lehet huszonnyolc órányi oxigénnel harmincat kihúzni.

- Hát, ja – ismerte el ZST. – Ráadásul a tápanyag koncentrátum is silányabb lett, külön fizetni kell az olyan luxus összetevőkért, mint például a koffein, ami nélkül lehetetlen ébren maradni. Mellesleg az se számít, ha kinyiffanok, mert minimum kétszáz vegetatívban várakozó mutáns jut minden ilyen állásra.

- Ez tényleg jó nagy mocsokság – hagyta helyben a kolónialány, miközben egy gigászi elektromos kisülés csapódott a talajba közvetlenül mellette.

- És te mit tolsz? – érdeklődött ZST.

- Ó, csak a szokásosat – legyintett Jud várva, hogy elmúljon tagjainak remegése, és az adrenalin is felszívódjon a vérében. – Retkes pumpákat kapcsolgatok. Még be kell izzítanom párat reggelig.

- Drukkolok, hogy teljesítsd a limitet – biztatta ZST. – Ezek a nyavalyás temporális eltérések amúgy az idegeimre mennek. A legtöbb hajó, ami egy másik galaxisból érkezik, nem is ugyanazon az idővonalon mozog, mint a mi gépeink. Marha fárasztó kiszámolni a valóságegyesítési görbéket, ha hozzájuk akarom igazítani a hangáraink realitását.

- Te szegény! – mondta megjátszott együttérzéssel Jud, miközben a kommunikátorából morajló hangok hallatszottak. – Borzasztó sokat kell szenvedned, de talán éppen ezért vonzódom ennyire hozzád. Mert ugyanakkor rátermett vagy, erős, sőt mondhatni tökös. Az én bagatell kis gondjaim meg sem közelítik a te problémáidat, nem csoda, hogy felnézek rád. Vagyonos vagy, kiegyensúlyozott, egy befutott parkoló-koordinátor, aki pontosan tudja, mit akar az élettől. Alig várom, hogy leteljen végre ez a félév, és tényleg együtt lehessünk.

- Hát, nem is tudom – mondta bizonytalanul ZST, miközben a burok némi fájdalomcsillapítót materializált a szájüregében. – Azért nem vagyok ám akkora ász. Néha olyan érzésem van, túlzottan nagy nimbuszt kerekítesz a személyiségem köré. Elég nehéz elhinni, hogy egy ilyen kemény nő, mint te, engem tart álmai férfijának.

- Pedig így van – szögezte le a kolónialány, miközben tanácstalanul bámulta, ahogy a félmérföldnyivel előtte lévő, indításra váró pumpát széttépi egy hatalmas detonáció, és gigászi szakadékot robbant a felszínbe. Váratlanul a háta mögött már beindított gázkitermelő szerkezetek is sorra elkezdtek levegőbe repülni.

- Minden rendben odaát? – firtatta ZST. – Furcsa zajokat hallok.

- Hát, persze – hazudta Jud. – Miért ne volna? Egy-két ketyere bekrepált, de könnyű lesz elhárítani a bajt.

Tudta, hogy csak úgy úszhatja meg a halált, ha átugorja az előtte húzódó szakadékot.

- Az jó – nyögte ZST. – Valamiért rossz előérzetem támadt.

Jud megrugóztatta a térdét, aztán nagy levegőt vett.

Háromra nekivágok – gondolta.

- Fogjuk mi még együtt vedelni a narkó centrifugában a virtuális drogokat – biztatta partnerét. – Ez a nyomorult rendszer nem szúrhat ki velünk, és a meló is gyerekjáték!

Nem akart meghalni, ZST-nek viszont nem kellett tudnia, hogy a következő pillanatban esetleg végleg eltűnhet a süllyesztőben. Minek idegesítse?

Egy…

- Alig várom – mondta ZST. – Bármit megtennék érte, hogy veled lehessek.

- Tudom – nyugtatta meg Jud.

Csak egy nagy ugrás előre, a boldogabb jövőbe. Talán meg lehet csinálni.

Kettő…

- Kicsit félek, hogy esetleg nem fogunk passzolni, ha szexre kerül a sor – vallotta be ZST.

Három…

- Ugyan, drágám – lihegte a kolónialány, majd teljes erőbedobással rohanni kezdett, hogy átugorja az áthidalhatatlannak tűnő távolságot. – Szerintem minket az Isten is egymásnak teremtett.

Jud odaért a szakadék széléhez, és behunyt szemmel elrugaszkodott.

ZST várta, hogy a kolónialány mond még valamit, de a csend egyre hosszabbra nyúlt. A parkoló-koordinátor a burok külső falán villogó kijelzőre bámult, ami a testét körülölelő tápanyag fürdő oxigénszintjét mérte. A skálán futó lézercsík akkor lépte át vörös sáv határát, ami egyértelművé tette, hogy mégsem sikerült olyan jól beosztania a levegőt, mint ahogyan előadta a lánynak. Megmondhatta volna neki, hogy csak azért hívta, mert még utoljára hallani akarta a hangját, és valószínűleg már sosem találkoznak személyesen, de ezzel elvette volna tőle a reményt. Jud hangja azonban nem hangzott fel többé, és a fuldokló ZST rángatódzni kezdett. Végül megmerevedett, élettelen tésztaképére ráfagyott a kétségbeesés. Így találtak rá a karbantartók, amikor a műszerek jelezték, hogy az egyik bioalkatrész végleg felmondta a szolgálatot.