Visszafelé nem az undergroundot választottam, egyedül abban a földalatti világban védtelen vagyok. Szerencsémre a szélvihar alábbhagyott, lehet szabadon mászkálni a felszínen. Összefutottam valami csodabogárral. Nagy olajos ponyvában volt és segédszemeket használt. Meglátott engem. Segédszemeit a homlokára igazgatta. Mosolygott, ő is amolyan szakáll volt. Meginterjúvoltam, ugyan talált e valamit abban a számban?

– Á! - Erre ő. – Semmit. Pedig az egész számot végigturkáltam.

Aztán megkérdezte milyen volt a mesteri duma.

– Fütyfürütty – mondtam, aztán – Figyelj, nincs valamid? Akármi jó: képregény, szérum vagy por, mert kitikkadok.

– Aszály van – jelentette - nincs semmi. Se szer, se grafika.

Régebben én is guberáltam. Egyszer találtam egy hosszú és unalmas hasábot, olyat, mint egy képregény csak keményebb a külseje, és több száraz lap volt benne. De azok aztán komolyan száraz lapok voltak, semmi grafika, csak tömény maszlag. Nem is igazán érettem mit hordtak benne össze. Valami szuperhősről szólt, aki átváltoztatott dolgokat, de egy banda mogorva pofának ez nem tetszett, és emiatt kinyírták a szerencsétlent. Nem volt életszerű, nem szállt szembe a nyavalyásokkal, pedig irgalmatlan ereje volt. Lebegett a víz felett, meg ilyenek, és miután kinyírták föléledt, és felrepült az égbe. Szóval rendkívüli ereje volt. Odaadtam az unalmas hasábot annak a két porontynak. Mondanom sem kell, egy panel alatt szétszerelték. Alig tudok már mit kezdeni ezzel a két apróddal, mennél fejlettebbek, annál több flamó kell nekik. Legjobban az égőket és üvegcserepeket eszik, egy ideje pedig a falat bontják. Most, hogy fejlettebbek, egy szám alatt megesznek egy utcahossznyi üveget, és megisznak három hordó kőolajat. Jaj! Miért is kellett annak az amazonnak nálam felejteni őket, egyfolytában bajba sodornak.

Az előző számban történt: megjelenek az ajtóban és látom, hogy az egyik szomszédos pofán marakodnak. Az meg csak üvöltözik:

– Segítség! Segítség!

Erre én:

– Nehogy beszippantsátok nekem! Hogy számolok el a Maffiával? Ezek mindenkit nyilvántartanak!

Ismertem egy belevaló pofát – belevaló, csinos kis fizimiskával, csak egy kicsit gyenge – aki tartozott nekik, nem is kevéssel. Valami sötét ügylete volt velük, ahogy lenni szokott: összekülönbözés az adón. Rossz vicc ez az adórendszer! De mindegy, ez ellen nincs menekvés. Nekik smasszerjaik vannak, az itteni tagoknak, ebben a tömbben jóformán semmijük. Van egy koponyájuk az sem túl nagy, és van egy odú, ahová visszavonulhatnak. Ezen kívül semmi. Ez a Maffia terepe, azt csinál, amit akar. Az előző negyedben legalább voltak keménypofák, nem lángeszűek, de kemények. Egy-kétszer komoly balhékba keveredtek a Maffiával. Volt, hogy számokra eltűntek, elrejtőztek a föld alatt. Azt hiszem végül ezért léptem le onnét. Sok volt!

De vissza a pofához, aki tartozott a Mesternek. Kétségbeesésében többször megkeresett.

– De hát, ha adok neked – próbáltam beleverni csökönyös koponyájába -, akkor nekem mi marad? Hogyan fogom megvédeni magam?

– Ott vannak az apródjaid – feleli ő. - Ők majd megvédenek, de nekem nincs senkim.

– Persze – mondom én – Na, tünés innen!

A nagymenők már úton voltak, itt jóformán semmit sem lehetett tenni. Aztán hívtak a tömbből:

– Ezt látnod kell!

A pofa kétségbeesésében felmászott az egyik toronyház tetejére. Komolyan! Egészen magasra felmászott. Már nem is láttam, mert elveszett a felhők között. Azt tervezte, hogy leugrik és szétkeni magát.

Aztán már látom is tehetetlenül zuhanni a pofát.

– Na! – legyintek – Ennek vége, ez szétfröcsköli a koponyáját a platformon.

Ő meg csak zuhant, zuhant, mint egy kő, aztán becsapódott!

Illetve becsapódás volt, csak fröcskölés nem. A pofa ugyanis leérkezve visszapattant a platformról. Ott pattogott az utcán: bang-bang-bang! Valami nagyon rugalmas fizimiskája volt a pofának, mint a gumi.

Aztán nem láttuk többé.

A gyűlésről hazaérve szép nyugodtan találtam a két apródot. A sarokban aludtak, összegörnyedve. A szoba közepén hosszú cső áll. A csőnek egyik oldala hegyes, mint a képregényekben. Rakétának hívják a vackot, és rendszerint addig szokták reptetni, míg nagy BUMMAL! fel nem robban.

A falon, amit még nem bontott ki a két apród, kidolgozott grafikák a nagy vízről, meg lebegő járgányokról – hosszú évadnyi guberálás eredményei. Egyiknek sem tudom a miértjét, de jól néznek ki. Van, hogy csak ülök szemben ezekkel a dolgokkal, és hosszú, hosszú oldalakon át nézem őket.

Megérkezve is valami ilyesmi történt. Hű, ilyenkor esik jól a por! Kinyitom a fémszekrényt, leveszem a tasakot a fémrácsról. Nem sok maradt és az sem valami jó cucc. Mindegy. Belekeverek az apródok moslékjába is egy keveset, akik közben felfigyeltek a fémszekrény nyikorgására. Egy kicsivel később üvegcserepek surrognak, és én is fölszippantom a magam adagját. Beszippantok mindent: a tömböt, a planétát, az egész mindenséget. Szétszóródom a tömbben és összeállok, és szólok a többieknek is: gyerünk utazni! Aztán valami pofák vesznek körül, együtt jönnek velem. Utazunk. Nem fénylik semmi, mégis látunk, formák és geometriák törnek szét és olvadtak össze. Furcsa múltbéli grafikák letűnt évadokból, mintha egy ismeretlen planétára érkeztünk volna. Fénytelen üvegablakok hirdetnek édes életet és szeretetet. Valamit, ami itt ezen a helyen már hosszú évadokkal ezelőtt leáldozott. Love, Love, Love – kopott rózsaszín keret egy meztelen amazon fölött és lámpa, mintha a performance csattanóján hirtelen nagy BUMM!-nak adta volna meg magát az a sok különös pofa, akik előttünk éltek, és szellőztették mocskukat a világra. És akkor mindig arra gondolok, abban a panelben végre sikerül elrugaszkodnom a földtől, a gravitáció többé nem fog vissza. Lebegek, igen, valósággal lebegek, mint az a hosszú, hegyes cső a képregények grafikáin. Rakéta vagyok. Hehe! Mámorító érzés, és még sokáig eltart a Gambol hatása. Aztán vissza a valóságba. Nem tudom, hogyan keveredek vissza apródjaim körébe, de fizimiskájuk látványa újfent kiábrándító.

A következő számban bennfentesek jöttek:

– Az a két őrült a várost aprítja – mondják.

Huhú! Erre minden pofa kíváncsi. Szanaszét futkostunk a hírre. Viszonylag könnyű szám volt, szélcsend. Csak a szemünket bántotta, hogy kivilágosodott kissé. Összeverődött a banda. Ha duma van, bezzeg senki nem dugja ki a koponyáját, de ha balhé, százan is mennek és nyomják a hajrát.

Az a két kosztümös ott bunyózott az utca kellő közepén.

Vigyori ütlegelt, de aztán Izomagy is odacsapott egyet – BAMM! - mindenki behúzta a nyakát, mintha a saját koponyájára mérték volna. Röhögve szállt Vigyori keresztül az utcán. Ha az a bolond nem lett volna páncélból, koponyája Izomagy egyetlen ütésétől porrá törik. A következő panelen ez a vigyorgó őrült megragadott egy nagy vascsövet. Blam-blam! Folytatódott a csihi-puhi. Erre Izomagy egy roncs járgányt emelt a feje fölé, rádobta Vigyorira. Őt persze képtelenség lemorzsolni. Hehe – nevetett fel a járgány roncsai alól. Rossz vicc! Az egyik túl erős, a másik sebezhetetlen. Micsoda kelepce! Az oldal végén aztán valahogy szétszéledtek, és velük együtt mi is szétszóródtunk.

Ahogy mondtam a show nem kevesebb, egy évadon keresztül tartott. Még a toronyházak képét is átfazonírozták. Mester pofának érthetően nem tetszett a móka:

– Még, hogy az én planétámon! – hallgathattuk az ostoba sódert. Úgy tűnt ez a sóder az évad végéig csak sóder marad, de aztán minden komolyra fordult.

Smasszerei egy számban elkapták a Vigyorit! Odakergették az Oldsmobil mellé, megkötözve. Nem nevetett, be volt szarva. Micsoda móka! Szóval, a Mester miután kiugrándozta magát örömében, elkezdte a maszlagot:

– Mélységesen fel vagyok háborodva az utóbb tapasztalt engedetlenségi hullám miatt - bla-bla… Ugorjunk egy oldalt! Tervei szerint berakják a Vigyorit valami berregő gépbe, ami odacsalogatja az Izomagyút. A képlet a következő: a Vigyori a csali, az Izomagy az áldozat, a gép pedig a megoldás.

Hosszú oldalakig kellett várni, hogy lássuk a gépet működés közben, ezalatt felnyomtunk egy rövid adagot. Panelnyi gyorsasággal szökött fel agyunkba a Gambol. Néztük a gépet, miközben a smasszerek betolták a platform közepére. Mint az a hosszúkás Rakéta nevű cső a lakásomon, csak ez legalább ötvenszer akkora volt. Miután az agytrösztök előkészítették, a smasszerek beletették a Vigyorit egy oldalsó ajtón. Na, mi lesz! Feszült várakozás a toronyház előtt.

Egy-két oldal toporzékolás, aztán, ahogy vártuk, megjelent Izomagy, Vigyori szagát követte. Nem semmi volt a belépője: áttört egy falat. Szállt a törmelék, mint a srapnel mindenfele. Egyszerre az egész platform futásnak eredt, hogy mentse a fizimiskáját az átfazonírozástól. Még az agytrösztök is menekültek, csak a smasszerek maradtak ott a Mester bandájából és állták a pofonokat. Crash! Boom! Ment az ütleg. Mindenki fedezéket keresett. Egy nagyokos szétfröcskölő koponyája a vállamon ért. Megbotlottam ijedtemben, és kisebb halom roncs közé száguldottam. Ott ragadtam a bunyó végéig. Belekerült egy panelbe, mire összeszednem magam. Körbenéztem. Jócskán felhergelték Izomagyút. A platformon már csak bunyósok voltak, a sameszek statisztáltak a pofonokhoz. Nem mondom azért élvezték is kicsit. Talán mindegyik azt forgatta a koponyájában, hogy majd ő jól megütlegeli. Elvetélt okoskodás volt. Egy-kettő akkorát kapott, hogy felkendődött a közeli házakra vagy végigszánkázott az utcán. Az egyik pofa a HOTEL lyukas falán becsapódott az Oldsmobile mellé. Mester pofa ettől nagyon bepörgött, gőzölgött a koponyája. Megragadta a smasszert, és visszadobta a platformra.

– Küzdj tovább, te nyavalyás!

Izomagy elérte a gépet és bemászott. Crash! Crash! Bang! Bang! - hallatszott a gép belsejéből. Ezek a pofonok már Vigyorinak szóltak.

– Gyorsan, gyorsan! – mondta Mester – Rájukzárni!

Három agytröszt mászott elő fedezéke mögül, sietve a géphez rohantak, aztán… Klang! A lezárt ajtó apró üvege mögött két meglepett pofa. Jól behúzták őket a csőbe. Most a nagyokos agytrösztök a gép talpazata körül matattak. Karokat rángattak és gombokat nyomogattak, aztán futásnak eredtek. A következő panelen hatalmas füst a platformon, a cső mozgásba lendült, elindult fölfelé. Még egy panel és – vooossshhh! - már mindketten az égben voltak gépestül. Eltűntek a szürke felhőréteg mögött, a toronyházakon túl. Nem tudom meddig mentek és pofozták egymást, de valami fekete és üres helyről csámcsogtak a nagyokosok.

A sztori után egyre többen váltak megveszekedett ámokfutókká. Csak ebben az évadban három ilyen Rakétajárgány indult az égbe. Persze már a szuperpofák is dörzsöltebbek. Plakát hirdeti: Le az ön-bírósággal, egyedül a Mester ítélkezhet! Növelték a Gambol és képregény adóját is, nem csoda, hogy mindenki bedurrant.

Újabb szám vége ezen a helyen! Nem a legjobb, de meg lehet szokni akár még a zsongást is. A holdkórosokat, akik nem bírnak a seggükön maradni. Klung-klung! Ennél rosszabb úgysem lehet. Pihentetnem kellene a koponyám. A fémszekrényben még néhány számra elegendő Gambol van. Az apródok alszanak. Ha kinyitom a fémszekrényt, biztosan fölébrednek, és akkor muszáj megetetnem őket. Már egészen hatalmasak. Koponyámban terv körvonalazódott: egyik éjjel kiosonok, elmászkálok ebből a tömbből egy másik negyedbe, mindegy csak el ezektől a szörnyszülöttektől. A Maffia szaglászna utánam. Elfognának. Engem is kilőnének az égbe a feketeségbe, az ürességbe. Azt csámcsogják, hogy ott nincs gravitáció. Ó, ott aztán lebeghetnék kedvemre, nem kötne semmi ehhez az átkozott planétához. Olyan lenne, mint egy végtelen utazás a Gambollal, távoli világok felé. Milyen jó is lenne! Klung-klung! Most már esélyem sincs, hogy a koponyám kitisztuljon a következő számra. Újabb jelentés az agytrösztöktől: a nagy víz ismét emelkedett. Néha töröm a koponyám emiatt, de aztán mindig ide jutok: rossz vicc az egész!