B.Kósa Katalin

Miért kevés a tőkehús a belvárosi üzletekben ?

Senki sem tudja pontosan, mikor is kezdődött…

A történelemkönyvek is csak úgy datáljál, hogy a huszadik század második felében.

Akkor kezdődött, mikor az újságok cikkezni kezdtek a húsboltok ürességéről ? Vagy akkor, mikor nem tudták odaítélni a Nobel díjat, mert annyi szenzációsan jó orvos volt egyszerre ? Vagy akkor, mikor tönkrementek a koporsókészítők ?

Nem tudja senki.

Az viszont bizonyos, hogy amikor kitört a nagy éhínség, akkor már mindenki tudta, hogy miért nincs élelem. Az éhínség nem egyik napról a másikra kezdődött. Először a friss hús tűnt el a boltokból. Aztán a tej. Mikor elfogytak a liszttartalékok, kenyér sem volt már.

De voltak még sokáig konzervek. Aztán ezek is elfogytak.

Aztán minden ehető elfogyott.

Az emberek féltek a rájuk váró éhezéstől, pedig akkor már tudták, hogy senki sem fog éhen halni, csak nagyon kellemetlen lesz, és nem lehet tudni, meddig tart.

Az emberek csonttá fogytak, alig volt jártányi erejük, sokan szerettek volna inkább meghalni, de nem lehetett. Tudták, hogy nem lehet, hiszen azért nincs élelem sem, mert az állatok, és a növények épp úgy nem tudnak meghalni, mint ők. Ha megpróbáltak levágni egy állatot, hiába folyt is a vére, azonnal magához tért, és elszaladt. Pedig az állatoknak sem volt sok ereje a futáshoz. Ha legelni próbáltak, a fű sértetlenül hajolt félre, a kukoricaszem elpattant, és ahol leesett, kikelt és tenyészett háborítatlanul.

Így vált valahogy halhatatlanná az egész bolygó élővilága.

Az emberek tehát éheztek és szenvedtek. Átkozták a halhatatlanságot, amire az ember évezredek óta balgán vágyakozott, és most kéretlenül megkapta, nem tudni kitől, hogyan, miért…

És akkor jött az újabb csapás, a bőség.

A mezőkön dúsan lengtek a kalászok, minden érett mag kihullott és újra kikelt. És aranyló gabona hullámzott már a városok utcáin is, hiszen a magokat vitte a szél. A gyümölcsfák lehullott gyümölcse nyomán új, kis fák sarjadtak…Mérhetetlen gazdag termés kellette magát az éhes emberek előtt. Az állatok is csak szaporodtak, szaporodtak és tömegeik éhesen bőgtek, tolongtak. Az emberek megpróbálkoztak ugyan a születésszabályozással, de nem sok sikerrel.

Ekkor próféták bukkantak fel, akik azt jövendölték, hogy vége lesz a halhatatlanságnak, hogyha emberből, állatból, növényből már annyi lesz, hogy nem fér el a föld felszínén, és „kicsordul”.

Szekták alakultak, és várták a nagy pillanatot, a kicsordulást.

Ez a képtelen hit adta az ötletet néhány józanabb embernek egy merész kísérlethez. Úgy gondolták, űrhajóba szállnak, és kicsordulnak a földről, felderítik, hogy a földön kívül is érvényes-e az általános halhatatlanság.

Az első kísérlet sikeres volt, és ugyanakkor tragikus is.

Az történt ugyanis, hogy amint a föld légkörét elhagyta az űrhajó, a csont-sovány, legyengült legénység azonnal kipróbálta, hogy meddig érvényes a halhatatlanság. A magukkal vitt kísérleti nyulat megnyúzták, megsütötték és jóízűen megették. A hosszú éhezés utáni bőséges evést nem bírta a legyengült szervezetük.

A rádiós még közölte, hogy „halálra zabáltuk magunkat…” aztán megszűnt az összeköttetés.

Az embereket ez a furcsa hőstett felrázta az általános apátiából.

Összeszedték megmaradt erejüket és űrhajókat kezdtek építeni. Eleinte a legjobb munkaerőket azzal jutalmazták, hogy az űrhajók próbaútjaira elmehettek – enni… Persze szigorú diétás nővérek felügyelete alatt. Közben megszületett a nagy terv is ; Át kell telepíteni az embereket egy másik bolygóra. Már csak az volt a kérdés, hogy hová. Ekkor fedezték fel azt a „földet”, ahol most élünk.

A költözködés sokáig tartott, és nem ment zökkenők nélkül. Az új földre érkező emberek keményen dolgoztak, hogy új otthonukat lakhatóvá tegyék, az űrhajók annyiszor fordultak, ahányszor csak lehetett, a földön pedig türelmetlenül zúgolódtak az éhező tömegek. A gépek, berendezések, felszerelések szállításával nem volt sok gond, a növényekkel is simán ment a dolog. Az állatok közül az úton sok elhullott, „agyonzabálás” miatt, az éhség kitörése után született állatokat pedig még meg kellett tanítani enni. Sok ember is meghalt az úton, olyanok, akiknek már lejárt az idejük, csak a földön nem tudtak meghalni, és olyanok is, akik nem bírtak az étvágyukkal.

Az új földön még sokáig nem ment simán az élet. Amíg ki nem alakult a folyamatos termelés, élelmiszerért a régi föld bőségkosarába jártak a szállító űrhajók. Ezek a szállítmányok azonban drágák voltak a nagy távolság miatt. Lassan abba is hagyták az ingyen árú drága szállítását, amikor már olcsóbb volt mindent az új földön megtermelni. Még néhány tudományos expedíció el-ellátogatott régi, immár elhagyatott hazájába, ám az idő múltával ezek a látogatások egyre ritkábbak lettek, majd teljesen el is maradtak.

Az elmúlt héten megjelent egy újságcikk a következő címmel ;

„Miért kevés a tőkehús a belvárosi üzletekben ?”