B.Kósa Katalin

A végső fázis

Gazdag vagyok.

Nagyon gazdag…annak születtem.

Ezért aztán megengedhetem magamnak, hogy legyenek valódi dolgaim is.

Persze belátom, hogy nem lehet minden igazi körülöttem, úgy, ahogy gyermekkoromban, de törekszem arra, hogy ne szakadjak el teljesen a valóságtól.

A házam tele van régi bútorokkal, amiket még a szüleim, és a nagyszüleim vásároltak. Makacsul ragaszkodom hozzájuk, pedig egyszerűbb, és menőbb lenne az illúzió-diszkekkel nap, mint nap más berendezést varázsolnom magam köré. Egyszerűbb lenne követni az illékony divatot, ahogy azt a legtöbben teszik. A vetített bútorokról nem kell letörölgetni a port, de én valahogy mégsem tudok megválni a kedves, megszokott, masszív daraboktól.

Gardróbomban valódi ruhák, cipők, és kiegészítők tömkelege. Mozdulni is alig lehet a rengeteg cucctól, de nincs szívem kidobni közülük egyetlen egyet sem. Valamennyi volt már rajtam többször is, de még mindig nem untam rájuk.

Már sok éve nem vettem egyetlen egy új darabot sem.

Valamikor régen imádtam vásárolni. Kedvenc szórakozásom volt végigböngészni a kis butikokat, a nagyáruházakat, és hazahordani millió hasznos, és haszontalan dolgot. Később, a kényelem kedvéért, na és persze az újdonságnak behódolva a hálóról rendeltem meg a sok-sok hasznos, és haszontalan vacakot. Mikor egyszer kedvem támadt a változatosság kedvéért személyesen vásárolgatni, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyszerűen nincsenek már se kis boltocskák, se nagyáruházak. Az Internetes vásárlás teljesen kiszorította őket.

Aztán rövid idő alatt az illúzió-diszkek teljesen kisöpörték a piacról a valódi tárgyakat. A hálón már csak az univerzális, szürke kezeslábast lehetett megrendelni, és a hozzá való illúzió-diszkeket.

Még mindig nem tudom magam rászánni, hogy felvegyem azt a ronda kezeslábast, amit a diszkek akár percenként a legújabb divathoz tudnak illúzionálni. Több-ezer variációt élvezhetnék végig magamon a virtuális tükör előtt, de én megmagyarázhatatlanul ragaszkodom az én pár-száz valódi darabomhoz, amik valóságosan rám simulnak.

Sajnos vannak olyan dolgok, amiket diszkek nélkül már nem tudok megoldani.

Itt vannak például az ablakok.

A ház, amiben lakom, a szüleim idejében még egy csupa virág, csupa zöld kert közepén állt.

Még gyerek voltam, amikor a növények pusztulni kezdtek. Sorban sárgultak, fonnyadtak, szürkültek el. Aztán anyám egy napon könnyes szemekkel kapcsolta rá az ablakokra az illúzió-diszkeket. Azóta nem is láttam, hogy mi van odakint. Nem merem kikapcsolni az ablak-diszkeket, amik változatos, szebbnél szebb panorámákat varázsolnak az ablakokra, mert félek attól, amit a színes képek eltakarnak.

Aztán itt van az étkezés.

Sajnos már ezt sem lehet a diszkek nélkül megoldani.

Néha rám tör a nosztalgia, és visszagondolok gyermekkorom ebédjeire…

Anyám nagy porcelántálban hozta be a gőzölgő levest…Letette az asztal közepére, és sorban szedett belőle a tányérjainkba. Galuskák, puhára párolt zöldségek, ízletes húsok úszkáltak az aranyló, illatozó lében. Aztán következtek a sültek, a gyümölcsök, a sütemények.

Később, mikor már én neveltem ebben a házban a lányomat, csak egyszerű, gyors-ételek kerültek az asztalra. A félkész ételek, az egyre ügyesebb konyha-robotok az instant készítmények ideje volt ez. De a mostani helyzethez képest még ez is lukulluszi lakoma volt. Megvettem mindent, ami gyors volt, és egyszerű, mert sajnáltam az időt a konyhai pepecselésre. Most meg már csak az univerzális pempő van

az íz-diszkekkel. Most már bánom, hogy sajnáltam az időt a konyhaművészetre, de akkor ez így volt menő, így csinálta mindenki.

Miért pont én ne kapkodtam, és rohantam volna…

Reggelenként a konyharobot elénk tette a reggelit, aztán már futottam is le, a garázsba. Bevágtam magam az automata autóba, zenét, ablak-diszket kapcsoltam be, és úti célomnál szintén egy zárt garázsba ugrottam ki. Zárt pályán közlekedtem, zárt garázsból zárt garázsba, útközben ablak-diszkek között. Aztán lift, iroda…este, hazafelé ugyanez fordítva.

Az ablak-diszkek, a konyharobotok, és a mindenféle más kiszolgáló robotok kényelmessé tették az életünket, és mi csak sodródtunk a múló idővel, a trendekkel, az illékony divatokkal…

A divat pedig eszeveszett sebességgel változott, és magával sodort mindenkit.

Észre sem vettük, merrefelé haladunk, csak hajszoltuk a legújabbat, a trendit, a menőt. És állandóan attól rettegtünk, hogy lemaradunk…

A szüleim annak idején még az akkori szokások szerint összeházasodtak, és felneveltek engem.

Csak idős korukban jöttek rá, hogy ők voltaképpen nem is illenek össze, nincs szükségük egymásra, és csak zavarják egymást. Nemrég külön-külön költöztek szanatóriumba, ahol elsőrangú ellátásban részesülnek. Nem is tartják a kapcsolatot. Rajtam keresztül hallanak néha egymásról.

Az én időmben már nem volt divat a házasság.

Egy futó kalandból összeszedtem egy gyereket, és egyedül neveltem fel. Akkor ez volt a trendi, a legtöbb nő ezt így csinálta.

Volt még néhány futó kapcsolatom, de mivel ezek inkább fárasztóak voltak, mint izgalmasak, egy idő után teljesen felhagytam az efféle kísérletekkel. Napközben elfoglalt a munkám, és a gyereknevelés, szabadidőmben pedig ott voltak az élmény-diszkek, a szex-diszkek. Mivel elég pénzem volt a diszkekre, szexuális életem elég változatos volt. Volt rá lehetőségem, hogy mindig a legújabb, legizgisebb klipeket töltsem le a hálóról. Saját lejátszóm is volt, így nem kellett a szórakoztató centrumokba járnom, mint a több-millió kispénzűnek, akik képesek napi húsz órákat is dolgozni, csak hogy pár percre bejuthassanak egy lejátszóhoz.

Aztán a munka a reklámügynökségnél, és a gyereknevelés egyre kevesebb időmet foglalta le.

A munkámat nagyrészt itthonról is el tudtam végezni. Nem volt rá szükség, hogy az automata autóval, később, miután ezek kimentek a divatból, a zárt kapszulákkal egyik helyről a másikra menjek. Hosszú évek óta ki sem tettem a lábam a házamból, mivel szinte minden házhoz jött.

Akkor már a lányom is a hálón keresztül végezte az iskolát, és játszott az akkor még létező barátaival. Aztán a konyharobotokat is teljesen kiszorította az univerzális pempő, a szájba vehető, lágy csővel, és a hozzá való íz-diszkekkel. Lányom tíz évesen már teljesen önellátó volt, csak én erőltettem még egy ideig a közös étkezést, és az egyre rövidebb, tartalmatlanabb beszélgetéseket.

Éltem a gazdagok életét, és mindent elfogadtam, amit a trendek diktáltak, és a pénzem lehetővé tett. Időm nagy részét a hálóról letöltött utazós, extrém élményes, és szex-klipek élvezetével töltöttem. A klipek változatos élményekkel szórakoztattak, rafinált élvezetekkel kényeztettek.

Éltem gondtalanul, és gondolattalanul, ahogy a hozzám hasonlók valamennyien.

Először akkor estem gondolkodóba, amikor a lányom nem hozta haza az unokámat.

A lányom akkor huszonhat éves volt. Máig sem tudom, hogy voltaképpen miért mondta el, hiszen már hosszú évek óta alig beszéltünk, annak ellenére, hogy egy házban éltünk. Elmondta, hogy aláírta mindkét dokumentumot. Azóta nem beszéltünk…

Az egyik dokumentumon beleegyezését adta ahhoz, hogy petesejtjét megtermékenyítsék, a kellő időben pedig szervezetéből kiemeljék. Ezzel eleget tett állampolgári kötelezettségének.

A másik dokumentumon jogilag törvényes örökösének ismerte el a magzatot, és lemondott a személyes kapcsolattartás jogáról. Szóval befizette egy elsőrangú inkubátor-intézetbe, az utána következő bentlakásos iskolába, nagykorúsága elérésének idejére pedig letétbe helyezett egy jelentős összeget. Így anyagilag gondoskodván róla letudta anyai kötelességeit is.

Addig mindig engedelmesen sodródtam az árral, de akkor valahogy összefacsarodott a szívem arra a gondolatra, hogy nem láthatom az unokámat. Nem vehetem a karomba, nem hallhatom a gőgicsélését, az első szavait, nem segíthetem az első lépéseit…

Valami iszonyú fájdalom, búbánatos nosztalgia tört rám.

Elsöprő erővel törtek fel memóriám mélyéről azok az emlékképek, amik anyámat, nagyanyámat idézték fel. Nagyanyámat éreztem magam körül, ahogy kisgyermekként az ölében ülök…Anyámat láttam, ahogy kanalanként adogatta a számba azt a felejthetetlen ízű krumplipürét…

Pénzemnek köszönhetően el tudtam érni, hogy születése után pár héttel hazahozhattam a pici lányt.

Akkor költöztem át a nagy háznak abba a szárnyába, ahol még voltak igazi bútorok, igazi ruhák, igazi edények, könyvek, még működő konyharobot, és tekintélyes mennyiségű tartós élelmiszerkészletek. Valóságos Robinsonként éltem saját házam régóta lakatlan részében. Megpróbáltam visszatérni a közelmúltban még létező, valódi dolgok világába, hogy a picit én nevelhessem, ne a gépek és a klipek…De erőfeszítésem teljesen eredménytelen volt.

Mire a kicsi akkora lett, hogy fel tudta volna fogni, mit eszik, mit visel, mivel játszik, addigra elfogytak a felhalmozott élelmiszerkészletek. Mivel ilyesmit már nem gyártottak, nem tudtam semennyi pénzért sem beszerezni semmi valódi élelmiszert. Kénytelen voltam áttérni az univerzális pempőre. Mivel a pempő az íz-klipek nélkül ehetetlen volt, unokám lassan megismerkedett a klipek, az illúziók, a gépek, a mindent átölelő háló világával.

Ez az időszak mégis emlékezetes, és szép volt.

Mivel volt itthon impresszió-leolvasóm és klip-rögzítőm, ezekben az években nem csak a családi vagyon és a tőzsde hozott számomra sikereket és jövedelmet, hanem az általam létrehozott íz-klipek is. Felidéztem magamban nagyanyám régi ebédjeit, és ezeket a klipeket adtam unokámnak az univerzális pempő mellé. Próbáltam számára valamit átmenteni abból a világból, amit ő nem tapasztalhatott meg. Ezeket a nosztalgikus klipeket elég jó áron tudtam forgalmazni a hálón is…egy darabig. Aztán hirtelen nem kereste őket senki. Ez nagyjából akkor volt, amikor unokám is ráunt az én többgenerációs szakácsművészetemre.

Mire észbe kaptam, valami már visszavonhatatlanul elmúlt. Megritkultak köztünk a beszélgetések, és a kislány miután már egyedül is tudta kezelni a pempő-gépet, egyedül is megtalálta a hálón a játék-programokat egy napon becibálta a szobájába a pempő-automatát, fejére tette a virtu-sisakot, és bezárkózott. Bezárkózott a szobájába és önmagába. Azóta sem beszéltünk…Ennek már több, mint tíz éve…

Most pedig elszánta magát arra lépésre, amitől kiráz a hideg…

Betöltötte a tizenhatot…nagykorú…megteheti. Én pedig nem tehetek semmit.

Talán szólnom kéne az anyjának…a lányomnak…a lányomnak, aki azt sem tudja, hogy itt él a házban a gyermeke…

Csak ülök teljesen elkeseredve egy valódi, nagy, nehéz fotelban és azon töprengek, hogyan is jutottunk idáig…

A nagyanyám sokszor elmesélte, hogy mennyit veszekedtek vele a szülei azért, mert tanulás helyett állandóan kalandregényeket, és sci-fit olvasott. Ha éppen nem a könyveit bújta, akkor meg a haverokkal lógott a moziban.

Nagyanyám azért veszekedett az anyámmal, mert ő tanulás helyett állandóan a tévé, meg a DVD előtt ült.

Velem azért veszekedett az anyám, mert én tanulás ürügyén állandóan a számítógépet nyúztam. A tananyag helyett játék-programokat, zenei klipeket, és akció-filmeket töltöttem le a hálóról. Naphosszat játszottam az ügyességi-, és az ölős játékokkal. Kedvencemmel, az űrhajó-szimulátorral órákig tudtam bolyongani a létező, és a kitalált világok végtelenjében.

Én azért veszekedtem a lányommal, mert ő naphosszat le sem vette a fejéről a virtu-sisakot. A tanulás őt sem érdekelte, tudatlanul élvezte végig mindazt, amit az élmény-klipipar nyújtani tudott. Szinte öntudatlanul repülte, hajózta, sziklamászta, feküdte körbe a Föld legszebb, legizgalmasabb, legextrémebb helyeit. Magától értetődően élvezte magán a létező legszebb, legkülönösebb, legvagányabb ruhákat, ette végig a világ összes étlapját, élvezte végig az összes kitalált kalandot. Testileg sértetlenül, teljes biztonságban élte át a legdurvább kábítószerek hatását, a legkiagyaltabb szexuális kalandokat, a mazo-klipek piranha, tigris, és ufonauta támadásait… A fájdalom, és az élvezet-klipek neki egyformán csak izgisek, vagy már unalmasak voltak.

Az unokám pedig tizenhat évesen már ráunt az élmény-klipekre is.

Őt már csak a „nirvána-klipek” érdekelték.

Az N-klipek…Ez a legújabb őrület.

A fogyasztói vágyak netovábbja, és a befektetők kedvence egyaránt…

A fogyasztók azért kattantak rá, mert az N-klipek esetében nem kellett a bonyolult, kiagyalt cselekményt követni, nem kellett semmilyen ismeretanyag, vagy tudás ahhoz, hogy a szimbólumokat, az utalásokat, az összefüggéseket megértsék. Nem kellett tudni, hogy mit is szimulál a klip, mivel nem szimulált, és nem ábrázolt semmit.

A gyártók, forgalmazók hatalmas nyereséget söpörtek be, mert az N-klipek előállításához nem kellettek ötlet-emberek, írók, látványtervezők, művészek, alkotók, szereplők, impresszió-leolvasók, kliprögzítők, se jelmez, se díszlet, se kellékek…Az élmény-klipeket gyártó stúdiók teljesen feleslegessé váltak felszerelésükkel, és alkotógárdájukkal együtt. Csak egy számítógép kellett, ami véletlenszerűen keverte a már korábban rögzített, és a gép által alkotott impressziók variációinak, és kombinációinak végtelenjét.

A nagyszüleim vagyona még a tengeri szállítmányozásban, az olajfinomítókban és csak kis részben az elektronikai iparban működött, és gyarapodott.

Amikor anyámtól átvettem a vagyon kezelését, már majdnem az egész átcsúszott az elektronikába, és a reklámiparba. Figyelmetlenségemnek, és nemtörődömségemnek köszönhetően mostanra már minden szépen átszivárgott a klip-iparba. Soha nem vettem a fáradságot, hogy átgondoljam a befektetéseimet. A szöveges részeket mindig lusta voltam végigolvasni, csak a számokat néztem, és pénzemet oda irányítottam, ahol az adatok kedvező nyereséget ígértek.

Csak a napokban jöttem rá, hogy pontosan azt pénzelem, ami ellen megpróbáltam harcolni, aminek megpróbáltam ellent állni. Felmerült bennem az az ötlet, hogy kivonom a pénzem az N-klipiparból, de miután utánanéztem a hálón, rá kellett jönnöm, hogy ez most már lehetetlen. Minden létező más iparág már egy ideje az N-klipipar beszállítója vagy tulajdona volt.

Szóval most már késő…

Mikor az unokám a hálón keresztül közölte velem, mintegy búcsúzóul a döntését, valami megszakadt bennem. A szívem összetört, és a szemem kinyílt…de már későn…

- Ez a végső fázis. Az N-klipek világa beszippantja egész civilizációnkat, és beteljesíti önpusztító hajlamainkat…- gondoltam.

Magam is kipróbáltam egyszer egy N-klipet. A virtuális játékok, a virtu-sisak, a színes, hangos, illatos, ízes, tapintható élmény-klipek után az N-klip volt a legújabb. Mint minden újat, természetesen ezt is kipróbáltam. De megrémültem tőle.

Mikor felvettem a virtu-sisakot, és testemen szétfutottak a fürge, kis szenzorok, valami olyasmire számítottam, amit az élmény-klipeknél már megszoktam; laza kis történet, válogatott, rafinált élvezetek, extrém élmények, érzések, érzetek…

De az N-klip egészen más volt.

Nem volt semmiféle történet, semmi történés…Nem szerepeltek a klipben emberek, tájak, tárgyak, semmi konkrét megfogható, és felfogható, semmi ismerős dolog, semmi a régi, ma már csak a klip-stúdiókban virtuálisan előállított a valódi tárgyak világát szimuláló dolog. Az N-klipek nem szimuláltak, és nem ábrázoltak semmit.

Hangok, fények, színek, ritmusok, hideg, meleg, gyönyör és fájdalom, hullámzás, zsibbadás, emelkedés, süllyedés, zuhanás, szédülés, rezgések, mozgások, és mindezek kombinációi…Az N-klip minden érzékszervet totálisan bombázott szeszélyes, felfoghatatlan és kiszámíthatatlan szisztémájú impulzusaival. A variációk és kombinációk száma pedig végtelen volt.

Éreztem, hogy akit ez a varázs magával ragad, az többé nem szabadul, és nem is akar szabadulni. Nekem elég volt egyszer. Soha többé nem próbálkoztam vele.

Aztán az N-klipek rövid idő alatt teljesen kiszorították a régi élmény-klipeket. Egy ideje már csak az idősebbek néztek bele olykor egy-egy élmény-klipbe, a fiatalok nem igényelték az effajta ósdi élményeket. Már a tömegek számára épült szórakoztató centrumokban is legtöbben az N-klipeket keresték. Aki pedig megengedhette magának anyagilag, az a végleges bekötést választotta.

Az N-klipek élvezetéhez már nem volt feltétlenül szükség az egész emberi testre, elég volt hozzá a testből kiemelt, a központi gépre rákötött agy is.

Tegnap nagykorúvá vált unokámnak pedig volt rá elég pénze, hogy az elkövetkező száz évre befizesse magát a központi stúdióba.

Mikor megkaptam az üzenetét a hálón keresztül, azonnal utánanéztem, és megtudtam, hogy az átutalás már egy órája megtörtént.

Nem megyek be a szobájába…az üres szobájába…

Csak ülök itt, a nagy plüssfotelban, szemben az ablakkal, és azon gondolkodom, egyszer talán kikapcsolom az ablak-klipeket. Nem tudom, lesz-e hozzá valaha is elég lelkierőm, és nem tudom, hogy van-e értelme. És nem tudom, hogy akarom-e.

…Egyáltalán akarok én valamit?

…Akartam én valaha is valamit?

…Vagy csak ülök itt, a végső fázis kellős közepén, és várom, hogy mikor omlik össze minden, hogy végre maga alá temessen?