Az utolsó hang

Gyermekek voltunk, talán hét-nyolc évesek, amikor megismertük Gyurkát. Máig fel tudom idézni magamban a pillanatot, amikor az esetlen, csupa csont srác először belépett az osztályterembe: zavartan igazgatta sokdioptriás szemüvegét, hosszúra nőtt kezei mintha kizárólag könyökökből és ízületekből álltak volna.

Tél eleje volt, korán sötétedett. A helyiségben pislákolt a neonvilágítás, mi pedig bárhol máshol szívesebben lettünk volna, mint az iskolában, a tantermek szögletes, fakózöldre mázolt falai közt. Anni-néni, a tanárnő – igazi keményvonalas, határozott úriasszony, aki egész életét  vásott kölykök oktatásának és nevelésének szentelte –, kézen fogta a fiút, és az egyetlen üresen álló padhoz kísérte.

–      Ő az új osztálytársatok – közölte velünk, miközben Gyurka engedelmesen, tűzpiros arccal követte.

–      Mindjárt megbotlik a saját lábában – vigyorgott rám a mellettem ülő lány, de ezt persze csak súgva közölte, hiszen a tanárnő mindig megkövetelte a fegyelmet, és egyikünknek sem volt kedve tanítás után bennmaradni, hogy engedetlenségünk tényét százszor leírjuk a hatalmas, fekete táblára. Visszamosolyogtam rá, megfogtam a kezét a pad alatt és buzgón bólogattam. Valóban: az új fiú tipikusan olyasfajtának tűnt, aki bárhol és bármikor képes elbukni a saját lábában.

Tény, hogy bármennyi idő is telt el azóta, ez a komikus esetlenség mindig is Gyurkára jellemző maradt.

A beilleszkedés nem ment számára túl könnyen, de amikor jobban megismertük, mindannyiunkat lebilincselt szárnyaló képzelete és eredeti humora. Talán nekem tartott a legtovább, hogy elfogadjam őt. A legtöbb ostoba tréfa és csínytevés elkövetőjeként, irritált a fiú csendes, majdhogynem méltóságteljes ügyetlensége és az a szárnyaszegett bölcsesség, ami már gyermekként sugárzott belőle.

Majd’ fél év eltelt, amikor első ízben megtört a jég. Épp szolfézs órán voltunk, és Gyurkát mellém ültették. Unottan hallgattuk a zenetanár egyre bántóbbnak érzett baritonját. Már vagy fél órája próbálta a fejünkbe verni a tananyagot, de egyikünk sem volt képes eltalálni a „Csitári hegyek alatt” tiszta kvartját.

–      Utálom az egészet – morogtam halkan. Gyuri hatalmas, szürke szemei rám meredtek, majd meglepetten megkérdezte:

–      Haza akarsz menni?

–      Hogy ne akarnék – suttogtam dühösen. – A szüleim kényszerítenek erre az egész marhaságra. De addig, amíg ezt valaki el nem énekli, itt ücsöröghetünk.

Nem válaszolt semmit, csak feltette a kezét, megtörölte vöröslő orrát – szinte mindenre allergiás volt –, és vinnyogó fejhangon, de kristálytisztán elénekelte a dalt.

Elemi erővel tört elő belőlem a kacagás, melyhez kuncogó hangon ő is csatlakozott. A tanár nem szólt semmit, csak lemondóan legyintett, és mi hazamehettünk.

Nem mondom, hogy egyetlen csapásra, de mind jobban megkedveltem. Mire a felnőttkor küszöbére értünk, elválaszthatatlan barátok lettünk – én a közkedvelt, örök hangadó és ő, a nyúlánk, esetlen, rövidlátó fiú.

Kamaszok voltunk, amikor megalapítottuk az első zenekarunkat. Olcsó gitárokat vettünk és néhány hasonszőrű barátunkkal csörömpölve, de büszkén játszottuk az akkor olyannyira menőnek tartott slágereket. Ahogy teltek az évek néhányan bekerültünk a professzionális zeneiparba. Az ifjúkor féktelenségét felváltotta a felnőttekre jellemző fegyelem. Gyakoroltam éjjel-nappal, és gyakoroltak a többiek is, hisz’ egyikünk sem akart lemaradni az oly sok földi jóval kecsegtető zenészélet előnyeiről.

Jók voltunk, talán a jónál is jobbak: de amikor Gyurka kezébe vette a kopott, rondán lakkozott hangszerét, mindannyian tehetségtelen kezdőnek éreztük magunkat. A hangok életre keltek miközben játszott, még a levegő is vibrált, a világ tartalommal, új, eddig soha nem érzékelt jelentéssel telt meg. Varázslat volt, mágia, egy olyan nyelv, amelyen mi csak makoghattunk, ha ő beszélt. Életem során átéltem már szerelemet, fájdalmat, örömöt és veszteséget, de mindmáig képtelen vagyok megfogalmazni, milyen volt őt hallgatni. Mert a játékában mindez benne volt és még valami más is: egyfajta megfoghatatlan, az univerzummal egyidős szubsztancia – maga a teremtés.

A város és a rock lassan elnyelt, maga alá temetett: próbáról-próbára jártam, idegen ágyakban ébredtem, sötét stúdiókban éltem. Az alkohol, a lányok és az örömök hajszolása, lassan de biztosan emészteni kezdett, barátságomat Gyurkával mégsem adtam fel. Sokszor összefutottunk itt-ott, és néha beállított hozzám kopott hangszerével, amit egy viharvert műbőr tokban, szinte mindig a hátán hordott. Ő volt a varázsló, és én pedig az, akinek az ölébe pottyant a varázslat keserédes, színpompás gyümölcse – a siker. Legalábbis – ma már tudom – ezzel vigasztaltam magam, mert éreztem, hogy soha nem érhetek a nyomába. És egy nap, bemutatta Verát.

Az élénk tekintetű, okos lány kecsesen állt suta párja mellett; amikor megpillantottam őket, egyből tudtam, hogy az én életem a hazugság, és hogy semmi többet nem kaptam annál, mint amit kiérdemeltem. Vera valahogy más volt, valamiképp több minden lánynál és nőnél, akivel eddig találkoztam.

–      Na, legalább dönget végre egy jót a csávó – csapott a vállamra az akkori zenekarom basszusgitárosa, miután Gyurkáék elmentek, és én félszívvel, ostobán bólogattam. Már az első pillanatban feltámadt bennem az irigységgel vegyes féltékenység. Tudtam, hogy Gyurkának ismét megadatott valami, amihez hasonlóban részem nekem sohasem lehet.

Újabb évek teltek el, és az egykor annyira áhított sikert mind terhesebbnek, mind savanyúbbnak éreztem. Kiégtem, beledermedtem egy szerepbe, akár bogár a borostyánba. Egyre kevesebbet találkoztam Gyurkával is: talán ő is érezte a keserűség pórusaimból áradó bűzös leheletét. Nem, nem került el, inkább védeni próbált. Nem akarta, hogy szenvedjek a boldogság és harmónia láttán, amelynek csak ő lehet részese. Végül a kapcsolatunk teljesen megszakadt.

Egy nap mégis szóba került ő és Vera.

–      Nem hallottad? – nézett rám a hangmérnök, akinél a legújabb albumunkat játszottuk fel. Göndör, szőke haja zsírosan tapadt a fejéhez, nehezen forgó nyelve árulkodott róla, hogy aznap már jónéhány felest felhörpölt házi készítésű pálinkájából. – A lány beteg.

Másnap reggel az első dolgom volt, hogy odatelefonáljak, de senki nem vette fel. Napokon, heteken át próbálkoztam, mégsem jártam sikerrel. Még a lakásukhoz is elmentem, ám hiába dörömböltem majd’ félórán át a kilencedik kerületi bérház kopott ajtaján.

Végül, mégis sikerült összefutnom velük. Gyurka nehézkesen támogatta kedvesét a Klinikák előtt. Vera borzalmasan lefogyott, arca riasztóan fakónak tűnt. Fején kissé félrecsúszott a paróka, miközben öklendezve a kopár bokrok felé fordult.

–      Most voltunk kemoterápián – hajtotta le fejét Gyurka köszönés helyett.

–      Ha bármiben… – Bár egész életemben közönség előtt álltam, most mégsem tudtam kinyögni egyetlen épkézláb mondatot sem.

–      Nem tudsz segíteni – vont vállat félszegen. – Ezt a harcot nekünk kell befejezni.

Szinte osonva, tolvaj módjára hagytam ott őket. Bűnösnek éreztem magam, bár nem tudtam reálisan megfogalmazni az okát. A temetésre sem mentem el, csak egy részvéttáviratot küldtem. Képtelen lettem volna belenézni azokba az őszinte, szürke szemekbe – a legjobb barátom szemeibe.

Éjszakákon át forgolódtam álmatlanul, majd napokkal később ismét keresni kezdtem, ám megint hiába. Teltek-múltak a hónapok, újra beköszöntött a nyár. A melegtől fáradtan, pihegve feküdtem az ágyamban amikor egyszer csak megcsördült a telefon. Dühösen kaptam a mobil után hogy lehalkítsam, de megláttam a kijelzőn, hogy Gyurka hív.

–      Szia, koma – nyögtem fel rekedten.

–      Szia… bocs, hogy megint eltűntem, csak tudod…

–      Persze, persze – vágtam rá azonnal. – Semmi gond, de jó lenne már látni.

–      Épp ezért hívtalak. Este lesz nálam a telken egy kis összejövetel. Remélem, nem későn szólok…

–      Dehogy. Mindenképp ott leszek!

Sötétedett amikor a gazos, apró telekhez értem a városhatárnál, melyet Gyurka, nagyszüleitől örökölt. Egy apró faház is állt rajta – inkább afféle bódé. Nehézkesen toltam be a meggörbült fémkaput, és a tűz felé siettem, ami már fakó lánggal lobogott. Kis társaság ült a betonkockákból körberakott lángok mellett, komoran bontogatták a rekeszekbe tornyozott söröket. Ha beszélgettek is, azt is csak halkan, sőt mire odaértem, mindenki elnémult. Én sem mondtam semmit, csak átöleltem a barátom, majd csendesen leültem.

A tűz bátortalanul égett, mintha nem lenne ínyére a táplálék, mintha még ő is sajnálná elfogyasztani azt, amit ezúttal áldozatul kínáltak számára. Órákig tartott, míg végül a kopott, csúnyán lakkozott hangszer megadta magát a sorsának, és végleg hamuvá lett. Senki nem tette szóvá a történteket, ám hamarosan csak ketten maradtunk Gyurkával – a többiek kimentették magukat és lassan hazaindultak.

–      Nincsenek szavak arra, ami Verával történt, de tudod, ezért kár volt, koma – mutattam az üszkös hamura.

–      Emlékszel, milyen márkája volt az első gitárjainknak? – nézett rám kesernyés félmosollyal.

–      Persze. – Én is elmosolyodtam, ezúttal őszintén. Az emlék felidézte bennem a gondtalan, vágyakkal és célokkal teli, keserűségtől mentes fiatalságunkat. – Orpheusz. Használhatatlan vacakok.

–      Mikor Vera elm… meghalt, úgy éreztem, nem tudom elviselni a hiányát, és eszembe jutott a dalnok története.

–      Orpheuszé? – Bólintott.

–      Beleástam magam a melóba, azért sem tudtatok elérni. Arra gondoltam, hogyha létezik túlvilág, akkor a zene talán meg tudja nyitni a kapuit, és mi újra együtt lehetünk.

–      Ami persze, még neked sem sikerülhet – ráztam meg a fejem komoran. – Gyuri, szeretném, ha elmennél egy orvoshoz. A kedvemért. Nem valószínű, hogy segíthet, de talán érdemes lenne megpróbálni.

–      Félreértesz. – Levette vastag, szarukeretes szemüvegét, és ingujjával megtörölte könnyező szemét. Megsárgult, hangjegyekkel telerótt kottát nyomott a kezembe.

–      Eszméletlen – nyögtem fel, ahogy ránéztem a papírra, és a hangjegyek dallamokká, harmóniákká álltak össze a fejemben. – Ez nagyon durva, még sosem láttam ilyet! De gondolom megpróbáltad eljátszani…

Megcsóválta a fejét.

–      Nem. Álltál már eleget színpadon, ugye? – Mivel a kérdés költői volt, kis szünet után folytatta. – A zene, olyan, mint az élet. Mindegy, hogy a dal vidám, erőteljes, vagy éppen szomorú, ha jól játszod, újjászületsz amikor elkezded, és kicsit meghalsz, amikor vége. De ha véget ér, mindig be kell fejezned. Ha nem lenne utolsó hang, nem lenne zene sem. – Hangosan felzokogott, majd egy hirtelen mozdulattal az izzó parázsra dobta a kottát.

Gyurka soha többet nem vett hangszert a kezébe, egy multinacionális cégnél targoncás. Hosszú idő telt el, mégsem bírom kiverni a fejemből azt az estét. A kottán látott dallamok és harmóniák – bár csak rövid ideig tarthattam a kezemben – szinte a tudatomba égtek.

Lassan negyvenéves leszek, de jóideje, újra, minden nap gyakorolok. Soha nem leszek olyan mint Gyuri, de jó vagyok – még a jónál is jobb.

Nemsokára elérkezik a pillanat, és megpróbálom lejátszani azt a dalt. Nem Vera miatt, hiszen ha létezik túlvilág, biztos nem kerülhetett rossz helyre. Mégis visszahozom őt, ha lehet… Magam sem tudom miért. Talán, hogy egyszer én is részese lehessek az igazi mágiának, ha csak annyiban is, hogy segítek egy valódi varázslónak. Mert lehet, hogy kiégett, cél nélküli ember vagyok, de az élettapasztalatomat senki nem veheti el tőlem. És, mert tudom, amit Gyuri nem tudott: ha a dal véget ér, mindig el lehet kezdeni újra.