Az óriási kiterjedésű, de alacsony terem vastag függönyökkel volt felosztva kis lakásokra, és a több nemzedéknyi idő alatt otthonosan berendezték apró dísztárgyakkal. Virágokat festettek, faimitációt készítettek. Mindenütt színes pillangók, madarak repkedtek, pálmafák bólogattak, a mennyezeten felhők és kék ég. Mindez már hiteltelen fakóra kopott, de az itt élők ezt nem tudták, nekik még mindig ez mutatta milyen a világ odafent. A lakások nagyságát bármikor megnövelhették, akadt tér bőven, de a hideg miatt jobban megérte kisebb helyen összehúzódnia egy-egy családnak. Takarókból, ruhákból nem szenvedtek hiányt, de egy kis hálószobában, úgymond, belehelték a helyet, és elérhettek akár húsz fokot is. A geotermikus hőszivattyúk, bár örökéletűnek hitték őket, elhasználódtak, akadozva működtek. A hálókban tizenhat fokot tudtak biztosítani máshol valamivel kevesebbet. A lakások a fal mellett helyezkedtek el, középen nagy közösségi hely maradt. Szokás volt esténként összegyűlni itt beszélgetni, előadásokat hallgatni. Olyat, amelyet sokan szerettek. A különcök, egyéni ízlésűek máshol ültek össze. Ezernyi témát feldolgozhattak, hisz korlátlan mennyiségű idővel rendelkeztek. Tíz-tizenkét ember vitázott a középső asztalok mellett. A közösség politikusai, a képviselők fejtették ki álláspontjaikat. – Akciócsoportot kell alakítani a fiatalok körében, és kötelezővé tenni a testedzést! A ventillátorok kézi hajtására többünknek kellene jelentkezni, hisz az kettős hasznú munka: erősíti a testet és cseréli a levegőt. Nem kötelező, de ajánlatos lenne többet beüzemelni. Mindannyiunk érdeke ezt kívánja. Cselekvésre kell buzdítanunk a jobb kondíciójú, egészségesebb embereket… – De ki hivatott eldönteni, kik az erősebbek? Én például orvosi lelettel tudom bizonyítani, hogy nem emelhetek tíz kilónál nehezebbet, és futnom is tilos az asztmám miatt. Nem várhatjátok el… – termetes férfi tiltakozott vehemensen, de nem engedték, hogy végigmondja ezerszer elhangzott érveit. – Kollega úr, ne ragadtassa el magát, a negyven fölötti képviselők természetesen fel vannak mentve a fizikai felkészülés alól, viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy a kérvényünket átadják. Jogvégzett barátaimmal összeállítottunk egy petíciósorozatot, melyben egyre keményebb szavakkal kérjük, később követeljük jogaink érvényesítését. Ha sikertelen lenne a beadvány – ami valószínűtlen, mert mesterien van megírva –, proklamációt függesztünk ki, márpedig annak megrendítő erejűnek kell lennie! Azt az egyheti ebédcsökkentést, amit büntetésként kapni fog, jóval könnyebben kibírja, hisz tilos fizikai munkát végeznie, ergo nem fogyaszt kalóriát! – Tiltakozom, mert pontosan a gyógyulás érdekében lenne szükségem plusz kalóriákra! Idős, nehezen járó férfi állt föl egy székre, és felemelt kézzel kért szót. – Hölgyeim és uraim! Sorstársaim e szomorú helyen! Az idősek és rászorultak nevében kérem, de inkább követelem a segélyalap létrehozását! Ha mindenki csak egyetlen falat élelemről lemondana, ami igazán semmi, létrehozhatnánk az alapot, melyet szavazással…
Talán húsz-harminc ember figyelt oda a középen zajló vitára. A többség elhúzta ugyan függöny-falát, hátha történik valami érdekes, de mindezt már számtalanszor átélték. Fásultan bámulták a színes pillangókat, a madarakat és a kék mennyezetet a felhőkkel. Halott szemük csak egy pillanatra elevenedett meg, amikor megmozdultak a műpálmák ronggyal betekert törzsei, és a papírmasé virágok zizegve bólogattak az éppen beinduló szellőzőventilátortól.
*
Már évek óta hiába kutatták azoknak a nagyon fehér embereknek a nyomait, akik kétszer is előbukkantak az erdőből. A régiek ruháiban jelentek meg, az ő fegyvereiket használták, azokkal öltek. Szerencsére az erdőben ügyetlenül mozogtak, a harcosok könnyen rájuk találtak. Az első esetben a támadók megerőszakoltak majd megöltek egy gombaszedő asszonyt, lelőtték az egyik harcost és többeket megsebesítettek, mire sikerült végezni velük. Sajnos mindkét sápadt meghalt, nem tudták kifaggatni őket. A törzsfő ezért kihirdette, hogy két ökröt kap az, aki élve elfog egy ilyen embert, és korbácsot, ha meggondolatlanul megöli. Hiába. A legközelebbi csoport tagjai – hatan voltak – lelőtték az egyik pásztort, és éppen annak feleségével üzekedtek, amikor az áldozat apja rajtuk ütött. Csak kislegény fia és bojtárja kísérte a bosszúra szomjazó öreget, nem merték megkockáztatni, hogy könnyebb sebet ejtsenek a gyilkosokon. Lenyilazták, leszúrták a sápadtakat. A törzsfő komoran hümmögve hallgatta meg a történteket, és tíz-tíz korbácsütésre ítélte a fiúkat. Az apát húszra. A törzsnek szüksége lett volna a tudásra, amitől ez a gyengeségre valló kapkodás megfosztotta. A fiatal családfő akkor már nem élt, a fehérnép meg kibírta volna azt a pár órát – dünnyögte indoklásként a kemény öreg.
A három nemzetségfő és Várkony figyelmesen hallgatták Árpád izgatott hadarását, érdeklődve nézték furcsa színű mellkasát. – Megsebesültél, gyerek? Mi a csoda ez a… mutatott egyikük a vörös-zöld foltokra. – Éhes voltam, uram, de nem akartam megállni, és enni. A zöld az sóska, a vörös nyers máj… lecsöpögött a vér és a nyálam, mert nagyon lihegtem már a végén… – Ügyes gyerek vagy – Várkony mosolyogva szakította félbe az élelmes legényt. – Megkapod a két ökröt, ha igaznak bizonyul, amit mondasz! Megérdemled, fiam, szavamra! Indíts haza, de a sápadtakról egyelőre hallgass! Ja, előtte menj a konyhámra és egyél ki a vagyonomból, ha tudsz! – Amikor Árpád peckes léptekkel elhagyta a sátrat, kitört a röhögés. – Futás közben evett, mert unta magát, és fröcsögött a nyála! – törülgette könnyeit Bene aki mint harci főnök bent maradt a tanácskozáson. – Erről a lelkes kölyökkutyáról még hallani fogunk, biztos vagyok benne. De vegyük komolyra a szót! Várkony uram? – Támadnunk kell, meglepni őket, hisz az már fél győzelem! Készüljön a sereg, két-három napon belül indulunk, csak annyi ember maradjon idehaza, amennyi muszáj a védelemhez! – Uram! Ha megengeded? – Bene szót kérve emelte föl a kezét: – Gyanúsan sok a mozgás a Ceglédi rabszolgatelep felől. Karaván jön tőlük, majd vadászcsapat jelenik meg a határ közelében. Gyanítom, hogy tele van a környék a kémeikkel. Valamiben törik az agyukat, az bizonyos. Ha túl sok harcos távozik, lerohanhatnak minket, de az a legkevesebb, hogy elragadnak pár asszonyt és gyereket! Javaslom, hogy a fél sereg menjen először, vagy még kevesebb, mondjuk negyven fő. Ennyien már reggel el tudunk indulni. Felderítjük az ellenséget, de csak akkor támadunk, ha reményünk van a sikerre. – Jól mondod, komám! – folytatta Acsád nemzetségfő, aki Várkony helyettese volt. – Amíg szétnéztek, az én embereim szétszaladnak a távolabbi nyájakhoz, vadászcsapatokhoz, és mindenkit hazarendelünk. Két nap alatt visszatér mindenki, és ha kell, akkor indulhat újabb negyven harcos. Húsz tapasztalt ember, az öregek és a gyerekek az asszonyokkal együtt elegen vannak megvédeni a főtábort, ha balul ütne ki a dolog. Van annyi friss szénánk, hogy elég legyen a jószágnak. Kétlem azonban, hogy ennyire gyorsan megindulnának a Ceglédiek! Gyáva rabszolgahajcsárok, nem harcosok. Az én asszonyom kettővel is elbír, és közben megfőzi az ebédemet! – Úgy legyen! – adta mindehhez a beleegyezését Várkony. – Hajnalban induljunk!
Acsád lovasai már este elindultak és hazahívták a távolabb lévő törzsbelieket. – Támadás várható! Minden értékeitekkel induljatok azonnal a szálláshelyre. Csak néhány napig lesztek távol! Ne sajnáld, ami itt marad, mert állandóan járőröznek a harcosok. Aki a máséhoz nyúl, annak jobb keze vétetik! Legyen az idegen vagy törzsbeli. Jobbjánál fogva kötik a ló után, és addig húzzák vágtában a bűnöst, míg annak karja ki nem szakad. Ha könyökben, talán túléli, ha tőben, meghal! – kiáltozták a hírvivők.
Lónyerítés, zablacsörgés és halkan odavetett félszavak jelezték másnap hajnalban, hogy a Dabas törzs harcba indul. Szinte mindenki térdig, könyökig érő bélelt vászonpáncélt viselt, ami úgy készült, hogy két réteg anyag közé birkaszőrt terítettek, és sűrűn végigvarrták. Fejükön vastag süveg, alatta a vállukat is betakaró csuklya. Kardvágást, könnyebb szúrást, távolabbi nyíllövést felfogott az ilyen páncél, és a régiek golyóit is lelassította. A kényes pontok – szív, gyomor, hónalj – fölé még lemezdarabokat is felfogattak. Nyolc láncingese is volt a törzsnek, akik gyalogos támadáskor az élen haladtak. Erősebb páncéljukkal ők fogták fel az ellenséges nyílzáport. A harcosok íjjal, lándzsával és könnyű pajzzsal szerelkeztek fel, és a közelharchoz tőrt, buzogányt, bárdokat is aggattak magukra. Minden fegyver kormos zsírral fénytelenre kenve, az íjakra friss ideg feszítve.
Lassú ügetésben, alig másfél óra alatt már a táborfalvai erdő szélére értek. Egy kisebb tisztáson hagyták a lovakat, egy harcos és négy próba előtt álló legény őrizetére bízva, nehogy a nyihogás vagy a patadübörgés felriassza az ellent. Csak két, szárított élelemmel megrakott, fegyelmezett málhás kísérte őket. Ezek okosabbak voltak a legtöbb embernél, és szükségtelenül sohasem hangoskodtak. Itt állt az élükre Árpád, aki a helyszínre vezette őket. A harcosok sötétben tapogatóztak le a tárnába, vigyázva rakták félre az álcázó hulladékkupacot, vizsgálták meg a lyukat. Negyedórát ültek behunyt szemmel az első omlás után, hogy szemük megszokja a sötétet. Árpád ötölte ki, hogy ne használjanak fáklyákat, mert annak erős szagát a sápadtak pont úgy megérezhetik, mint ők a lentiek bűzét. Ruhába burkolt rudakkal felfeszítették a rácsot, és két kistermetű harcos leereszkedett a mélybe. Jutos, az egyik legjobb felderítő elöl, Árpád, aki bizonyította rátermettségét, harminc méterre mögötte. Bármi is történik Jutossal, Árpádnak vissza kell jönnie, hogy híreket hozzon. Hosszú ideig engedték le a felderítőt, mire megereszkedett a kötél, és három rántás jelezte, hogy indulhat Árpád is. Az ifjút elöntötte a verejték, és torkában dobogó szíve is jelezte, hogy ő még csak egy tapasztalatlan kölyök, aki híján van minden harci tapasztalatnak. Amikor leért, kérdezni akart Jutostól, de az durván a szájára tapasztotta a kezét, és figyelmeztetően tarkón vágta. Amikor az idősebb férfi érezte, hogy a gyerek izgalma lecsillapodott, biztatóan vállon veregette, és elindult előre. Vékony, de erős szíj kötötte össze őket, mellyel jelezni tudtak egymásnak. Egy rántás: figyelj, kettő: állj, három: indulj, sok: menekülj. Jóval tágasabb helyre érkeztek, ahol majdnem fel tudtak egyesedni. A négyszögletes falú alagút mindkét irányban folytatódott, ezért Jutos ledobta a cső alá a kaftánját, hogy jelezze a felfelé vezető járat helyét. Alattuk vastagon állt a föld, lábuk alatt apró csontvázak törtek össze, jelezve a csapdába esett kisebb állatokat, akik óvatlanul átfurakodtak a rácson. Egymástól biztonságos távolságot tartva sokáig lopakodtak. Néhány helyen a sajátjukhoz hasonló, felfelé vezető csövet tapintottak ki. Olykor furcsa akadályok nehezítették útjukat, valamiféle elforgatható fémlevelek, de ezeken könnyen átmásztak. Minden jellegzetességet gondosan megjegyeztek, nehogy elkeveredjenek a visszaúton, hisz ha menekülni kell, gyorsan felejt az ember. Az alig hallható hangok halk morajlássá erősödtek, és a sűrű rácson áttörő fény jelezte, hogy megérkeztek a sápadtak lakóhelyére.
*
Réka fáradtan vonszolta magát a folyosón. Véradás után mindig legyengült. "Még két kanyar – gondolta magában – "és hazaérek. Haza? Nevetséges! Inkább kripta, ahol a halált várják. Önző lények gyűjtőhelye, kik csak magukra gondolnak. A vacsorájából senki sem ad a másiknak, akkor sem, ha belehal a gyengeségbe. De beszélni nagy tettekről… A tegnap esti előadás is bizonyítja – idézte fel magában a történteket –, az önzetlenségnek csak a korai társadalmakban van jelentősége, és ez a fejlődéssel fordítottan arányosan csökken. A XXIII. században nincs rá szükség, de nem is létezik. Legalábbis társadalmi méretekben. A valamikori nemzetségben, rokoni kapcsolatban élők még törődtek egymással, ma már csak szülő a gyerekkel. Ha az utód felnő, elhagyja a családot, sajátot alapít, magára hagyva felmenőit, akikről az állam gondoskodik. Nincs tere az önfeláldozásnak. Sajnos, ez a fajta másokkal törődés csak a primitív népek sajátja. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb tere van az individuumnak, nő a magunkra figyelés, másként fogalmazva az önzés. Dugovics Titusz a halálba vetette magát a hazáért, a XXIII. századi ember egy emeletet sem mászna ugyanazért. Ezt teszi az egyén és a társadalom fejlődése. Sajnos ez törvényszerű. Ha egy idealizált lovag vetődne közénk, belenyomorodna a sok áldozatos tettbe, mégsem csiholna ki egy szikra viszonzást sem a modern emberből. Az élelmes, csak magára figyelő, mai zsivány röhögne a markába, gyűjtögetné a csóri pasi izzadságának cseppjeit, és eladná csodabalzsamnak. Sajnos teljesen életképtelen ma már az önzetlenség. Senki sem veti magát az ellenség elé. Nincs olyan nemes cél, ember, akiért feláldoznák magukat. A hősiesség nem trendi. Mekkorát röhögnének, ha rohamra vezényelné őket egy régimódi hős. Mindjárt, mindjárt, kiáltanák, csak előbb befejezzük ezt a sakkpartit, és megbeszéljük a tegnapi vitaműsor részleteit, de utána átgondoljuk a dolgot, ígérjük! Se hősök, se lovagok nem várhatók. A francba, pedig ki tudnám bírni! Bezzeg őseink korában, amikor lovon élt a magyar! Odaálltak az ellenség elé, meghaltak, hogy társaik megmeneküljenek. Lószaguk lehetett… hm, vajon az milyen? Biztosan finom. Természetesen büdösek voltak az akkori srácok, de férfiasak, nem úgy, mint az én lehetőségeim. Illetve, ezek is büdösek, de legalább férfiatlanok, hihi. Kevés izom, sok duma. Hátha lecsusszan az a bugyi, pedig a frászt! Akkor és annak csusszan le, akinek én akarom."
Felidézte magában az óvóhely számba jöhető férfijait és megborzongott: "Inkább a halál! Lehet vad az ember, kit nékem tartogatsz, Istenem – ábrándozott –, ha érzékeny lelkű és elfogadja bolondságaim. Naptól, széltől cserzett bőrű és erős, ki megvéd a bajtól, és gondoskodik rólam…"
Ekkor vetődött a nyakába Jutos, aki leütötte, és feltolta a szellőzőjáratba. Odafent kipeckelték a száját, megkötözték a végtagjait, és elindultak vele visszafelé. Rövid idő múlva már a bányában voltak, majd kint a szabadban. Várkony vezér érdeklődve nézte a rabot. Sovány, sápadt kamaszlányt látott, aki kopott szürke ruhát viselt, olyat, mint a régiek a fényképeken. Vaksin hunyorogva, ijedten kapkodta a levegőt, miközben Árpád és két harcosnő élesztgette. Amikor Réka kinyitotta a szemét, pillantása a napbarnította, jóképű Árpádra esett, és eszébe jutott bolondos imája: „Lehet vad az ember, kit nékem tartogatsz…” Felderült arccal nagy levegőt vett, és beszélni akart, de erőszakos, parancsoló hang fojtotta belé a szót: – Hány harcost számlál a törzsetek, és mit kerestek odalent? – Várkony kezdte el a kihallgatást. – Istenem, hát van élet a Földön? Mi azt hittük, hogy a radioaktív sugárzás… – durva rúgás szakította félbe a lány szavait. – Pofád befogod, és a kérdésre válaszolsz, pincebogár, vagy kiveszem az egyik szemed! – Az egyik harcosnő tőrével megérintette Réka arcát – Fecserészni főzés közben vagy az ágyban! Most a hatalmas Dabas törzs vezére szól hozzád, te girhes patkány! – A törzsfő elmosolyodott. Durva vonású, repedezett, cserzett bőrhöz hasonlatos arcát meglágyította a jóindulat. – Hagyd, Rózsa, ne bántsd! Nincs okod félelemre, gyermekem, nők ellen nem harcolunk, de válaszolj a kérdésemre, mert ha elvesztem a türelmem… – Nem folytatta, de a rémült majdnem-gyereknek ennyi is elég volt. Ijesztő külsejű, tagbaszakadt, izzadságszagú férfiak fogták közre, mind teliaggatva fegyverekkel. Kardok, kések, buzogányok kandikáltak elő az övekből, és viselőik mocskos arca is méltó volt e fegyverekhez. Hajuk, szakálluk egybefolyt, csak ádázul villogó szemük világított. "Úgy bámulnak rám, mintha svábbogár lennék a levesben" – gondolta ijedten. Elsírta magát, és hüppögve mondta: – Nem törzs vagyunk, hanem… – a fenyegetően megmozduló tőrhegy láttán ideiglenesen feladta bőbeszédűségét, és csak a lényegeset mondta. – Kevesebb, mint négyszázan, Uram! A testőrök harmincvalahányan lehetnek, az uralkodók ötvenheten, a közrendűek háromszáz körül. Túl sokan halnak meg mostanában, nem tudom pontosabban. De mi nem fogunk harcolni maguk ellen, hisz akár az uralkodók rabszolgáinak nevezhetem magunkat… Az idegenes beszédű, furcsa ruhás lány szavaiból hihetetlen történet kerekedett ki. A Végső Háború utolsó napjaiban a hadsereg néhány nagyhatalmú vezetője, hozzátartozóival együtt a táborfalvi óriásbarlangba húzódott, kíséretükben négyszáz harcos, részben családostól. Mindenkit legyilkoltak, aki láthatta őket, és magukra omlasztották a főbejáratot. Fent hagyott kémgépeik néhány hónap után elhallgattak, de előtte hatalmas robbanásokat, gyilkos sugárzást jeleztek, ezért biztosak voltak abban, hogy a föld felszínén megszűnt az élet. Több nemzedéknyi ideig mindenük megvolt odalent, de az utóbbi években egyre több ennivaló vált ehetetlenné Sokan megbetegedtek és meghaltak tőle, bár akik megmaradtak, valamennyire megszokták. Természetesen az uralkodók és a testőrök a legkülönb ételből válogattak, bár húsféle nekik sem jutott, abból nem maradt ehető. Remélvén, hogy odakint a szabadban már rendbe jöttek a dolgok, felderítőket küldtek ki, akik nyom nélkül eltűntek. Az utolsó hatos csoport visszaüzent: szokatlan külsejű erdőt találtak, torzszülött állatokkal benépesítve, majd ők is elhallgattak. Az uralkodók rettegtek az odafent élő szörnyszülött hordáktól, nem mertek a felszínre jönni. Bevezették a kötelező véradást, azzal a magyarázattal, hogy ezzel segítenek a betegeken. – Réka újra elsírta magát, és karját, lábát mutogatta, melyeket rengeteg tűszúrásnyom borított. – Havonta adunk vért, uram, ez százötven liter, és nem tudjuk, mit tesznek vele. Gyerekek is tűntek el az utóbbi hónapokban, nyom nélkül. Mivé leszünk, ha még maguk is rosszat akarnak nekünk… – a földre borulva zokogott. – Vérivók, vámpírok! – hördültek föl sokan iszonyodva. – Mi az istenért nem jöttek ki, hisz idekint elfértek volna kényelmesen? – Mi lennénk szörnyszülöttek, az Úristenit nekik? Hiszen ők bújtak patkánymód a föld alá! Akkor meg minek vartyognak! – egymás szavába vágva kiabáltak az emberek. – Rengetegen meghaltak, amikor a Régiek elpusztították a világot – mesélik az öregek –, de pár embernek szerencséje volt. Ezek a szerencsések az ősapáink. Élnek ugyan néhány helyen szörnyszülöttek – egyre kevesebben –, de nem bántanak senkit, ha békiben hagyják őket. Hazudtak a felderítők! – vonta le a következtetést a törzsfő. – Nem akartak visszamenni cselédnek, becsapták a híres uralkodókat, de a saját társaikat is. Megvetnivaló csürhenépség az ilyen! – Uram! – A lány abbahagyta a hüppögést, könnyes, de rezzenéstelen tekintettel meredt Várkony arcába. – Segítsen rajtunk, hisz embertársak vagyunk! Kötelessége kiszabadítani minket! A maga világában még érték az ember, és mi védtelenek vagyunk. Legyengültünk, nincs erőnk harcolni. Természetesen idővel, ha már megerősödtünk, viszonozni fogjuk szívességüket… – Hogy micsoda? Kötelességünk, meg szívességből? Eszednél vagy, kisegér? Meggárgyulhatott az agyad abban a lyukban, vagy tán a hirtelen napsütéstől zápultál meg? De erről majd később! Most arról regélj, kinek van fegyvere odalent, hol élnek a testőrök és az uralkodók, hogyan lehet… Alaposan kifaggatta Rékát, lerajzoltatta vele a folyosókat, az egész óvóhelyet. Árpádra bízva messzire küldte a lányt, és hosszasan tanácskoztak. – Bajban vagyunk, uram! Harminc ember a régiek fegyverével, ajjaj… Kipróbáltuk azokat, amiket elszedtünk attól a hat ördögtől – néhány öreg használt még ilyet –, szerintem lekaszálnak velük. Harminc kisnyílat lőtt ki annyi idő alatt, míg pislantok egyet. Ha minden harcosunk eljön, akkor is nehéz lesz, ráadásul rengeteg áldozat várható! – Lázítsuk föl a szürkéket! – állt föl Bökény, a Borsa nemzetség vezetője. – Fegyvertelenek és gyávák! – Azok, de van egy ötletem! – és Bökény felvázolta a tervet, amivel, ha szerencséjük van, győzhetnek. – Ha veszítünk is, a törzs túléli! – Várkony hangja komoly volt. – Annyira biztosan meggyengítjük őket, hogy elgyávuljanak néhány évre, és elég férfi maradt otthon, hogy megvédje a gyerekeket, míg felnőnek. Ha most gyáván eliszkolunk, végünk. Ez a patkánybanda előbb-utóbb mindenképpen megtudja, milyen gyönyörű világ van idefent, felfegyverzi az engedelmesek népét, és kiirtja a törzset. Támadunk, és végzünk velük!
Réka evett egy kevés füstölt húst, de majdnem ki is hányta annyira elszokott a hústól. Tágra nyílt szemmel itta magába a buján zöldellő erdő látványát. Mókusok rohangáltak, madarak repkedtek, csiripeltek körülötte. Arcát belefúrta az avarba, magára szórta a faleveleket, táncolt a boldogságtól. A harcra készülő emberek feszültségét oldotta a vékony, de formás lány ugrándozása, csivitelése. Mert Réka szája be nem állt közben: énekelt, nevetett, vijjogott, persze csak félgőzzel, nehogy lehallatsszon a zaj. Árpád kissé megilletődött ekkora életörömtől, de tetszett neki ez a felszabadult teremtés, aki szép volt, bár sápadt és sovány. Sokáig tanácskoztak a vezetők, jutott idő beszélgetésre nekik is. – Durva a kérge, de csuda finom illata van! – ölelte magához a fákat Réka. – Idefönt még a por is napfényszagú. Igen, rettentő sokáig el lehet tenni az ennivalót. Ha felforralsz valamit, és közben elzárod a levegőtől, akkor elpusztulnak azok a parányi élőlények, melyektől megromlik az étel. Ennél sokkal jobb megoldások is vannak, de azt nehéz elmondanom, mert… szóval okos vagy, de túl sokat kellene magyaráznom, és semmi kedvem hozzá. Adnál még egy almát, vagy kenyeret? Nem tudok betelni vele. Mennyei az íze, és ha kicsikét harapok, talán már bennem marad! – Szóval tényleg tudtatok repülni a levegőben, mint a madarak? – Árpád sok mindent hallott a Régiek világáról, mindentudó szerkezeteiről, de Réka közvetlenül is megtapasztalta némelyiket, és ez elvarázsolta a legényt. – Alig tudom elhinni! Csuda dolgaitok vannak, mégis rabságban éltetek annyi ideig. Nincsenek odalent férfiak, akik odacsapnak, ha kell? – Ez nem olyan egyszerű, mert… vagyis, hogy… mi inkább beszélünk, a szavak emberei vagyunk, bár ha jobban belegondolok… Gyávák lennénk? Lehet, hogy igazad van! Bár ha… valami nagy izé fut arrafelé, nem veszélyes? – Borka ijedten mutatott a távolba. – Szarvas lehetett, megunta a zajongásunkat, és megugrott. Mehetett volna lassan is, de szeret szaladni. – Árpád lelkesen magyarázott. – Semmi sem olyan gyors, mint a szarvas, ha megindul. Táncolva fut, amikor menekül. Ezzel is jelzi, mennyire erős és egészséges. A farkasok is csak akkor érik utol, ha beteg vagy öreg, de akkor is ritkán. Bőgés idején, amikor a nagy szarvasbikák verekednek a sutákért, tőlük zeng az erdő. Ilyenkor lehet becserkészni őket, mert vakok a szerelemtől! – Miközben ezt mesélte, olyan csillogó szemmel nézte a lányt, hogy az belepirult. Főleg, mert újra eszébe jutott bolondos imája. Miközben a fiú lelkesen mesélt az erdő titkairól, élvezettel nézte izmos testét, napbarnított vonásait, kissé még gyerekes arcát. "Lehet vad az ember, kit nékem tartogatsz, Istenem, ha érzékeny lelkű és elfogadja bolondságaim. Naptól, széltől cserzett bőrű és erős, ki megvéd a bajtól, és gondoskodik rólam…" Áradt belőlük a szó. Árpád mohón itta az okos lány szavait a régi világ dolgairól, városokról, birodalmakról, háborúról és bombákról. Zenét játszó, emberi hangon beszélő gépezetekről mesélt Réka, melyek némelyikét még látta működni. Könyvek végtelen tömegéről és a bennük rejtőző tudásról, mellyel világokat lehet felépíteni vagy romba dönteni. Amikor elfáradt, Árpád beszélt az erdőről, az állatokról, melyek hajnalonként szeretnek legelni, amikor dús a harmat, a távoli folyóról, melyben úszni és halászni lehet, vagy elnyúlni egy uszadékfán, csurogni a vízzel, és nézni a felhők vonulását. Anyjáról és két húgáról is mesélt, kik sokat dolgoznak, de még többet nevetnek, egyszerű, sokszor kemény, de örömökkel teli életükről idekint. Két csillogó szemű kamasz találta meg a közös hangot. A jelen és a múlt gyermekei.
Néhány órával később elindultak. Jutos, Árpád és Réka mentek elöl, a harcosok utánuk. Odalent, a szellőzőcsövekben kúszva-mászva eljutottak a közösségi hálókig. Rékát előreküldték, hogy hírül adja jövetelüket, majd a két férfi is leugrott. A terem közepén lévő asztalokhoz mentek, ahol izgatottan fecsegő, szürkeruhás emberek vették körbe őket, szemlátomást rengeteg kérdésük lett volna, de Jutos felugrott egy asztalra, és kezét magasra tartva csendet parancsolt. Halkan, de erélyesen beszélt. – Fecserészni ráérünk a harc után! Az odafönti világban minden úgy van, ahogy annak lennie kell. Erdők, mezők, benne szarvasok és nyulak. A földeken gabona terem, a mezőkön nyájak legelnek. – Istenem! Fák, szarvasok, napsütés… – Elbűvölt női hang hallatszott valahonnan hátulról. A függöny-falakat félrerángatták, a lakások asztalaira, ágyaira állt föl a sok ember, hogy jobban lásson-halljon. – Felajánlom maguknak a Dabas törzs szövetségét! A felső világ megváltozott, de mi segítünk, amíg megtanulják, amit kell. Együtt jóban, rosszban, testvérek módján! Segítünk kiszabadulni, de kevesen vagyunk, maguknak is harcolnia kell, vagy itt maradnak örökre! – Megtisztelő az ajánlatuk, bár a harc nem erősségünk… – kezdte el Ármin, Réka apja. – Hogyan harcolhatnánk ennyire legyengülve? – Ingerülten ágáló férfi szakította félbe, a tömegből. – Nem is beszélve arról, hogy kiképezve sem vagyunk rá. Megmutatjuk az utat – bár nem túl bonyolult –, de verekedni legfeljebb az önként jelentkezők fognak. Természetesen maximálisan hálásak leszünk… – Jó, hogy nem már nekimegyünk a testőröknek! Hisz rakásra öldösnének minket. A tervezésben nagyon szívesen… – Aranyos ez a vadember gyülekezet, de, hogy egyenrangúnak érzik… – Ennyire bunkók nem lehettek, esküszöm, szégyellem magam! – Réka majdnem sírt. – Ne locsogjanak már annyit, az isten áldjon meg mindenkit! – vágott közbe Árpád. – Az nagyon nem jól van, hogy nem akarnak harcolni, de annyit beszélnek róla, hogy tudomásul vettük! Lejönnek a harcosok, maguk megmutatják az utat, aztán jöjjön, aminek jönnie kell! A dabasiak lemásztak és szétoszlottak a három hálóteremben. Meleg volt a vászonpáncélban, gőzölögtek alatta a mosdatlan, lószagú emberek. Csak néhány lövész tartotta meg az íját, a többség lerakta a fal mellé. Ha kell, visszajönnek érte. A dárdák jó részét és a pajzsokat odafent hagyták. Ez utóbbiak a lőfegyverektől nem védték meg őket, és a szűk helyeken ígéretesebbnek tűntek a rövidebb fegyverek. Kézbe vették a bárdokat, buzogányokat, de páran, furcsamód korbácsot markoltak. Mogorván vizsgálták a lentiek puhavonású, fakó arcát. Már tudták, hogy a sápadtak nem akarnak harcolni. Mindenütt kitárták a nagy, kétszárnyas ajtókat, és...
***
Gábriel az alig látható gomb megnyomásával váltogatni kezdte a látszatablak mögötti képeket. – Ezt unom, ettől egyenesen irtózom, és a maradék se különb! Mindent unok! A véres dévajkodás érdekel egy kicsit, főleg mert a kedvedre tehetek, de a hárompáros hancúrozást, nem szeretném megismételni. Őszinte leszek: túl sokan voltunk. Legalábbis a férfiakból több volt, mint elég. Bármerre fordultam, az arcomba lógott egy szőrös férfiláb, vagy ágyék, és ez nekem nem gusztusos. Igenis konzervatív vagyok, csak nőkkel akarom! – De, ha neked szabad három barátnőmmel, akkor nekem miért nem a férjükkel? Tudod, hogy nem fogok teherbe esni tőlük, és mindig te leszel az igazi, de ez sehogy sem igazságos. Nekem is elegem van Miranda ízléstelenül felfújt melléből és Lancia óriási fenekéből, nem is beszélve a túlzott mennyiségű illatszereikről! Inkább fürödniük kéne előtte, már nem azért! Visszatérve Lancia hátsójára, nem értem mit szeretsz rajta, hisz annyiszor mondtad, hogy az én izmos popsimat kedveled. – Természetesen igazad van, édesem, de ilyen a férfilélek! De hagyjuk most a szerelmi életünket. Igazából az ételről akartam beszélni, csak elkalandoztam. A legjobban a nyomorult, vérrel dúsított étrendünkből van elegem! – A férfi, arcán undorodó kifejezéssel, idegesen járkált a szobában. Lépteit elnyelte a vastag padlószőnyeg. Megvető fintorral lökte félre a finomművű kecses asztalkát, mely akadályozta sétájában. – Igazán rábeszélhetnéd a barátnőidet, hogy segítsenek nekem a Tanácsban. Meg kellene mindenkivel értetni, hogy értelmetlen ez a régimódi idegenkedés! Nem is tudom, hány nemzedék nőtt föl már a Levonulás óta. Tudatosítanunk kellene, hogy már más faj vagyunk! Valódi élelemre lenne szükségünk, legalábbis igazi fehérjére. Hónapok óta folynak a kísérletek, és az alanyok feltűnően jó kondícióban vannak. Igaz, egyet ki kellett végeztetnem mentális zavarok miatt, de mi, uralkodók, erős idegzetűek vagyunk, a delikvensek pedig, egyszerű testőrök lévén, nem képesek megfelelni ekkora kihívásnak. Őszintén elismerem, én magam sem tudtam ellenállni, és megkóstoltam néhány fogást. Uralkodói szavamra mondom, határozottan ízletesek. Kijelenthetem, a fűszersók csodákra képesek. Még a magamfajta ínyencekkel is azt hitetnek el, amit akarnak. De mi ez az ordenáré hangzavar?
