A harcosok furamód a hálótermek ajtajától távol sorakoztak föl, majd egyszerre felordítottak, és korbáccsal, kardlappal kezdték csépelni a megzavarodott embereket! – Előre, pincelakók! Kifelé, patkánynépség! Futás! – Rohanj, vagy megdöglesz! – Agyonváglak, te, takarodj ki azon a szaros ajtón! – Futás… roham… előre! Harcra fel, itt az idő, hogy megszabaduljatok! – Üvöltés, sikolyok, a harag és a rémület hangjai töltötték be a három hálótermet. A vad külsejű harcosok, mocskos káromkodások közepette, teljes erejükből ütötték a toporgó szürkeruhásokat. A sikoltozva menekülő emberek átrohantak a félrehúzott függönyű lakásokon, felrúgták az asztalokat, botladoztak a szekrények romjai között, és kiözönlöttek az ajtón. A hátul lévők estek leginkább pánikba, hisz ők kapták az ütlegek javát, maguk előtt tolták a még értetlen sokaságot. Fájdalomtól, rémülettől eltorzult arcok jelezték, hogy a felszíniek nem tréfálnak. A korbácsok véres csíkot szántottak a combokba és hátakba. Kardmarkolattal, összefogott bőrszíjakkal csépelték őket, rugdosták a tétovázókat. Aki a korbácsolás ellenére megállt, azt leütötték, megtaposták. Az ingerszegény közegben élő sápadtakat megrémítette a sohasem tapasztalt vadság. Gyilkos tekintetű, torzonborz fejek, tágra nyitott, odvas fogú szájnyílások rémisztették halálra őket. Ijesztő hangerővel üvöltöztek a felszíniek: átkokat vagy biztatást. Néhányan tántorogtak az engedelmesek közül, lelassultak a csapásoktól, de a többség nekilódult. Nem gondolkodtak, nem fontolták meg szokott módon tetteiket. Új és idegen világ erőszakossága szakadt nyakukba, kiölve lelkükből minden ellenkezést. Rettegve, fájdalomtól, rémülettől sikoltozva rohantak végig a folyosókon, és özönlöttek be az uralkodók elkülönített lakrészébe. A betonfalak szürkeségét tapéta váltotta fel, az agyonhasznált lemez és műanyag bútorokat valódi fa és kárpitozott színes csodák. Félhomály helyett vakító fényt árasztó csillárok, melyek megvilágították az előbukkanó, semmit sem értő testőröket, uralkodókat.
– Üssétek a mocskokat! Harcolj, vagy meghalsz! Megdöglesz, rohadék! Ölj, Ölj! – Iszonyú volt a zaj. Többen elengedték vizeletüket. Húgy és vér szaga töltötte be a szűk folyosókat. A pánikba esett tömeg habozás nélkül gázolta le az előbukkanó feketeruhás testőröket, bár az első percek döbbenete után felugattak a lőfegyverek. Szerencsére az ellenség csak pisztolyokat használt, nem szívesen cipelték a nehéz sorozatlövőket. Bár minden második-harmadik fegyver használhatatlannak bizonyult, sok engedelmest lelőttek az elöl haladók közül. A mögöttük lévők rettegtek a lövésektől, a haláltól, próbáltak megállni, de a tömeg nyomása erősebbnek bizonyult. Botladozva kényszerültek átugrálni a halottakon, letaposták az ellenállókat, és továbbrohantak. A törzsi harcosok közül már csak néhány korbácsos csépelte ordítva a tétovázókat, a többiek a gyámoltalan szürkék közé bújva irtották a testőröket, a díszes ruhás uralkodókat. A gyerekeket kímélték, ha lehetett, a nőket legfeljebb csak leütötték. Nyílvesszők repültek, ormótlan, nehéz szablyák sújtottak le. Felszakított erekből fröcskölt a vér, kiontott zsigereken csúszott meg a láb. Túlvilági, tüskés buzogányok, balták zúzták véres péppé az arrogánsan szép arcokat. Horgas pengéket döftek a gyomrokba, felhasították és kirántották a beleket. Vér, bélsár, vizelet, odvas fogak, izzadtság, hányás és a rémület mindent elborító szaga borított el mindent. A testőrök legtöbbje tétovázott, hisz sohasem vettek részt valódi harcban, míg a felszín harcedzett népe gondolkodás nélkül ölt. Ijesztően néztek ki. Arcukat, szakállukat vérrel mázolták be, fenevadként ordítottak, szórták átkaikat. Habozás nélkül rántották maguk elé élő pajzsként valamelyik szürkeruhást, ha rájuk lőttek. Idegenek voltak, semmit sem éreztek irántuk, senkit sem érdekelt, élnek vagy halnak-e. Egyik-másik harcos elkapta valamelyik vékonydongájú bunkerlakót, és addig tolta maga előtt, amíg élt. Amint a lövésektől összerogyott, újat kerített magának, és azzal nyomult tovább.
Néhány engedelmes, köztük Réka is, fegyvert ragadott növelve a támadók számát, bár kis időre az ellenség is erőre kapott, páran már sorozatvetőkkel lövöldöztek. A legtöbb Uralkodó a földre borult, és reszketve a tömeg kegyelmére bízta magát. Ezek jó részét a megvadult szürkék ütötték agyon. Míves bútorokat vertek szét rajtuk, bakancsaikkal zúzták ronccsá jólfésült fejüket. Réka jobbjában széklábbal, baljában alkarnyi tőrrel küzdött. Nem kellett neki semmiféle bíztatás vagy korbács, felébredt benne minden eltemetett fájdalma és megaláztatása. Sikoltott, vijjogott, jobbal ütött, ballal döfött, ment előre féktelenül. Árpád persze gondosan mellette, ugyanúgy felfegyverkezve. A harc kezdetekor két tőre volt, de a lány egyszerűen elragadta az egyiket és helyette széklábat nyomott a markába. Bármelyikük került bajba, a másik gondolkodás nélkül sietett a segítségére. Mögöttük néhány felbátorodott sápadt is harcolt, köztük Ármin, Réka apja. Megvadult csordaként rohantak folyosóról folyosóra. Eleinte kevés fegyverük volt, de ennek ellenére némelyik különösen népszerűtlen, kegyetlenkedő Uralkodót szabályosan széttépték. Hegyes fadarabokat döftek a szemükbe, körömmel szaggatták le az arcukat. Az engedelmesek nagyobbik, gyávább része egy idő után lemaradozott, meglapult a sarkokban, ezeknek is oda-oda sóztak, de nélkülük is elégségesnek bizonyult a létszám. Megszűnt az ellenállás, nem kellett az „emberpajzs”. A felszíniek által vezetett hat-tízfős csoportokra oszolva keresték az ellenséget. Feltéptek minden ajtót, felborították, felrúgták a bútorokat, agyonverték az ellenszegülőket. A törzsi harcosok most már módszeresen gyűjtötték a díszes ruhás foglyokat. Az ellenállókat, főleg a férfiakat levágták, de a gyerekeket és a fiatal nőket kímélték, ha lehetett. Már csillapodtak a harcok, amikor az egyik eldugott hűtőkamrában furcsa formájú, friss húst találtak. Oldalast, combot, mely úgy nézett ki, mintha… Jutos, aki felfedezte, hányt. Visszazárta a kamra ajtaját és jelentette Benének.
Néhány órával később a harcosok egy hatalmas terembe terelték össze a túlélőket. Az engedelmesektől elkobozták és elzárták a fegyvereket, a foglyokat megbéklyózva sorba fektették. A terem végében ládákból rögtönzött, szőnyegekkel letakart emelvényen trónolt Várkony, a törzsfőnök. A lámpák java részét összetörték vagy lekapcsolták, csak lobogó fáklyák világították meg a teljes díszbe öltözött, sziklaarcú, bálványként trónoló barbárt, aki közönyösen nézte a tömeget. A lángok baljósan vörös fényében vércseppekként csillogtak prémköpenyén az aranysujtások. Harcosai egy része félkörívben felsorakozott előtte, csak néhány métert hagytak szabadon a trón előtt. A szürkék megfogyatkozott, véres tömegét durva közönnyel ültették le a terem hátsó sarkába. Néhányan beszélni akartak, jogokat hangoztatni, ezeket erőszakkal lökték, rúgták a többi közé. Ha ez sem bizonyult elégnek, vészjóslóan megemelt fegyverekkel fojtották beléjük a szavakat. Körülöttük íjászok álltak, lövésre készen, bár vesszőiket a földre irányították. A fáradt, kimerült, valamikori engedelmesek komoran hallgattak. Elmúlt a diadalmámor, fájtak a sebek, gyászolták a halálba hajszolt hozzátartozókat. A legtöbben mintha nem is tudnák, mi történik velük, eltompulva meredtek maguk elé. A 21. század idecsöppent túlélőiben most kezdett tudatosulni az új világ idegensége. Már jutott idejük gondolkodni, és észrevenni, hogy sebesültek nyöszörögnek, de senki sem siet segítségükre, panaszos szavakat szakítanak félbe közönyös rúgásokkal. Idegenek itt, akiknek élete vagy halála senkit sem érdekel. Ítélethozatal következik, és nem emelkednek szólásra ravasz ügyvédek, hogy csűrjék, csavarják a törvényt. Az történik majd, amit ez a fáklyák véres fényétől megvilágított alak akar. Egy intésére emberek halnak meg. Emberei brutális közönnyel vernek agyon bárkit, ha úgy szól a parancs. Eddigi létük, ami ugyan nyomorúságos, de biztonságos volt, mindörökre véget ért. Új élet következik, ami talán jobb lesz, talán rosszabb, de mindenképpen más.
Bene, a harci főnök lépett a törzsfő előtti szabad térre. Mélyre hajolva adta meg a tiszteletet a vezérnek, de arcán halvány mosollyal jelezte a harcostársak közti barátságot. – Uram! Négy halottunk van, és ketten aligha húzzák tovább néhány napnál. Két harcos kezét a régiek lövedéke zúzta szét, le kellett vágni, de kaptak elegendő pálinkát, hogy megbékéljenek a sorsukkal. Jó pásztorok lesznek fél karral is. Sok a könnyebb sebesült, de majd felgyógyulnak. A munkát, vadászatot bírják, a zsákmány majd elfeledteti velük a csip-csup fájdalmakat. A gyáva patkánynépből talán ötven-hatvan ember hullott el, és van jó néhány sebesültjük, akik nem sokáig élnek majd, de olyan nagyon nem számoltam. Maradtak elegen! – A szürkeruhások soraiból döbbent, ellenséges hangok hallatszottak, de a törzsfő fenyegetően felvillanó tekintete és a rájuk irányuló nyílvesszők elcsendesítették őket. – Az ellenség vezetői közül hárman vannak életben, majd kifaggatjuk őket kincseik rejtekhelyéről. Puhány pincebogarak, nem gond mindent kiszedni belőlük. A Gábriel nevűnek kezdésként kiszúrtam az egyik szemét, lecsippentettem pár ujját, és alighogy rákészültem a herélésre, máris dalolt, mint a nádi poszáta. Régi emberektől való himihumi dolgaik vannak, sok jófajta szerszám és rengeteg fegyver, de ez utóbbit nem javaslom használatra, uram, mert nem megbízhatóak. Játszani jók, vagy végszükség esetére, az asszonyok kezébe adhatjuk, ha már nincs más kéznél. Gyakorlat nemigen kell a használatukhoz. – A megviselt tömeg dermedt, halálos csendben hallgatott, ismerkedett új létük vadságával. Olyan világba kerültek, ahol nyíltan kínoznak meg embereket, és ezt iszonyú volt felfogni, még akkor is, ha gyűlölt ellenségükről volt szó. – A foglyok: egészséges gyerekből van huszonegy, ezekért sokat kaphatunk a kereskedőktől, szép a bőrük, minden foguk megvan. Megérnek egy komolyabb gulyát is akár, vagy kioszthatjuk jutalomként a harcosok között. Fiatalabb fehérnépből van tizenhat. Az idősebbeket agyoncsaptuk, kár kínlódni velük, bár hatot, akik felajánlkoztak, meghagytam a harcosok közös asszonyának. Még formásak, feszesek, a szájuk tele fogakkal, egy ideig használhatóak, aztán eladjuk vagy agyoncsapjuk őket. Kettőjükön már félkezű pásztoraink dolgoznak, bár azt hiszem, inkább a szemük kívánta meg az asszonyhúst, túl friss még a sebük. Mindenesetre lelkesen próbálkoznak. Viszont el kell mondanom, uram, asszonyaink nem szeretik az ilyenfajta nőszemélyeket, visszhangzani fog a táborhely a véleményüktől. Javasolnám, hogy maradjanak itt, ha valaki nagyon rájuk éhezne, idejön, és megugorja őket. Ha esze van, nem csak férfiereje, akkor nem ejt róla szót, így odahaza is békére lel. A szürkék etetnék őket, és vigyáznának rájuk – arcán széles vigyorral, halkan göcögött. – Olyan sejtésem van, Uram, hogy a disznómnak se ízlene, amit ezek enni fognak, de nekünk csak az a fontos, hogy éljenek valameddig. – Halk nevetés kísérte szavait, sőt néhány szürkének is felderült az arca. – Legfőbb vezérük asszonyát életben hagytam, majd Uram eldönti, mi legyen a sorsa. – Intett a rabokat őrzőknek, akik béklyóját eloldozva előtaszigálták a dúskeblű szépséget. Az érett szépasszony, arcán erőltetett mosollyal, csábos csípőmozgással közeledett. A harcosok elismerő dörmögéssel jutalmazták sokatígérő vonaglását, vonzó idomait. Ahogy közelebb ért, úgy vált nyugodtabbá az arca. Érezhető volt, magában már elfogadta új urát. Büdösebb, mint a régi, de ez is csak férfi, gondolhatta. Ez is kan, az is kan, néhány éjszaka után az ujja köré csavarhatja. A törzsfő elé érve már magabiztosan mozgott, tekintetét diadalmasan Várkony szemébe fúrva körbepördült, megmutatván bájait. A harcosok köréből újabb elismerő felhördülést kapott. A vezér elgondolkodva méregette a vakító mosolyú, vonzó nőt, és farkasmód mosolygott. Tetszett neki ugyan az asszony diadalmas szépsége, de ismerte az embereket. Intett az oldalt álló két harcosnőnek. – Szép ez a nőstény, de keveset látunk belőle. Segítsetek bemutatni bájait! – A két amazon vigyorogva előrelépett, és letépték, levagdosták a sikoltozó nő ruháit. Várkony újra megengedett magának egy farkasvicsorgást. – No, most már tisztán láthatom, miről maradok le. Derekas munkát végeztek a harcosaim, ezért inkább nekik adom ezt a remek dögöt, a mai napra. Kanos kedvük csitulván kapják meg a sápadtak jól verekedő emberei is. Azt tesznek vele, amihez kedvük van, de csak holnap napnyugtáig élhet. Hatalomhoz szokott némber, veszélyt jelentene a törzsre, ha életben maradna. Jutalmul ezért a szemérmetlen bejövetelért, minden órában közöljék vele, mennyi ideje van még hátra az életből. Akár éjjel van, akár nappal. Persze gondolom, hogy nem fog sokat aludni. Úgy haljon meg, ahogy a sápadtak akarják. Lassan vagy gyorsan, nekem mindegy. Levágott fejét mutassák be nekem, bizonyságul! – Rekedt hangon felröhögött. – Olyan asszony vár engem otthon, akitől hét derék fiút kaptam, nem kívánom a perpatvart. Amúgy is elvágná a torkát egy-két éjszaka után az én drágám, no, meg viszolygok is ettől a sápadt lotyótól. – Abbahagyta a beszédet, amíg az átkozódva sivalkodó, meztelen nőt kihúzták az egyik mellékszobába, és néhány ütéssel elhallgattatták.
– Harcostársaim, Dabasiak! Az engedelmesek csürhéjét nem büntetem gyávaságukért, de nem is jutalmazom. Ha elfogadták volna a szövetséget, a testvérünké válnak, akiért verekszünk, de nem ezt választották. Annyira nem kértek belőlünk, hogy a vademberek gyülekezetének neveztetek bennünket, pedig… – Csak egy szuverén ember véleménye volt, jogtalan mindenkit büntetni… – kiáltott valaki a szürkék közül, de hangja sikolyba fordult, amikor az egyik harcos odavágott a korbácsával. – Még egy szó, és megdöglesz, pincebogár! Ha a törzs főnöke beszél, a kutyák nem ugatnak! – Várkony helyeslően bólintott, és tiltón emelte fel kezét a harcos felé, jelezve, hogy nem kér további fenyítést. Elégnek érezhette a közbeszóló felhasított arcát, és az abból patakzó vért. – A mi világunkban tartalma van a szavaknak. A szürkék gyerek módján dobálóznak vele. Minket tartanak vadembereknek, pedig tudjátok meg, a magukat uralkodónak nevező, beteg agyú, díszes patkányok nem csak vért ittak, de embertársaik húsát ették. Ráadásul gyerekekét! Megtaláltuk a bizonyítékát. Kedvem lenne kiirtani az egész csürhét, ahogy van, válogatás nélkül. Tudom, hogy a gyávák szürke népe nem vett részt a vérivásban, emberevésben, de megvetem őket gyengeségükért. Örülök annak, hogy nem lettek szövetségeseink, hisz még saját harcukat is csak korbács kényszere alatt vívták meg. A romlott régi világ maradékai ők, nem valók közénk, de mert elpuhultam vénségemre, kapnak egy lehetőséget. Szedjenek össze annyit bűzös élelmükből, amennyit akarnak, és tisztuljanak a Dabas törzs területéről. Ez a dögletes lyuk ezután területünk határa. Minden, ami itt van a törzs tulajdona. Embereim ellenség ellen harcoltak és haltak meg, nem patkányokon segítettek, megérdemlik a zsákmányt. Innen délre és nyugatra addig terjeszkedhetnek a szürkék, ameddig akarnak, vagy ameddig a Kecskemétiek engedik őket. A régiek messzehordó fegyvereihez nem nyúlhatnak, de kapnak tőlünk mérsékelt mennyiségű íjat, lándzsát és szerszámot. Megengedem néhány emberemnek, hogy itt maradjanak, és segítsenek nekik megtanulni a használatukat. Megértetni velük a legfontosabbat: első a törzs, a nemzetség, csak utána az ember. Ezen a területen van elég élelem, bár nem adják ingyen, és régi moslékaikért is visszatérhetnek. Életben maradnak, ha keményen dolgozik mindenki. Ha beszélni fognak a munka helyett, akkor éhen döglenek. Senkinek sem fognak hiányozni! A Kecskemétiek vezére kemény, de bölcs ember, jó barátom. Megkérem majd, hogy egy évig kímélje őket. Jövőre azonban mindkét törzs rájuk küldi a harcosavatásra váró legényeit, asszonyt vagy szolgát rabolni. Ha nem tudják megvédeni az övéiket, együtt küzdeni, mint az igazi emberek, akkor szolgálni fognak minket. Kemény munkával onnan is kiemelkedhetnek az arra érdemesek. Most térjünk át a kellemesebb dolgokra. Néhányan a szürkék közül harcoltak a mieink mellett, ezek csatlakozhatnak a törzshöz. Ezek az emberek meg tudnak halni az övéikért, megérdemlik, hogy közénk tartozzanak. Lépj elő, Árpád fiam! – A zavartan pislogó legény előre lépett. – Nagy veszélytől szabadítottad meg a törzset. Hosszú évek óta vártuk a sápadtak támadását, sok végigtanácskozott éjszakát köszönhetek nekik. Hisz, ha tudtuk volna, mennyire gyáva népség! Szemfülességed és bátorságod jutalmául megkapod a két ökröt, és itt maradsz Jutossal meg néhány emberrel, segíteni ezt a gyámoltalan bandát. Hogy megédesítsük a távolléted a törzstől, asszonyt is vehetsz magadhoz. A törzs fizeti a leendő menyecske árát. Nődet választhatod otthonról is, de mindannyian láttuk ennek a sápadt lánykának a bátorságát. Bújj elő, gyermekem, nincs miért szégyenkezned! – Rámutatott a tömegben bujkáló Rékára, aki azt sem tudta, hová legyen zavarában. Nem értette, sőt kicsit szégyellte vadságát a harcban, és remélte, hogy kevesen látták. Lángoló arccal állt ki szürke sorstársai elé. Vékony, formás alakja nagyon jól mutatott a véres overall Nagyon jól mutatott vékony, formás alakja a színes ruhában – melyet véres overallja helyett kapott fel –, és mindezt tetézte arcán a bájos pír. Legalább olyan elismerő füttyögést csalt ki a férfiakból, mint a szőke csoda.
Várkony folytatta: – Úgy harcoltál, mintha közülünk való lennél. Meg kell, hogy mondjam, van benned tűz, gyermekem. Nem irigylem azt, akinek az első éjszakán helyt kell állnia… de ezt most hagyjuk. – Szavait harsány derültség fogadta, még az agyongyötört szürkék között is felvillant némi mosoly. – Arany gyerekeim, ha gondoljátok, áldásomat adom kettőtökre, de azt se bánom, ha nem kelletek egymásnak. Van még időtök ismerkedni, összemelegedni. Réka, hozományodat a Dabasi törzs állja, és ha ez a nyámnyila vigyori nem melletted döntene, van nekem néhány jóravaló fiam, majd találunk hozzád valót. Szívesen látnék tőled hat-nyolc unokát a családban!
„Lehet vad az ember, kit nékem tartogatsz, Istenem, ha érzékeny lelkű, és elfogadja bolondságaim. Naptól, széltől cserzett bőrű, és erős, ki megvéd a bajtól, és gondoskodik rólam!”
