Izmaelita kereskedők pakolták ki árujukat egy picike faluban.

Gyöngynek nem tellett semmire, egy petákot sem tudott kisajtolni öreg apjától, Kuszántól. Nem akarta azonban, hogy bárki megtudja, mennyire szegény, ezért csak fitymálta a sok szépséget. Főleg Oszlár asztala előtt időzött sokat, mert volt neki egy széles, csodálatos gyöngyökkel kirakott hajpántja, amiért a szíve majd meg hasadt. „Világítana a hajamban, mindenki láthatná mennyire dús.” A ködös tekintetű árus átlátott az ácsingózó, szép lány sündörgésén, és kacsintgatva jelezte, hogy lenne más mód is a pánt megszerzésére. Gyöngy vihogva, kacarászva hárította el a próbálkozást, esze ágába sem volt engedni az öreg, legalább harmincöt éves férfinak. Persze, akkor se, ha fiatalabb, mert tudta, mire kell egy lánynak vigyáznia. Várta ugyan a napot, amikor vele is megtörténik az, amiről alaposan kifaggatta már asszonybarátnőit, de nem akart elé bemenni a dolgoknak. Érdeklődve nézegette a sápadt Livünt, akit kihoztak a napra, hátha annak gyógyító sugarai megélesztik. Ló rúgta meg szegényt, amint ezt a szívefölötti lilás zúzódás jelezte, és beütötte a fejét is. Napok óta nem tért teljesen az eszére, révetegen járatta a szemét, de nemigen látszott benne értelem.

Jóvágású, bajszos legény volt, kamaszkorból frissen kinőtt, de már férfiszámba vehető. Haja nem magyar módi szerint volt nyírva, hanem hosszúra engedve a vállát verdeste. Szembogara egészen fekete volt, vonásai szabályosak, válla széles. Gyöngynek tetszett a sápadt legény, álmodozva sétált, egyre távolabb kerülve a sokadalomtól.

„Pont hozzám illene, szépek lennénk együtt! Átkarolná a derekamat, fejemet a vállára hajtanám… a fehér, csipkés blúzomat venném föl, a hajam kifésülve, egy kevés pirosító az arcomra… így sétálnánk a templomba. Lucát megölné az irigység, és megpukkadna, hiába van az a gyönyörűséges kék ruhája…”

Ekkor érezte meg a tapogatózó kezet a fenekén, és markolta meg durva férfikéz a mellét. Oszlár lopódzott mögé, és tette a szépet, a maga módján. Elől markolászó kezében ott billegett a gyöngyös hajpánt, hadd lássa ez a buta falusi leányka, milyen bőkezű világfi is ő.

– A tiéd lesz ez a kincs, és még sokennyi, csak tedd szét már végre a lábad. Ekkorát még úgy sem kaphattál ebben a szutyok faluban…

Bortól bűzlő szájába ekkor csapódott be az ijedt lány hátrakapott feje, mely az orrát is elérte, bőséges vércseppeket fakasztva belőle. A lány visított meglepetésében, de főként dühében.

– Az Isten rogyassza rád a mindenséget, te részeges vénség! Jó, hogy már rám nem mászol, itt a falu közepén! – megpördült, és tenyérrel, ököllel ütötte a röhögő férfit, aki elkapta mindkét kezét, és magához rántotta. Meredező férfiasságát a lány hasához szorította, és csókolgatni próbálta a szépségesen kipirult lányarcot. Gyöngy ettől teljesen megvadult. Engedett a férfi rángatásának, sőt teljes erejével az erőszakoskodó felé lódult. Fejével hatalmasat bólintva lefejelte a férfit. Mivel a meglepett böszörmény nem tett semmit, még kétszer vágott homlokával az arcába. Ekkor lökte el végre magától a bortól lelassult férfi, mire a lány – megfelelő távolságba kerülve –, térdével a meredező férfiszerszámba rúgott. Szép találat volt, gondolta, párszor még megismétli, de a férfi ekkor már elfordulva védte magát. Mivel mást már nem tudott tenni, Gyöngy ököllel csépelte a görnyedt férfi arcát. Oszlár már nem nevetett, merevedése is elmúlt. Egyik kezével lángoló heréjét pátyolgatta, a másikkal bávatagon védekezett. Az eddig szelíd, álmodozó lány szétzilált hajjal, fújtatva körözött a sárgaruhás erőszakoskodó körül. Feltett szándéka volt, hogy agyonüti. – Apja, fiúgyerek híján, alaposan befogta a kapálásba, hálóhúzásba, megvolt hozzá az ereje is, ezenkívül fiúbarátai is megtanították mindenféle aljas fogásra. – Mivel öklei kevésnek bizonyultak – alig vérzett az erőszaktevő arca –, belerúgott párat. Sajnos ezt is kivédte az aljas támadó, ezért, végső megoldásként a földről felkapkodott kövekkel bombázta az ellenfelet. Nem lányos kavicsokkal, hanem jókora homokkődarabokkal, amekkora egy halász szélesvállú lányához illik. Kínjában már bőgött is, mert komoly szakadás éktelenkedett a legszebb blúzán, és gömbölyded mellei ki-kivillantak dobálás közben. Ebbe a csábító látványba bambult bele a férfi, amikor a legszebb méretű darabbal eltalálta a fejét. Ezt már nem bírta tovább, heréjét és fejét markolva kibotladozott a házak mögül, ahol elkapni szándékozott ezt a vadmacskát.

„Macska, a rossebet, nősténypárduc, a hegyekből, hogy Skaj szólítsa magához, mihamarabb a szemtelen bestiáját! Hát milyen dolog ez, így csúffá tenni egy meglett férfit? Na, várj csak!”

Gyöngy üldözte volna, még kivillanó melle sem zavarta túlzottan – „nem kopik az attól el, hogy bámulják, és legalább megnézheti magának a sok leskelődő mamlasz”, de kibőgött arccal, kócosan, sárosan nem akart kirohanni a falu népe elé. Hagyta hát elmenekülni a gyávát, és hazarohant átöltözni.