Jaroszlav idegesen járkált a törmelékek között. Ruszlan lezárta halott társuk szemét, és zsebéből apró fémkorongokat helyezett rájuk. Motyogásából Alekszandr csak annyit vett ki, hogy a holtaknak meg kell fizetniük a bűneikért. Eltűnődött, vajon neki elég lesz-e az a két réz, amit majd valamelyik társa kölcsönöz neki a végső útra. Ahogy ezen gondolkodott, ráeszmélt, hogy még mindig a halott kezét fogja. Lassan kicsúsztatta a lány hideg ujjai közül az övéit, és az élettelen kéz úgy hanyatlott le Katyerina mellé, mint egy darab kő.

A távolból egymásnak ütődő fémek zaja visszhangzott a járatokban. Ruszlan felkapta a fejét, ösztönösen az oldalán lógó fegyverre siklott a tenyere.

– Jönnek – sóhajtott Alekszandr. – Azonnal tovább kell állnunk.

Jaroszlav magára erőltetett nyugalma szertefoszlott.

– Az a ribanc a nyakunkra hozza a korcsokat. – Hangjából sütött az indulat, és Alekszandr hálás volt érte. A dühnek irányt tudott adni az embereiben, a kétségbeesésnek megvoltak a maga kiszámíthatatlan útjai.

– Vegyetek magatokhoz mindent! – utasította két megmaradt társát. – Katyerina cuccait majd én viszem. Vegyétek úgy, hogy két perce is késő lett volna itt hagyni ezt a lyukat!

Szó nélkül cselekedtek. Egyikük sem ellenkezett, még Jaroszlavnak sem volt ellenére, hogy Katyerinát itt hagyják temetetlenül. Ha életben akartak maradni, menniük kellett, és ezzel mindannyian tisztában voltak.

A tarisznya, amiben a lány a kincseit tartotta, nehezebbnek tűnt, mint amilyennek méreteiből gondolta, mégis hálás volt az extra teherért. Valamiért szüksége volt arra, hogy érezze azt a súlyt, Katyerina létezésének emlékét.

Gyorsan haladtak előre a járatokban nyugat felé, mégis minden fordulónál egyre közelebbről hallatszottak a korcsok kiáltásai. Csattogó lépteik ütemes zajából Alekszandr meg tudta becsülni, milyen sebességgel haladnak. Jóval gyorsabbak voltak náluk. Még két elágazás, és beérik őket. Meg kellett állniuk.

A következő kanyar takarása mögött egy mélyedést fedezett fel. Tökéletes a rajtaütéshez. Jaroszlav nekiütközött, mikor hirtelen megvetette a lábát előtte.

– Miért álltunk meg? – kérdezte a zsoldos lihegve. – A nyakunkon vannak.

– Én itt maradok, és feltartom őket – nyújtotta át az oldaltáskát Alekszandr. – Ti menjetek tovább előre! Mindig tartsátok az irányt! Már nincs messze az alagút vége. Ha fényt láttok, megtaláltátok a hidat.

– Nem tetszik ez nekem – ingatta a fejét Ruszlan.

Jaroszlav gondterhelt arccal bámult a mögöttük ásítozó sötétségbe.

– Nincs időnk vitatkozni! – nyomta a tarisznyát Jaroszlav oldalához Alekszandr, aki még mindig nem vette el tőle.

– Igazad van – bólintott a szőke zsoldos, és hihetetlen, de kajánul elvigyorodott. – Viszont én fogok itt maradni.

– Nem – felelte Alekszandr.

– Nincs időnk vitatkozni! – mosolygott rendületlenül Jaroszlav. – Jobban célzok, mint te, még így sötétben is. Azonkívül egyedül nekem maradtak kézigránátjaim. Túl sok időt venne el mindent átadogatni egymásnak, és ha ez még mindig nem elég, egyedül te ismered az utat, Főnök. Nem akarnék éhen veszni az egyik járatban ezzel a rosszarcúval, mert nem jó irányba fordulunk valahol. Vagy csak az egyikünk, vagy mindegyikünk!

Alekszandr értette a célzást, és a zsoldos érvelése meggyőző volt. Büszke, de ugyanakkor hálás pillantást vetett Jaroszlavra, Ruszlan pedig megveregette a szőke suhanc vállát.

– A rosszarcúért még számolunk – mosolyodott el a sebhelyes életében talán először.

– Nem is tudtam, hogy ismered a számokat – nevetett Jaroszlav, ám Alekszandr kihallotta hangjából a félelem ismerős dallamait. – Na, induljatok!

A sötétből eszelős ordítás jelezte, hogy nem maradt több idejük. Alekszandr és Ruszlan futásnak eredt, hátrahagyott társuk pedig lámpáját kikapcsolta, és behúzódott az árnyékba.

Pár pillanat múlva fegyver durva ropogása zengte be a járatot mögöttük. Kiáltások harsantak a sötétben. Egy lélegzetvételnyi csend következett, majd Jaroszlav üvölteni kezdett.

Elérték a következő elágazást. Jobbra fordultak, majd rögtön egy másik kanyar következett jó tíz méterre előttük. Alekszandr először azt hitte, csak társuk haláltusájának hangjai készteti az elméjét kegyetlen játékra, de aztán ráeszmélt, hogy valóban látja a falakon futó csöveket a járat végén. Fényt látott. Megtalálták a kijáratot. Jaroszlavnak hála, talán mégis túlélhetik ezt a borzalmat.

Néhány pillanat múlva a zsoldos hangja elhalt. Várta a robbanást, de nem jött. A morgások és tompa puffanások azonban rögtön elárulták, hogy a korcsok még mindig követik őket.

Rohantak. A forduló után rettentő hosszúnak tűnt a szakasz. A vágat végén az ököl nagyságú fénypatkó elérhetetlennek látszó távolságba került, ők mégis utolsó tartalékaikból merítve, egymást támogatva futottak a megváltásuk felé. Már félúton jártak, mikor egy öblös hang elbődült mögöttük:

– Ott vannak a mocskok! Kapjuk el őket!

Alekszandr akaratlanul hátranézett a válla fölött, és elvesztette az egyensúlyát. Ruszlan utána kapott, megakadályozva ezzel, hogy elhasaljon a síneken.

– Ne nézelődj! – lihegte a zsoldos. – Fuss!

Alekszandrnak azonban tudnia kellett, mennyien követik őket, és milyen fegyverekkel vannak felszerelve. Korántsem volt fényes a helyzetük.

A második alkalommal már óvatosabban pillantott hátra, és több információt is gyűjtött az őket üldöző mutánsokról. Valamivel többen lehettek, mint húszan. Mindegyik rongyokkal fedte el fekélyektől burjánzó, fakó, satnya testét, és látható fogyatékosságaik ellenére ezért sokkal könnyebben mozogtak náluk, akik teljes felszerelésben, súlyos zsákokkal megpakolva menekültek előlük.

– Dobj el mindent! – üvöltötte Alekszandr, és már el is hajította a táskát, amiben az apjától kapott fekete könyv lapult. – Csak a fegyverek kellenek.

Ruszlan rögtön kapcsolt, és követte Alekszandr példáját. Futás közben mindketten kibújtak a hátizsákjaik vállszíjából. Érezhetően gyorsabbak lettek, de a távolság mégis csökkent közöttük és a korcsok között.

Alekszandr megpördült. Fegyverét derékmagasságban tartva, vaktában beleeresztett egy sorozatot az üldözőkbe. Néhányat elkaszált az első sorban. A többiek megtorpantak.

– Ez jó volt, Főnök! – röhögött fel Ruszlan, ami nem kis erőfeszítésébe kerülhetett.

– Csak érjük el azt a rohadt hidat, a többi nem érdekel – válaszolt keményen Alekszandr. – Spórolj az erőddel!

Már az alagút végén jártak, és látszottak a vasúti híd első pillérei, mikor muszáj volt megállniuk. A hátuk mögül ismerős kacagás harsant. Megfordultak. A korcsok is lassítottak, nagy részük hátra is nézett, hogy lássa Jaroszlavot.

A zsoldos a kanyarban állt, egyik kezéből a másikba ejtve egy gránáttal játszott.

– Találkozunk a pokolban, rohadékok! – szűrte fogai közt a szavakat, majd kitépte a biztosítót, és teljes erejéből elhajította a tojás alakú robbanószerkezetet.

A gránát végigpattogott a sínek között. Alekszandr megragadta Ruszalan karját, és megrázta. A korcsok üvöltve menekülni kezdtek. Alekszandr az egyikükre mutatott, majd mikor Ruszlan is követte tekintetét, még látta, ahogy kiszökik társa arcából a vér. Az egyik mutánsnak egy bombát szíjaztak a hátára.

A robbanás iszonyatos volt. Forró lökéshullám taszította mellbe mindkettőjüket. Alekszandr ösztönösen behunyta a szemét, karjával megpróbálta eltakarni az arcát. Hatalmasat pattant a füle, és szinte rögtön a következő pillanatban elviselhetetlen sípolás csengett a fejében. Még érezte, ahogy a talpa elemelkedik a földről, aztán a sötétség jótékonyan magába fogadta. Elmúlt a fájdalom.

*

Szvetlana elkapta az egyikük karját. Ösztönösen mozdult, mégis valami irányította mozdulatait, mint amikor dolgokat javított. Mindent képes volt működésbe hozni, kivéve saját akaratát. A dolgok jószerével csak megtörténtek vele, és elfogadta, hogy ennek így kell lennie.

Eleinte csak képek pörögtek belső szeme előtt. Sokáig azok alapján tájékozódott a világban. A képek vezették tetteit, erős késztetést, vágyat ébresztettek benne, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen. Sokkal könnyebbnek találta rájuk bízni magát, minthogy a saját kusza gondolatait kövesse, melyeknek gyakran semmi értelme sem volt. A képek biztonságot nyújtottak a benne örvénylő zűrzavarban, egy fogódzót, amire mindig számíthatott, ha döntenie kellett.

Idővel a képek szétfoszlottak, színekre bomlottak. Akkor jöttek a hangok. Parancsok, utasítások, kérések. Mindig a megfelelő hangnemben. Képtelen volt ellenállni nekik, és a képek által küldött üzenetek elhalványultak a tudatában. A hangok új vezérfonalat szőttek a fejébe, és ő kételyek nélkül haladt tovább annak mentén.

Mikor a sebhelyes arcú megütötte, a színek és a hangok is ugyanazt az üzentet kezdték küldeni tudatos gondolatainak világába. Veszélybe került a küldetése. Életbe léptette hát a másodlagos protokollt: meg kell védenie az életét bármi áron.

A csapat, mely befogadta, jó környezet volt, hogy túlélje a pusztaságban töltött heteket, hónapokat. Mikor azonban az élete, és ezáltal a küldetés sikere forgott kockán, a két program egyetlen gondolatként sűrűsödött össze elméje szakadatlanul gomolygó káoszködében. Cselekednie kellett, hogy megvédje magát.

Órákig játszotta az öntudatlant, közben sikerült kiismernie a veszélyforrásokat. Agya leválasztott része információkat gyűjtött és dolgozott fel. Mire megvoltak a szükséges adatok, a terv is körvonalazódott körülöttük.

Legelső lépésként egy hang azt üzente a fejében, hogy maradjon továbbra is észrevétlen. Segített hát a veszélyforrásoknak keresztüljutni egy metrószerelvény ajtaján. Egyszerűbb nem is lehetett volna éreztetni velük, hogy semmi sem változott.

A lány kését megszerezni már nehezebbnek bizonyult, ám remek alkalom kínálkozott rá a kihalt város bejáratánál, mikor a fal mellé lapultak. A kés vörösen ragyogott a félhomályban, el sem téveszthette. Akkor a képek emléke, egy szín jött, hogy megsegítse.

Azután várt. Hosszú órákon keresztül baktatott közöttük némán, míg tábort nem vertek, és a két kevésbé veszélyes el nem aludt. A színek felragyogtak minden lélegzetvételükben, a hangok mégis megtiltották neki, hogy álmukban végezzen velük. Lehetőségek pörögtek a fejében, esélyeket vett számításba, de végül elvetette ezt a könnyebb megoldást, és nagyobb sikert látott abban, hogy szétválasztva a veszélyforrásokat, egyenként intézi el őket.

Látta forogni a kést, mikor eldobta. Ott találta el a lányt, ahol szerette volna, pont a jobb tüdő tájékán. Nem volt célja, hogy egyből végezzen vele, így az ellenség közül valamelyiküknek hátra kellett maradnia.

A férfi követte őt az alagútban. Szándékosan keltett elég zajt ahhoz, hogy megvezesse üldözőjét, holott el is rejtőzhetett volna az árnyékokban. A célját már majdnem elérte. Befordult egy sarkon, és egy marék törmeléket szórt a járatba, ő maga pedig elrejtőzött a fal takarásában. Várt. Távolodó léptek zaját hallotta, a férfi visszafordult. Ezt a lehetőséget is számításba véve elindult, hogy felkeresse a korcsokat.

A mutánsokat egy metróállomáson találta meg. Épp egy őrposzt maradékát dúlták fel esztelenül, valószínűleg élelem után kutattak. Előlépett a járatból, és hagyta, hogy meglássák. Ismét egyszerű volt minden, csak gyorsnak kellett lennie. Mikor meghallotta az előtte haladó ellenség lépteinek zaját, nekifutott a járat falának, majd megkapaszkodott az egyik vastagabb csőben. Felhúzta magát, és elrejtőzött a takarásában. A korcsok innentől mindent elintéztek helyette.

Következő lépésként keresett egy helyet, ahol feljuthatott a felszínre. Odakint a Város sugárzó romjai már elmaradtak mögötte. A másik oldalon vizet látott és egy szigetet, amit vasúti híd kötött össze a szárazfölddel. Ide tartott hát az ellenség. A hangok előhoztak számára egy emléket. Már tudta, ott majd talál magának elegendő vizet és élelmet, hogy folytatni tudja a kijelölt utat.

Alig tett pár lépést az új cél irányába, mikor megremegett a lába alatt a talaj. A híd Város felőli oldalán lángnyelv csapott lustán a magasba. A következő pillanatban egy embernek látszó aprócska pont repült ki a gigászi, tüzes füstfelhőből, és a vízbe zuhant. Ha szerencséje volt, akár túl is élhette, gondolta. Évek óta ez volt az első saját gondolata.

Miután egy hátizsákot megtöltött vizes palackokkal és a katonai élelmiszerraktár valamennyi fellelhető proteines tasakjával, útnak indult küldetésének következő, végső célja felé.

A pusztában töltött hetek felőrölték maradék energiáit. A vize már napokkal azelőtt elfogyott, hogy megpillantotta volna a jellegtelen betonépület egyenes vonalait. Egész teste kiszáradt, mégis egy hang a fejében hajtotta tovább az úton. Egyik lábát a másik elé rakta. Ha meg is botlott, újra talpra állt.

Egyetlen hang zúgott a fülében egész idő alatt. Egy nevet ismételt szakadatlan. Sven Mailerm. Muszáj volt kitartania.