Dion sokáig beszélt. A végén már jócskán kiszáradt a szája, de azért még el akarta mondani a végét. Ha valakire, hát rá biztosan illet a kifejezés: a szavak embere. Nem is hagyta abba, pedig már senki sem figyelt rá. A sors, vagy inkább az élet iróniája, hogy nagymértékű beszélőkéje mellé süketséggel áldotta meg az ég. Így hát hiába mondta volna neki bárki, hagyja abba, ő tovább folytatta. Még hosszú percekig beszélt, amíg ültő helyében el nem nyomta az álom, és akkor már órák óta egymaga volt a szobában.
Reggel furcsa érzéssel ébredt. Nem tudta szavakba önteni. A szavak elmúltak, mint reggeli fényben a harmatcseppek. Kiüresedett. Az érzések, melyek a száján keresztül távoztak, most felpattantak a szavak hátára, és délnek repültek a költöző madarakkal. Elszállt belőle minden. Örült a csendnek. Eddig csak magát hallgatta belül, de most végre ez a hang is megszűnt. Nyugalom és boldogság öntötte el a szívét.
Gúnyos nevetés ütötte arcon a lelkét. Valahol pusmognak benne. Hallgatózni kezdett.
A szavak lassan mérgezték meg a tudatát, és az kettéhasadt, mint a gerezdekre vágott hamvas alma egy lakoma után. Régi életének lakomája után. A hangok, melyek eddig oly könnyedén távoztak belőle a nagyvilágba, most ott tolongtak benne. Kétségbeesve keresték a kiutat, de az állandóan izgő-mozgó száj bezárult örökre. Egyetlen megoldás várt rájuk: egymással kezdtek beszélgetni. A lakoma folytatódott Dion fejében, és ő kezdettől fogva gyűlölte a vendégeket.
Úgy érezte a fatörzs csak rá vár, hogy megpihenhessen rajta a fárasztó nap után. Leült hát, és szembenézett a valósággal. A világ kigúnyolása, hogy ő, mikor végre hallhatná, mindennél jobban vágyik a csendre. A csend. Érezte sikerülni fog, ha nagyon akarja. Persze akarni nem elég, az elhatározást tettnek kell követnie. Behunyta hát szemét, és megpróbálta átadni magát az erdőnek.
A lakoma eleinte folytatódott, poharak koccantak benne, kacagás harsant az egyik sarokban, és mindenütt beszéltek. Egy ideig nem történt semmi, aztán valaki asztalt bontott. Távozni készült. Míg feszülten koncentrált a távozásra, egy pillanatra mindenki elnémult. Gondolatai a hang felé fordultak, mely egyszer csak jóllakottan eltűnt a fejéből.
A fák tovább hajladoztak körülötte a szélben, de susogásukat magával vitte az első csend.
Remegni kezdett, bár maga sem tudta az örömtől e, vagy a megkönnyebbüléstől. A távozó vendég riadalmat keltett a többi közt, és ha egy pillanatra is, de ő megérezte. Már koncentrálnia sem kellett, egyszerűen a fülére hallgatott. Figyelte a némaságot.
A második hang a tücskök zenéjét vitte magával emlékül, a harmadik a kisebb állatok neszezését rakta zsebébe. A negyedik az eső hangját húzta magára köpenyként, és abban távozott. Az ötödik pórázon vezette ki a madarak csicsergését, vigyázva nehogy összetörjenek. A hatodik a vadállatok morgásával koccintott egy utolsót barátjával, a hetedikkel, aki sétapálcájára kötötte az elhaló léptek zaját az avarban. És az utolsó…, az utolsó magát, Diont vitte el, hogy egyszer majd ő is felszolgálhasson egy másik lakomán.
Így történt, hogy Dion erdejében csend honol, míg le nem pereg a világ ideje. Ki oda belép, nem hallja soha az erdő hangjait. És hogy ne tudjon beszélni róla, szavait elragadja egy kéz, és elméjébe zárja, hogy ott lakomát üljenek agyának puha rostjain.