A hátuk mögül alacsonyan sütő nap, elhomályosította a közlekedési lámpák fényeit, erősen kellett figyelni, mikor melyik ablakocska világít a fejük felett himbálózó lámpákon.

– Emlékszel? – emlékeztette Anna a férjét, mikor már nyugodtan haladtak befelé a Kerepesi úton. – Éppen ma ötven éve kezdtük újra.

– Nem szívesen gondolok erre.

– Csak nem félsz? Az előbb nagyon vidámnak láttalak.

– Eddig minden évfordulón eszembe jutott, vajon hány évet kaptunk ajándékba, de mindig úgy tippeltem, amit egyszer már átéltünk, azt nem veszi el tőlünk a sors és megengedi, hogy megtapasztaljuk, milyenné változtattuk az életet.

– Már húsz éve olyan világ vesz körül minket, amelyet nem éltünk át – Anna a változásokra célzott, amelyek lezajlottak az elmúlt két évtizedben.

– A mai nap délelőttjétől olyan idők következnek, amelyek semmilyen formában nem történtek meg az életünkben.

Anna megfogta Gábor kezét, amelyet szokása szerint most is a sebességváltón nyugtatott. Mindig fél kézzel vezetett, amikor lassan haladtak, és előbb kerülhetett sor gyors fékezésre, mint hirtelen irányváltoztatásra.

– Ez az ötven év akkor is megérte.

– Kettőnknek valóban, de abban nem vagyok teljesen bizonyos, mindenkinek megérte – ellenkezett a férje. – Nézz szét a városban, az országban, és azt látod, az eredmény a legkevésbé sem az, amit szerettünk volna elérni.

– Ne légy telhetetlen – korholta Anna. – Maradt feladat a gyermekeinknek is, de mégis más a helyzetük, mint előző életünkben az emberek helyzete volt.

– Az ország ugyanolyan csődben van, mint akkor volt. Az emberek szegényebbek, mint akkor voltak, amikor még nem kanyarítottuk el a történelmet az egyszer megjárt keréknyomtól.

– Most mégis jobb a helyzet, mint akkor volt. Nem állunk a világháború küszöbén, és az élet menete nagyjából normális, és a legtöbbünknek elfogadható.

Nem volt nagy a forgalom a lehetetlen közlekedési viszonyok ellenére sem, és könnyen tudtak előrejutni. Már a rakparton gördültek, amikor Gábor azt érezte, a volán nem engedelmeskedik az akaratának. Két kézzel markolta a kormánykereket, úgy próbálkozott az egyenes haladással, de mintha valami külső erő tiltotta volna a kocsinak, hogy az ő akaratának engedelmeskedjék.

– Mi a… – elakadt a haragos kifakadásban, mert minden ügyességét igyekezett latba vetni, hogy fennmaradjon az úton, amely teljesen száraz és csúszásmentes volt.

– Baj van? – kérdezte tőle aggódva Anna, aztán látva, a kocsi leszaladni készül az útról, rémülten a szája elé kapta a tenyerét, nehogy hangosan felsikoltson. Pár pillanattal később, amikor az autó a levegőbe emelkedve a Duna fölé repült, már nem tudta visszafojtani a sikolyt, és behunyt szemmel várta a vízbezuhanást. 

A levegőbe emelkedés pillanatában, már mindegy volt, és Gábor is behunyta a szemét.

- * -

Először Banos nézett szét maga körül. Közvetlenül mellette egy alacsony férfit látott állni. Fürkészve tekintett körül a férfi háta mögé lesve, vajon hol is lehet most.

Aztán a felesége jutott az eszébe.

– Anna? – kérdezte – Itt vagy?

– Itt vagyok – hallotta a választ, egészen közelről. Arra számított, csak elmosódott hangokat fog észlelni, mint amikor rosszullétből tér magához valaki, és most szinte megrémítette a jól érthető, tiszta válasz. Ha a Duna vize alatt lennének, és tüdejüknek a kocsi utasterében lévő csekély oxigénnel kellene beérni, a hang nem lehetne ilyen tiszta. Nem érezte, hogy himbálódzik alatta a vízben úszó autó, fájdalmat sem érzett, ami arról tájékoztatta, a kocsi még nem tört össze, mert akkor az összegyűrt fém alkatrészek biztosan fájdalmat okoznának.

Tovább pislogott, hogy támpontot találjon a környezetben. Értelme azt súgta, a vízben vannak, azért nem lát semmit, de nem észlelte maga előtt a kocsi műszerfalát, kormányát és a szélvédőt sem. A mellette állókon kívül nem látott semmit. Látta Annát és egy másik nőt, de őt is csak homályosan, az előbb észrevett férfi mögött. Rajtuk túl, semmit.

 A legrémítőbb az volt, hogy nem látott semmi egyebet. Ha a vízben lebegnének, akkor csak félhomály venné őket körül, de itt világos volt, és mégsem érzékelt semmit a környezetből. A hely, ahol tartózkodtak, mintha az űrben lett volna.

Megint körbefordult, és most felismerte a két idegent is, akik mellettük álltak.

–  Sámán? Te vagy?

– Sokan szólítanak így.

– Ezt mondtad már a múltkor is. Talán nem ez a neved?

– Azt is tudod már, mi van a személyi igazolványomba írva.  

– Persze – jutott eszébe Gábornak.

– Magda? – kérdezte most Anna. – Te hogy kerülsz ide?

– Úgy, mint ti – mondta a barátnője.

– Ti is meghaltatok?

Magda elmosolyodott.

– Nézz magadra! Úgy látod, mintha halott lennél?

Anna végignézett mind a négyükön. Először magát vette szemügyre, aztán a férjét. Teljesen rendben látszónak nézett ki minden. Kosztümje ránctalan, Gábor öltönye is rendben.

– Vizesnek kellene lennünk – találgatott.

– Nézz oda! – irányította a figyelmét a semmi egy pontja felé a Sámán, s meglepő módon a köd, vagy aminek eddig látszott a környezetük, egy helyen mintha eloszlott volna, s egy kép rohant feléjük nagy tempóban, mint amikor a légifényképet nagyítják ki a számítógépen. A kép a fővárost mutatta zuhanórepülésben közeledve a rakpart irányába. Várták a loccsanást, de semmilyen hangot sem hallottak, és a hideg hullámok sem csaptak fel. Megint a szemük elé kapták a kezüket.

Semmi változást nem éreztek, a víz sem fröcskölte le őket. Kinyílott a szemük és a képet nézték.

Fémes színű kocsijuk a levegőben lebegett a rakpart lépcsője felett fél oldalával a víz fölé lógva, mint egy pillanatfelvételen, amelyik egy szerencsétlenségről készült.

– Az a mi autónk? – nyitotta tágra a szemét Gábor. – Akkor még élünk – gondolkodott hangosan –, de nemsokára meghalunk.

– Nyugodjatok meg, nem lesz semmi bajotok – ígérte Magda.

Semmit sem értettek, de nem úgy látszott, bármi is megmagyarázható lenne abból, ami zajlik.

– Ez itt a menny vagy a pokol? – Annának volt lelkiereje a savanyú tréfához.

– Ti pedig angyalok vagytok – folytatta Gábor a keserű tréfát – Netán valamelyiktek maga az Isten?

– Semmi ilyesmiről nincs szó – mondta a Sámán. – Nem vagyunk sem angyalok, sem istenek. Pontosan ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti. 

– Szóval ugyanolyanok vagytok, mint bármelyik átlagember?

Magda fintorgott egy keserveset, mint aki tudja, most magyarázkodásra kényszerül.

– Nem ezt mondtuk.

– Egyikünk sem átlagember – vette át a szót a Sámán. – Csak mi négyen vagyunk egyformák.

– Magyarázzátok meg már végre, mi történik velünk, mert nem értünk semmit! – kérte Gábor.

– Üljetek le! – kínálta őket hellyel Magda, és csodák csodája, a semmi falai kicsit hátrébb húzódtak, és kis asztal tűnt elő a homályból, négy körülötte álló fotellel.

– A Burában vagytok – tájékoztatta őket a Sámán. – Ez egy hely, az időn kívül, amit egy gép hoz létre akkor, amikor szükségünk van rá. Mi vagyunk az őrzők, akik a Gépet segítjük a munkájában.

– Miféle munkában?

– Az a feladata a Gépnek, hogy őrizze az embereket az olyan fajta tragédiáktól, amit ötven évvel ezelőtt átéltetek.

– Ti is ott voltatok? Rád emlékszem Sámán, te adtad a naplót meg a hajpántot, amit el kellett tüzelnünk.

– Pontosan. Azért kellett nyílt lángon eltüzelnetek, mert a felszabadult égéstermékek így óvhattak meg benneteket attól, hogy elveszítsétek az emlékeiteket, mint ahogy hatmilliárd más ember elveszítette.

– Ti jelöltetek ki a feladatra, hogy változtassuk meg a történelem menetét?

– Nem mi voltunk, hanem a Gép. Így hárman együtt alkotjuk azt a tanácsot, amelyik a döntéseivel, és kisebb-nagyobb akcióival befolyásolja a világ menetét.

– Akkor láthatjátok, szinte semmit sem sikerült intéznünk. - nem örült a rövid összefoglalásnak, amelyik véleménye szerint hűen tükrözte az eltelt ötven évet, ajándékba kapott második életüket. - Küldhettek vissza újra! – vetett rájuk egy szemrehányó pillantást Gábor.

A Sámán nemet intett.

– Azt azért nem vitatjátok, hogy nagy a baj? – folytatta tovább Gábor. - Alig különbözik ez a világ attól, amit odahagytunk ötven éve. Most is a gazdasági csőd szélén járunk, a sajtó most is ugyanazt a réteget szolgálja, mint akkor, a földalatti mauzóleum, a metró most is azért épül, hogy néhány embernek emlékműve lehessen, és közben nyeli az adófizetők pénzét. Meddig soroljam még a hasonlóságokat.

– Még sorolhatnád egy darabig, de hiába. Nem mehettek vissza olyan messzire az időben, hogy újra javíthassatok, mert erre még évtizedekig nem lesz képes a Gép. A közeljövőben jó darabig csak kis korrekciókat lehet végezni, és ehhez majd sok számításra és figyelemre lesz szükség. Egyébként is, csak a régi énetek követeli a kiigazítást, messziről nézve látni fogjátok, ma egészen más az élet, mint előző életetekben volt. A világ nem áll a háború szélén, a nagyhatalmak nem osztották fel maguk között az akkori módon a Földet, és Magyarországon nem a Kínai Néphadsereg nevezi ki az ország vezetőjét, hanem választásokon kell elnyernie a bizalmat.

– Mégis ugyanazok irányítanak ma is – tiltakozott Anna.

– Egyes személyek esetében valóban ez a helyzet, de nem ez a lényeg – helyesbített Magda. – Talán jobb eredményt is elérhettetek volna, de mi ennek is örülünk. Tudnotok kell, a történelemben még soha sem sikerült olyan állapotot elérni, amit tökéletesként jellemzett volna a Gép.

– A Gép! A Gép! – robbant ki Gáborból. – Mi ez a Gép, amit egyfolytában emlegettek? Talán a mindenható jobb keze? Azt mondtátok, nem vagytok istenek. Talán a Gép az, vagy, ha nem az, akkor a mindenhatót képviseli?

– Légy egy kicsit türelemmel! – kérte a Sámán. – Igaz, itt a Burában elvileg végtelenül sok az időnk, de jobb lenne, ha engednéd, hogy elmondjunk mindent sorjában.

– Rendben – egyezett bele a még mindig indulatos Gábor – csendben maradok.

– Semmivel sem tudunk többet a Mindenhatóról, mint ti. Ha létezik is, nem hinném, hogy ezt a Gépet, amelyikkel már egy ideje mi együttműködünk, ő készítette volna. Ha minden hatalom a Gép készítőjének a kezében lenne, akkor nem lenne szüksége arra, hogy segítsünk a munkájában, de a Gép is feleslegessé válna.

– Ez a masina, amiről mi is csak annyit tudunk, miképpen kell használni, évezredekkel ezelőtt került ide a Földre. Nem tudjuk, ki építette, és azt sem mikor. Annyit tudunk, az a feladata – ahogy azt már említettem –, hogy megvédje a katasztrófától az emberiséget. Sok hatalma van a Gépnek, de az ereje nem korlátlan. Ha kiderül, hogy rossz felé halad az emberiség sorsa, valamilyen módon közbeavatkozik. Lehetősége van arra, hogy hosszabb vagy rövidebb időre megállítsa, vagy éppen megfordítsa az idő menetét. Ilyenkor a Gép javasol valamilyen megoldást, és ha legalább egyikünket sikerül meggyőznie, akkor beavatkozunk. Ezeket a beavatkozásokat nekünk kell végrehajtani, ha emberi segítségre van szükség.

– Én vagyok a Technikus – árulta el Magda. – Gyakran kellett megakadályoznom a kisebb hibákat. Én löktem meg Ali Agca kezét akkor, amikor le akarta lőni a pápát, de volt számtalan olyan eset, amikor apró mozdulatokkal tettem lehetővé egy olyan fordulatot, ami az emberiség történelmét befolyásolta.

– Ha te lökted félre a merénylő kezét, miért engedted, hogy megsebesüljön a szentatya? – vetette közbe Anna.

– A lehető legkisebb beavatkozásra van szükség. A sikeres merénylet után a Gép pár percet visszaforgatta az időt, és engem odaküldött a tett helyszínére. Agca mellett állva könnyű volt a dolgom.

– Miért nem gátoltad meg a sebesülést?

– A lengyel pápa élete nagyon fontos volt a jövő szempontjából, de az, hogy ne sérüljön meg, nem volt elengedhetetlen. Nem egy jótevőgép segítői vagyunk. Nem kímélhetjük meg minden fájdalomtól az egész emberiséget sőt, nem is tudunk minden hibát mi magunk elhárítani. A nagy katasztrófákat, amelyek csak ritkán fordulnak elő, mindig kívülállók segítségével kell végrehajtani, mint ahogy a ti esetetekben is történt. Olyan emberek akaratára van szükség, akik nem tudnak a Gép létezéséről, és nem cipelik az örökkévalóság tudatát, mint mi ketten, a Matematikussal. Laikusoknak kellett lennetek.

– Ezek szerint vége a megbízatásunknak, hiszen többé már nem vagyunk laikusok – állapította meg Anna.

– Akár meg is halhatunk – mondta lemondóan Gábor.

– Azt ígértétek, csendben lesztek egy kicsit – vetette a szemükre a Matematikus.

– Bocsánat. Így élet és halál között lebegve kissé fegyelmezetlen vagyok – szabadkozott Gábor.

– Nem vagytok élet és halál között, de nem is küldhetünk vissza az időben egy újabb kiigazítás végett. A Gép nem képes félévszázadonként visszarepíteni ötven évet, erre jó sokat kell várni, míg újra megteheti. A halál pedig azért van távol tőletek, mert – és erről is beszéltem az imént, – a Gép mellé kell két ember, aki érző lényként gondolkodva ügyel arra, ne csak mechanikus megoldásokat javasolhasson a Gép.

– Ügyelhetne jobban is.

– Mondtam már, ez a Gép nem mindenható. Az embereken sok minden múlik. A választásokat nem a Gép dönti el, hanem a polgárok. Rajtuk áll, kit bíznak meg a vezetéssel.

– Azt mondtad, kell a gép mellé két ember – eszmélt fel Gábor. – Ehhez mi közünk van?

– Eddig mi segítettük a Gépet, de ennek is vannak korlátai. Mi voltunk az Őrzők pár évszázadon keresztül, de a Gép nem képes korlátlan alkalommal lehetővé tenni, hogy túléljük a változásokat.

– Mégis lehet változtatni a történelem menetén?

– A történelem menetén? – kérdezett vissza Magda – Persze. Minden nap minden percében eljön a változtatás lehetősége, de most nem erre gondoltam. Mi következünk soron a változásokban.

– Mi változik veletek?

– Nézz ránk! – mutatott magára a Sámán. – Öregek vagyunk, és a természet rendje szerint meg kell halnunk.

– Nem vagytok halhatatlanok?

– A halhatatlanság is lehetetlen követelmény ezzel a Géppel szemben.

– Tehát ti is csak annyit éltetek, mint mi?

– Már akkor sem voltunk fiatalok, amikor Colombus elhajózott Amerikába. Sokszor kaptuk eddig vissza a fiatalságunkat, de ez nem lehetséges végtelen sokszor. Voltak mások is előttünk, akik a Gép társai voltak, és ők is eltávoztak, amikor már lehetetlen volt visszaadni a fiatalságukat. Velünk is ez fog történni.

– Most fogtok meghalni? – hüledezett Anna.

– Nem – rázta a fejét Magda. – Még egyszer megfiatalodunk, de az már ajándék lesz. Évszázadokig szolgáltuk a történelmet, az emberiséget. Az utolsó életünkben a magunk kedve szerint élhetünk.

– Sok évszázad múlva, amikor ti is tovább adjátok a szolgálatot, kaptok majd egy életet, amikor utoljára megfiatalodva, a saját szándékotok szerint élhettek.

– Kapunk egy életet? – mutatott saját magára döbbenten Gábor.

– Mi kapunk, ezt már tudjuk, de a saját sorsotok felől a Gépet kérdezzétek. Rövidesen megkaptok tőle minden információt, ami a munkátokhoz kell. Ti vagytok a váltás.

– Mostantól ti lesztek az Őrzők – erősítette meg az információt a Sámán. – Rövidesen megtörténik az őrségváltás, és átveszitek tőlünk a posztot.

Gábor és Anna a rémülettel határos döbbenettel néztek egymásra.

– Átvesszük a posztot?

– Igen. Ugyanúgy átveszitek tőlünk, ahogy mi is átvettük elődeinktől.

– Mi van, ha nem akarunk részesei lenni az őrségváltásnak? – kérdezte Gábor. – Mi van akkor, ha nem vállaljuk a feladatot?

A Sámán kis mosollyal nézett rájuk.

– Százhúsz évet éltetek eddig. Nem hiszem, hogy meg akarnátok halni ahelyett, hogy nekiveselkednétek a munkának. Nem rátok lenne jellemző, ha megelégednétek ennyivel, és nem csábítana benneteket a következő évszázadok lehetősége.

A Banos házaspáron nem látszott, hogy megkönnyebbültek volna.

– Semmit sem tudunk arról, mi a teendőnk – ijedezett Anna.

– Mi sem tudtunk semmit, amikor az elődeink átadták a szolgálatot, aztán a Gép mindent elmondott nekünk. Veletek is ez történik majd, s ha már mindent tudtok, akkor dönthettek arról, a régi testetekben akartok-e még egy pár évig élni, vagy azonnal kértek egy új személyazonosságot. Ha a régi test mellett döntötök, akkor az autótok, ami most a Duna felett lebeg a megmerevedett időben, visszarepül egy fél percet a múltba, és továbbmehettek Solymár felé. Ha új testet kértek, akkor a Gép teremt nektek egy másik egzisztenciát, amelyik hiteles, és alkalmas arra, hogy ezt a munkát végezzétek.

– Mi lesz veletek?

– Mi velünk is elbeszélget egy kicsit a gép, s a kívánságunk szerint kapunk mi is egy új személyazonosságot. Mivel a munkánkhoz az kellett, hogy függetlenek legyünk a környező világtól, mindig viszonylagos anyagi jólétben élhettünk, tehát bőven van pénzünk, amit az új életünkbe is magunkkal tudunk vinni, mint azt annyiszor meg is tettük.

– Ha Magda is úgy akarja – vette át ismét a szót a Sámán – együtt megyünk szabadságra, erre az utolsó életünkre.

Ha meg akarjátok tudni, mi történt az elsőnek kínált mustra és a mostani között meg azt, miről is szól lényegében a regény, 

kattintsatok ide!