Aida megkereste az ébresztőórának használt telefonon a némító gombot, elkattintotta, aztán félrehajtva a takarót, lelógatta lábát a szőnyegre a papucsához.

– Álmomban újra éltem azt a napot – dünnyögte félálomban.

– Melyiket? – kérdezte Géza.

– Amelyiken leállt a Föld forgása.

Az ablakhoz ment, felhúzta a redőnyt. A Nap pontosan ugyanott függött az égen, ahol tegnap látta, és ahol minden nap, minden órájában láthatta december huszonegyedike óta. Éppen a szemközti házak között sárgállott kicsit narancsos színben, tizennégy és fél fokos magasságban, mintha odaszögezték volna.

– Álmomban újraindult a forgás – mesélte a fiúnak. – Megmutatta erejét a csodatévő, lassan megállította a Földet, aztán visszafordítva mindent, újraindult a gépezet, csak éppen ellenkező irányba. Attól kezdve nyugaton kelt, és keleten nyugodott a Nap.

– Szép lenne! – felelte Géza, és ő is félretolta magán a takarót. – Ma csütörtök van?

– Március huszonegyedike, a tavasz első napja.

– Jó kis tavasz! Máskor június elején van ilyen idő. A Nap egyfolytában süt éjjel is, nappal is. Ettől aztán olyan a hőmérséklet, mint amilyen nyár derekán szokásos.

– Mi lesz itt később, ha most ilyen meleg van?

– Hőség. Mint korábban Afrikában.

Nem vacakoltak esküvővel, szertartással. Kevéssel a katasztrófa után összeköltöztek, veszélyes lett a világ egy magányos nőnek. Arra gondoltak, mi baj lehet abból, ha két fiatal minden felhajtás nélkül együtt él úgy, ahogyan azt a természet szava követeli tőlük, és ahogyan milliók élnek. Mellékesnek tartották, hogy a szokások évezredeken keresztül a „Szaporodjatok és sokasodjatok” parancs szolgálatában adományozta az együttélés örömeit az embereknek. Mostanában senki sem akart a sokasodással törődni. Azon a keskeny földsávon, ami lakhatónk megmaradt, hamarosan olyan zsúfoltság uralkodik, amelyben ez egyáltalán nem kívánatos dolog.

– Takácséknál alighanem betörők jártak – újságolta Aida reggeli közben. – Ott áll előttük a rendőrségi autó.

– Egyszer mi is sorra kerülünk, figyeld meg! – Géza befalta a tojásrántotta utolsó morzsáit, befejezte az étkezést. – Siess, mert elkésünk! – sürgette a lányt, aki az evéshez használt edények mosogatásával foglalkozott.

– Már készen vagyok – felelte, és beletörölte a kezét a konyharuhába.

Éppen akkor vezették ki a megbilincselt betörőket a házból, amikor sietve elhaladtak a előtte a buszmegálló felé. A foglyok idegen nyelven karattyoltak.

– Az egész világ szemetje idetódul – panaszkodott a fiú. – Hiába ötszörözték meg a határőrök számát.

Befutott a busz a megállóba. A nyitott ajtóban fürtökben lógtak az emberek.

– Erre nem férünk fel – nézett kétségbeesetten az órájára Aida.

– Muszáj lesz – morogta a fiú, és tuszkolni kezdte felfelé. – Semmi kedvem elkésni.

Amióta valóban aranyáron adták a benzint, mindenki busszal járt, és a tömegközlekedés nem bírt a hatalmas rohammal, amit a megnövekedett forgalom okozott. Már senki sem figyelt arra, hogy a buszoknak tilos nyitott ajtóval közlekedni. Csak az számított, hogy legalább nagyjából időben beérjen mindenki a munkahelyére.

Pár perc késéssel léptek be a kis obszervatóriumba, ahol Gomba, a kollégájuk javában serénykedett.

Bekapcsolódtak a munkába. Géza leült a számítógépe elé, a munkatársaktól telefonon beérkezett jelentései alapján számította ki a hozzájuk tartozó körzet hőmérsékleti átlagát. Könnyebben menne, ha működnének a meteorológiai műholdak, de a kapcsolatot még mindig csak kevés szatellittel állították helyre a napos oldal technikusai, akiket alig motivált bármi a serény munkára.

A meteorológiai holdakat üzemeltető központ amerikai kézben volt, ők pedig inkább a saját mindennapi gondjaikkal foglalkoztak az élhetőnek tartott földrészek bajai helyett. A Miami felett az égre függesztett Nap huszonnégy órás, egyfolytában tartó sugárzása miatt a lassan elviselhetetlenné váló hőség, tarthatatlanná tette a helyzetet a saját kontinensükön. Az egykori Szilíciumvölgy és környéke sivatagosodásnak indult, a vízellátás megfizethetetlenül költséges lett, az ide telepített műholdkövető központok elnéptelenedtek.

Aida a felhőzet adatait vitte fel a térképre a telefonon beérkező jelentések alapján. A vecsési kolléga számát nyomkodta kitartóan, amikor két hiábavaló hívás között megcsörrent a készülék.

– Tessék! – szólt bele, és azon gondolkodott, legalább a telefonokat lehetne rendesen használni, de a helyzet ahelyett, hogy javulna, egyre csak romlik a betelepülések miatt.

– Aida te vagy? – hallotta az anyját.

– Persze! Engem hívtál, nem?

A sírásba hajló hang elvette a kedvét a szemtelen élcelődés folytatásától.

– A kishúgodat túszul ejtették – szipogta az asszony a telefonba.

– Gittát?

– Igen.

– A francba! – káromkodott a lány a szipogással kitöltött szünetben. – Hol tartják fogva? Kik az elrablók?

– Itt a házban. Valami francia bevándorló család.

– Mit akarnak? Lakást?

– Mi másért vállalnák a kockázatot – nyöszörgött az anyja, és elmondott mindent részletesen, majd befejezte a beszámolót.

– Azt mondták, ha a rendőrséghez fordulunk, elvágják a nyakát. – Hirtelen teljes hangerőből elsírta magát. Aida elrántotta a füle mellől a telefont.

– Hazamegyek – fejezte be a beszélgetést. – Talán Géza is velem jön. Ne csináljatok őrültséget, és a rendőröket hagyjátok ki a kalandból!

Géza káromkodva hallgatta a dermesztő hírt.

– Veled megyek – ajánlotta fel kérés nélkül. – Hogy történt?

– Iskolába indult, amikor a kapuban rátámadtak. Betuszkolták az udvarba, és tört magyarsággal előadták, hogy mit akarnak.

– Mit csinált addig Marci?

– Edzésre ment, Gitta ezért állt egyedül a kapuban. Ha az öcsém ott van, akkor biztosan nem esik bántódása, vele nem bírnának könnyűszerrel.

A kora délelőtti órában valamivel gyorsabban közlekedhettek a városban, mint reggelente. Most is zsúfolt buszon utaztak, de legalább nem kapaszkodott a lépcsőn senki, és az ajtókat is bezárhatta a vezető.

Az utcákon, amerre elhaladtak, rengeteg ember tolongott. Külföldről érkezett idegenek, és az átforrósodó nyugat-európai országokból hazatérő magyarok rótták az utat az olvadozó aszfalton. A fővárosban még elviselhető klíma uralkodott, de a változást mindenki érezte. A márciusi dátumhoz képest a nők lenge, színes ruhákban, a férfiak pedig nyári ingben, pólóban járkáltak. A fákon virágkoszorú díszlett, de a cseresznyét meglepte a hirtelenjött meleg, megkésett szirmaival szerényen húzódott meg a többi növény között, amelyek május helyett már most kibomlottak.

Amikor megérkeztek a kertvárosi kerületben álló szülői házhoz, éppen megdördült az ég. A jellegzetes nyári zápor első cseppjei keményen koppantak a lábuk előtt a járdán.

– Hol van Gitta? – kérdezte síró édesanyjától Aida.

– Ott fenn – mutatott zsebkendőt szorongató kezével az emeletre vezető lépcső felé.

– Hányan vannak?

– Nem tudom – nyöszörgött az özvegy. – Ezren!

Géza döntött.

– Felmegyek hozzájuk, Lujza mama. Nyugodjék meg, rendbe jönnek a dolgok.

– Nem lesz bajod? – kérdezte a hangjában szeretetet és aggodalmat vegyítve Aida.

– Ezek is emberek.

– Emberek? Gyermeket rabolnak! – dühöngött az édesanya.

– Bajban vannak. – Géza a lépcső korlátjára akasztotta esernyőjét, és lassan elindult felfelé.

A lépcső nyikordulására hatalmas előreugró gall orrát maga előtt tolva megjelent a feljáróban egy férfi.

– Vagy te a családfő? – kínlódva kereste a számára gyötrelmes nyelv nehezen betanult szavait. Kezében hatalmas mordályt szorongatott. – Rendőr nem van?

– Keep yourself easy[1] – próbálta angolul nyugalomra inteni Géza.

– Nem angol! – tiltakozott a férfi. – Én vagyok francia, tanultam magyar, előtte, hogy jöttem ide.

– Jó, nem angol – egyezett bele Géza. – Nem bántalak. Láthatom a húgom?

Úgy gondolta, jogosan hanyagolja el, hogy Gitta nem a húga.

– Az tiéd húgod semmi baj.

– Lássam!

A férfinál fiatalabb terhes asszony vezette elő a kislányt a karjánál fogva, mellette hatalmas konyhakést szorongatott a kezében. Majdnem olyan ijedt ábrázatot vágott, mint a halálra vált Gitta.

– Are you pregnant?[2] – Géza félszemmel az asszony hasa felé sandított. Franciául egy árva szót sem tudott, önkéntelenül visszatért az angolra.

– Oui[3] – helyeselt az anyanyelvén a nő.

– Mi a francot tegyünk velük? – nézett hátra tanácstalanul Aidára és Lujza mamára.

A két nő elbátortalanodva bámult egymásra.

– Hány gyerek van veletek? – fordult újra a férfi felé Géza.

– Deux[4] – a férfi mutatta is az ujjával a kettőt. – A harmadik van neki ott bent. – biccentett a felesége felé.

– Nincs rendőrség – tett engedményt Géza kis gondolkodás után. – Lejöhet a gyerek?

– Maradhatunk?

– Engedd el a kislányt!

– Nem van itt a rendőrség? – Az asszony fenyegetően megemelte a kenyérszelőt.

– Bántani tudnál egy gyereket? – ripakodott rá Lujza mama.

A férfi magyarázott valamit a feleségének, valószínűleg fordította az elhangzottakat. Az asszony kétségbeesett mozdulatot tett, aztán leengedte a kezét a késsel.

– No! Nem! – felelte, és meglódította a lépcső felé Gittát. A kislány megörülve a szabadságnak, futólépésben indult a lefelé, lent sírva ugrott az anyja nyakába.

– Rendőrség? – kérdezte a férfi aggodalommal a hangjában.

Géza megcsóválta a fejét. – Nem lesz rendőrség. Honnan jöttetek?

– Franciaország. Marseille. Ott volt meleg, quarante[5]. Amikor van nyár, tout le monde[6]... halott.

– Tudom – bólogatott Géza. – Mivel foglalkoztál otthon?

– Én voltam egy... conducteur de ... vonat[7].

– Anya! Ezek egyszerű menekülők – szólt közbe Aida. – Nem akarnak mást, csak életben maradni.

– Ezért rabolnak gyermeket?

– Nincsenek könnyű helyzetben – mondta Géza.

Lujza mama mindenre eltökélten szorította magához Gittát, jelezve, hogy megvédi a családját.

– Éhesek vagytok? – mordult rájuk mérgesen a béke szándékával.

– Oui! – vágta rá az apa. – Az pénz nincs. Az elfogy útra.

– Sejtettem – zsörtölődött tovább Gitta feje felett. – Gyertek le! Adok ebédet.

*

A Hawaii szigetek egyik vénséges vulkánjának fala megrepedt, de a hasadékból láva helyett láthatatlan, ibolyántúli fénysugár tört ki, egyenesen az ég felé. A sugár minden rezdülése egy bit volt, egy hatalmas információköteg bájtjaiban.

A fényes félteke középpontjában, Miamitól keletre, a Bermuda háromszögnek nevezett térségben furcsa jelenség született a vízen. A tengeren, mintha behorpadni készülne, lapályos rész mélyült, a formája lencsére hasonlított, és csendesen, örvénylés nélkül forgott a középpontja körül. Hajó hetek ót nem járta arrafelé a vizet, az elviselhetetlen hőség azokat is száműzte onnan, akik ott születtek. A fejük fölött mozdulatlanul álló, éjjel-nappal egyforma hévvel tűző nap, lakatlanná tette a szigeteket, és az amerikai szárazföldet.

A vízben születő gödör forgása nagyon lassan indult, és veszélytelennek látszott. Ha járt arra ember, akkor úgy ítélhette meg, hogy ebből a parányi örvényből hónapokig nem lesz semmi baj.

A földgolyó Hawaiival átellenes oldalán, a Gizai piramis napsütötte falán, ahonnan még éppen látható a mozdulatlanul lebegő Nap, az egyik többtonnás kőtömb addig felfedezetlen repedéséből kilökődött egy fél méter átmérőjű kődugó, talán a mögötte felmelegedő gázok taszították ki a falból. A feltáruló nyílás hosszú szellőzőakna végén tátongott, az akna tévedhetetlenül a mozdulatlan Nap felé fordulva engedte be a piramis belsejébe, az addig senki által nem látott fülkébe a fényt és meleget adó napsugarat.

*

Ebben az évben a nyári napforduló péntekre esett. Bár az Ivánok még nem ünnepelhették névnapjukat, mégis ezen az estén rendeztek ünnepélyeket az új körülményekhez hozzáedződő emberek. Ekkor érte el a déli pontját a Nap annak az egyenesnek, amelyen ingázott a katasztrófa óta az égen. A nyugat-európai országokból érkezett menekültek magukkal hozták a szokásaikat, és színes karnevállá alakult volna Szent Iván estéje, ha nem tartja észben mindenki, hogy több milliárd ember veszett oda a föld népességéből az eltelt félév alatt.

Feledni akarták a bajokat. A menekülők kisebb része engedéllyel érkezett az országba, a többség engedély nélkül. A kormány trükközött, a csaknem lakhatatlan Brüsszelből Salzburgba települő Bizottság pedig tombolt, rendeleteket meg direktívákat adott ki. Annyit sikerült elérni velük szemben, hogy aki nem tudott lakást szerezni, az nem maradhatott az országban. Így is zsúfolt lett a kilencvenezer négyzetkilométer. Ha még több bevándorlót engednek be, előbb-utóbb éhséglázadások következtében kirobbanó utcai harcok tizedelik a polgárokat; őslakósokat és jövevényeket egyaránt. Még így is Magyarország látta el a legtöbb idegent. Húsz millióan tolongtak a határokon belül.

A márciusban befogadott Barbier család mellett még két házaspárt engedett be a házába Lujza mama. Tizennyolcan ülték körül a tábortüzet a kertben.

A fiatalok alkalmazkodtak legkönnyebben az új helyzethez. A gyerekek jól haladtak a magyar nyelv megismerésében, és ebben az is szerepet kapott, hogy a személyes kapcsolatok barátian alakultak. Marci, Aida öccse a legidősebb Barbier lánnyal, Olgával közösen hintáztatta a legifjabbakat a magas állványra függesztett ülőkén. A kicsik visítva kapaszkodtak a deszkába meg a kötélbe.

– Mit gondolsz? Lesz ma eső? – kérdezte Marci az egy évvel fiatalabb francia lánytól.

– Minden nap esik – felelte Olga.

– Ma igazán tarthatna szünetet! – Vállukkal egymáshoz döccentek. Amikor megismétlődött úgy tettek, mintha ez a véletlen műve lenne.

A ház eredeti lakói már megszokták a sokadalmat maguk körül.

Este nyolc óra lett, amikor a forgásában megállított Föld lakott féltekéjének három pontján különös jelenségek játszódtak le.

A Bermuda háromszög közepén mélyülő víztányér nagysága elérte a tizenöt kilométeres átmérőt, és az örvénylő vízfelület mély tölcsérré alakult.

A Hawaii szigetén három hónappal korábban megnyílt vulkánfal látható fénysugarat lőtt az ég felé a távolban keresztezve a fényben fürdő félteke keleti pereméről induló fénynyalábot. Az addig halottnak hitt Gizai piramisban a Nap állandóan záporozó hősugarai beindítottak egy folyamatot. A csúcsot képező hatalmas kövek mintha zsanérokon nyílnának, kibuktak évezredes nyughelyükről, és elfordulva, szétcsúszva hatalmas platóvá alakították a kőgúla tetejét. Az egykori csúcs helyén megszülető leszállópálya közepéből tört az égbe a fényoszlop, amelyik a Hold pályáján túl találkozott Hawaiiból érkező párjával.

Mindezt senki sem látta, hiszen a bolygó legforróbb vidékén már nem járt ember, de amikor megszólalt a Hang, azt mindenki észrevette. A figyelmeztetés hiányának ellenére, az egész napfényes féltekén mindenki tisztán értett, és felfoghatott minden szót.

– Ötezer évvel ezelőtt kölcsönt adtam nektek! – dörögte a Hang minden bevezetés nélkül.

Az emberek kapkodták a fejüket, keresve, honnan érkezik a beszéd, de nem láttak senkit, akihez köthetnék az elmondottakat. A meglepetéstől fel sem tűnt, hogy érthetően, de ugyanakkor a földön még megmaradt háromszázhuszonhét nyelven egyszerre szólnak a szavak. Egyetlen hangot hallott mindenki, mégis felismerték a szavakat, mert a saját anyanyelvén beszélt valamennyi emberhez. A rejtély észleléséhez kommunikálniuk kellett volna egymással, de erre nem kaptak időt, a szózat azonnal folytatódott.

– Rosszul sáfárkodtatok a kölcsönnel! – Ítélethirdetésnek tűntek a mondatok, és alighanem így volt. – A tudást, amit kaptatok, rosszul használtátok. Felfaltátok egymást, és felfaltátok a világotok majdnem minden kincsét. Aki ilyen bűnöket követ el, büntetést érdemel. Ezt kaptátok meg, amikor megállítottam alattatok a Föld forgását.

A hallgatóság már nem tekergette a nyakát, nem kereste a Hang forrását. Azt hitték, hogy a félévvel korábbra tervezett világvége helyett most érkezett el a valódi végítélet pillanata.

– Noha megérdemelnétek, mégsem büntetlek titeket tovább, de még adósaim vagytok, és a tartozást behajtom rajtatok. Elveszek tőletek tízszer száz embert, akik a segítségemre lesznek a világmindenség más bolygóin, ahol ugyanazt kell megtenniük, amit ötezer évvel ezelőtt az akkori segítőim tettek veletek. Az innen induló emberek adnak kezdő lökést kilenc bolygó népének ahhoz, hogy elindulhassanak a fejlődés felé.

Ekkor a tengerben pörgő óriási örvény egymásután tíz hatalmas tányérszerű építményt lökött ki magából az ég felé. A tíz diszkosz szétrepült a lakhatóan megmaradt terület felett, és megállt a magasban.

A Hold pályáján túl, a két fénysugár metszéspontjában, ahol évezredek óta várakozott egy hatalmas űrállomás, kisebb hajó vált le a sötétbe burkolózó csillagjáróról, és villámgyors repüléssel érkezve leszállt a piramis tetején kialakított platóra. A benne lakozó gépagy onnan irányította tovább a föld felett lebegő űrhajókat.

*

Aida és Géza úgy került át a tíz jármű egyikébe, hogy nem észleltek semmit a helyváltoztatásból. Egyik pillanatban még bénultan hallgatták az ítéletet az udvarban lobogó tábortűz mellett, a következőben pedig tíz kilométer magasból nézték a napfényben fürdő féltekét.

Gomolygás támadt, elsötétült az ég, de nem éreztek gyorsulásra utaló nyomást a testükön, pedig mindannyian tudták, hogy elindultak.

Amikor félóra múlva feltehetőleg célhoz értek, egy bolygót láttak maguk alatt.

Mintha iskolai atlaszon néznék a tájat.

– Ez ismerős valahonnan – ámult Aida.

– Az ott az olasz csizma – mutatott a félsziget felé Géza.

– Nem mentünk sehová – állapította meg a lány. – A Földet bámuljuk.

Elnémultak, a többi kilencvennyolc utas is hallgatott.

– Hol vannak a piramisok? – bökött a sivatag felé egyik utitársuk.

– Lerombolták – felelte elkeseredve egy nő.

Ekkor ismét meghallották a Hangot.

– Senki sem rombolt le semmit. A piramisokat a leszármazottaitok építik majd fel ezer év múlva. Úgy indítsátok útnak az utódaitokat, hogy kevesebbet hibázzanak, mint amennyit ti hibáztatok! A ti dolgotok rendbe tenni a tizedik bolygót.

A Hang elhallgatott, és megkezdték a leereszkedést a Nílus zöldellő partjára.