1. Fejezet, melyben hősünk a tengerparton sörözve repüli körül a Plutót
Ben éppen a Plútó körül volt évi rendes gyakorló repülésén. Ennek a tényleg látszólag ellentmondott, hogy fizikai valójában a tengerparton sörözött és szívta az e-cigit. Az ellentmondás abból adódott, hogy a Földi Föderáció Parlamentje folyamatosan nyesegette a Gyarmatügyi Hivatal költségvetését, azon populista indokkal, hogy a Földnek csak egyetlen gyarmata van, mintegy tízezernyi telepessel, luxus egy százezer fős szervezetet fenntartani a velük kapcsolatos ügyintézésre. Ezért, a hivatal vezetői, hogy pótolják a költségvetés hiányát, minden hivatali tisztnek kötelezően előírták az éves repülési gyakorlatokat. Egy főre számítva ez egymillió pikkelyt jelentett, amit a Parlament felé folyamatosan elszámoltak, mellékelve minden dokumentumot - persze a repüléseket csak papíron teljesítették. Így mindenki jól járt: a Hivatal létre tudott hozni egy alapot, amiből a titkos fejlesztéseket finanszírozhatta, a Parlament eleget tett az „olcsóbb és hatékonyabb föderációt!” jelszónak, a hivatal tisztjei pedig élvezték a potya szabadságot és az 50%-os repülési pótlékot. Benben időnként felmerült a kétség, hogy egyáltalán léteznek-e azok a hajók, amikkel elvileg teljesítik a gyakorló repüléseket, de amikor rákérdezett erre, kiadták neki feladatul, hogy készítsen összegző jelentést a kamu repülésekről, és ez minden más retorziónál kegyetlenebb volt, így többet nem kíváncsiskodott. Szóval, Ben éppen a tengerparton üldögélt, mikor megszólalt a telefonja és a fürdőrucis leányzók látványát eltakarta főnöke kevésbé esztétikus ábrázata. - Ben, azonnal gyere be az irodámba! - Bocsánat főnök, éppen a Plútó körül rovom a második kört, egy hét, mire hazaérek… - Azt látom… De ne aggódj, már töröltünk a személyzetből, így gyorsabban visszatértél a földre, mint a fény. Lenne egy kis rutinrepülés… - De drága főnököm! Most azért töröltetett a plútói utamról, hogy egy másikra osszon be? - Igen. Ellenőrizni kellene a jeladókat a Pókbolygóig. Ben gyorsan végiggondolta: a Föld egyetlen gyarmatáig, a Pókbolygóig 137 jeladó van, ami segíti az űrhajókat a hiperugrások során. Ez minimum két hónap e-cigi, pia és hölgytársaság nélkül… Megpróbált tiltakozni: - De ezt bármilyen technikus meg tudja csinálni! Biztos, hogy én kellek oda? - Igen, bizalmi feladat. Egy minisztert kell magaddal vinned, és pont téged, mint megbízható embert kértek erre a feladatra. Kapsz egy luxusjachtot, megnéztek pár jeladót, csináltok néhány fényképet, hogy milyen lelkiismeretesen végzi a munkáját a miniszter és a hivatal és ennyi. Legfeljebb egy hét és 75%-os bonuszt kapsz. - Hm – gondolkodott el Ben. 75% nem rossz. – És melyik nagykutyát kell elvinnem? - A Központi Igazgatás alá Nem Tartozó Ügyek Miniszterét. - Az meg mi? - Tudod, hogy a tagállamok mindig morognak, mert úgy érzik, hogy a Föderáció kormánya mindent az ellenőrzése alá akar vonni. És szavamra, igazuk is van! Az alapszerződés ugyan rögzít néhány területet, amiben a tagállamok saját maguk dönthetnek, de a Kormány ezekre az ügyekre is kinevezett egy minisztert, aki az ellenőrzése alatt tartja azokat az ügyeket, amikbe semmi beleszólása sem lehetne. Érted, Ben? - Nem egészen… Szóval egy olyan minisztert kell furikáznom a világűrben, akinek semmi dolga sincs, de mindenbe beleszól? - Pontosan! Mégsem vagy olyan idióta, mint amilyennek látszol. Holnap reggel 7-kor indulás, 6-ra gyere be aláírni a kiküldetési papírokat. Bennek már egy cseppet tűnt olyan kecsegtetőnek a 75 percentes pótlék. Parádés kocsis lesz egy hétig, ráadásul még inaskodhat is és tarthatja a hányózacskót ennek a nagykutyának. De a főnöke szemmel láthatóan nem akarta hallani az audiokommentjeit és kilépett a beszélgetésből. A tengerpart és a strandröplabdázó lányok máris nem tűntek olyan vidámnak. Pedig Ben még nem is tudta, hogy mi vár rá ezen az úton…
2. Fejezet, melyben a dúskeblű szöszi feltűnik és hőseink útra kelnek
Ben másnap hajnalban felvette csillogó díszegyenruháját, melyet csak a hivatalos föderációs ünnepeken hordott. A tükörben ellenőrizte, hogy minden klappoljon és újfent megállapította, hogy úgy néz ki, mint egy menő éjszakai lokál portása. Hatra bement a hivatalba, hogy aláírja a papírokat. Soha nem értette, hogy a hiperűrutazások korában minek mindent papíron is rögzíteni, de hát a szabály az szabály… A hangárban a luxusjachtot már előkészítették. Ben meglepetésére kisméretűt sporthajó volt, amiben épp csak egy lakosztály és néhány szolgálati helység található, pedig a kilövőállás csak úgy zsongott az újságíróktól. A miniszter exhibicionista örömmel magyarázta nekik, hogy milyen önfeláldozó és fontos küldetésre vállalkozik azzal, hogy személyesen ellenőrzi a Pókbolygóra vezető jeladókat. Bennek szinte vérzett az ajka, annyit harapdálta, nehogy hangosan felröhögjön, amikor a miniszter arról beszélt, hogy a jeladókat tápláló napelemeket meg kell tisztítani a napszéltől. Ben nem volt híve a túlszabályozásnak, a drillnek, de azért elvárta volna, hogy legalább elemi iskolai végzettséggel rendelkezzen az, aki föderációs kormány tagja lesz; ugyanis a jeladókat a csillagoktól távol telepítették, hogy azok sugárzása ne gyengítse a jeleiket, ráadásul, az sem lett volna kívánatos, hogy egy hiperűrből kilépő hajót fogságba ejtsen egy nap gravitációs tere. Nem történne katasztrófa, de jó pár gramm üzemanyagot el kellene fogyasztania feleslegesen. Épp ezért a jeladókat vagy stabil csillagközi kisbolygókra telepítették, vagy gravitációs egyensúlypontokra, ahol csak atomtelepek biztosíthatták az energiaellátásukat. - Ijesztő, nem? - szólította meg hátulról a főnöke. - Az. Ezek vezetik a földet? – bólintott Ben. - Pedig ez a legjobb. Ha szakértők lennének, vagy legalább az IQ-juk meghaladná kilogrammban mért testtömegüket, még elképzeléseik is lennének, és komolyan beleszólnának a munkánkba. Így viszont, ha szállítjuk nekik a sajtóban eladható sikereket és belül maradunk a költségvetésünkben, szabadon dolgozhatunk. - Aha. Szóval az a jobb, ha egy politikus semmihez sem ért? - Ez már jó, de az ideális esetben ezt tudja is magáról, ezért nem is szól bele semmibe – nyugtatta meg a főnöke. - És mi van akkor, ha valami orbitális baromságot mond, és az újságírók lehozzák? - Ez a veszély nem fenyeget. Nézd meg a titkárnőjét! – mutatott a hajó felé. Ben ekkor vette észre, hogy a minisztert a titkárnője is elkísérte, s finoman szólva is nagyobb sikere volt, mint a hivatalos nyilatkozatoknak. A legújabb divat szerinti fémszínű tangát viselt, felsőtestét és combjait foszforeszkáló festékkel fedték be, míg kebleit, melyek nagy valószínűséggel a világűrben önálló gravitációs mezőt hoznak majd létre, csak egy-egy műanyag krizantém fedte (ha ennél kisebb virágot választ, nagy valószínűséggel csak korhatáros híradóban jelenhettek volna meg tudósítások az indulásról). A szöszi, élvezte a rá irányuló figyelmet, egyfolytában pózolt a fotósoknak. Épp a rakéta egy segédhajtóművén lovagolva fényképeztette magát. - Nem semmi, ugye? – nyugtázta Ben arckifejezését a főnöke. – Ezzel elérte, hogy több cikk jelenjen meg erről az útról, mint egész eddigi miniszteri tevékenységéről. - És ezeket kell fuvaroznom a világűrben? - Ne félj, ahogy elnézem, ki sem fognak jönni a lakosztályukból. Őszintén szólva, a helyükben én is így tennék… Gyere, bemutatlak a miniszter úrnak.
Nagy nehezen keresztülvágtak magukat a tömegen. Ben minden előérzete ellenére a miniszter közvetlen és kedves ember volt, rögtön felkínálta, hogy szólítsa csak Joenak és kifejezte mennyire örül, hogy ő vezeti majd a gépet. Mondott még pár dolgot, de Ben figyelmét a szöszi keblein megfigyelhető rezonancia és hullámjelenségek teljesen lekötötték. A nő is barátságosan nyújtotta neki a kezét: - Viki vagyok. Sajnos Ben a legnagyobb igyekezetével sem tudta úgy megfogni a kezét, hogy ne kerüljön érintkezésbe a fent említett mellekkel. Végül nagy nehezen megszabadultak az újságíróktól és útra keltek. Mivel protokolláris járatról volt szó, a vámtiszt egy legyintéssel engedte őket tovább és kitárult előttük a végtelen űr – illetve az a keskeny útvonal, amit a polipok engedélyeztek nekik.
3. Fejezet, melyben hőseink összetűzésbe kerülnek a polipokkal
Az út első fele eseménytelenül telt el. Ben számára a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy Vikiről lekerült a tanga bugyi és a két krizantém is, amit melltartó helyett viselt, így tornázott és lebegett a hajó teljes területén. Ben kihasználva, hogy itt ő a kapitány, felnyitotta a gyógyszeres szekrénykét és bevett pár nemivágy-csökkentő IMPO tablettát. Időnként megálltak egy-egy jeladónál, Joe és Viki felvette a szkafanderét és nagyon úgy tettek, mintha ellenőriznék a készülékeket. Viki készített pár fényképet, amit Ben átválogatott, mert volt, hogy a miniszter az önmegsemmisítő előtt pózolt, de hősünknek el kellett ismernie, hogy a leányzó tehetséges fotós. Aztán elküldték a képeket a sajtóosztálynak, s majd minden nap belekerültek valami híradóba. A legjobban sikerült kép, amin Joe a Föderáció zászlaját tartja a magasba a fúvókák halvány fényében, még Federation Journal címlapjára is kikerült. Az utasok számolgatták a megjelenéseket (hiszen a valóság az, ami a sajtóban megjelenik és a siker az, amit az újságírók elismernek), Ben a plusz zsetont, amit ezért az útért kap, szóval mindenki boldog volt. Éppen megérkeztek a 49. jeladóhoz, amikor beütött a krach. Éppen kiléptek a hiperűrből és a kisbolygóval való randevúra készülődtek, amikor megrázkódott a hajó és elment a villany. Ben gépiesen bekapcsolta a tartalék rendszert és bár nevetségesnek tűnt, a pajzsot is. A következő percben a rádión akarta jelenteni az eseményt a bázisnak, de a készülék néma maradt; még a fehér zaj sem sercegett a háttérben. A miniszter idegesen jelent meg a pilótafülke ajtajában: - Mi történt? - Támadás… - A polipok? Ben legszívesebben káromkodott volna. Ugyan, ki más? De csak annyit mondott: - Igen. És nem csak lőnek, blokkolták is a rádiót. Egyedül vagyunk. Ebben a percben két hatalmas kebel úszott be a fülkébe, majd hamarosan a hozzá tartozó fej is: - Baj van? – kérdezte Viki. Bármilyen kétségbeejtő volt a helyzet, Bennek nevetnie kellett: - Csak akkor, ha nem hiszünk Istenben és az örök életben. Mert ami életben most vagyunk, hamarosan véget ér. - Tényleg? – szólt vissza a szöszi. Ben szívesen folytatta volna az eszmecserét, hiszen mi lehetne szebb annál, hogy az embert egy meztelen bombázó mellett érje a halál, ha már egyszer úgyis meg kell halni, de ebben a pillanatban megszólalt a fedélzeti rádió. - Itt Wadlaboo kapitány beszél, a Galaxiánus Birodalom 689-es flotta Vascsáp cirkálójának a kapitánya. Önök letértek a Galaxiánus Birodalom által a Földi Föderációnak engedélyezett repülési útvonalról, ezért a hajót lefoglalom és önöket a Birodalom foglyainak nyilvánítom. A vádpont: galaxiánus térség okkupálása, amit igazol, hogy a hajón a Földi Föderáció minisztere is tartózkodik. 30 földi percet követően átszállunk a hajójukra és foganatosítjuk a letartóztatást. Vége. És a rádió újra elhallgatott. Joe kérdőn nézett rá: - Valóban letértünk a kijelölt útvonalról? - A csudát. Szemmel láthatóan csak ürügyet kerestek arra, hogy megszerezzenek egy csúcstechnológiájú földi hajót, az már csak hab a tortán, hogy magas rangú delegáció is van rajta. - De akkor mi ez a marhaság azzal, hogy okkupálni akarunk galaxiánus területet? Honnan vették ezt? Ben fáradtan elmosolyodott. - Azt hiszem, magától. - Tőlem? – esett le a miniszter álla. - Igen. A földi sajtó tele van azzal, hogy egy föderációs miniszter milyen fontos útra indult el. Ők azt hiszik, hogy valami hátsó szándékunk van… - Pedig én csak egy pár hetes szextúrát szerettem volna… - Prüncikém, nagy baj van? Miért nem mondjuk meg nekik, hogy mi csak pár hetet szerettünk volna eltölteni együtt. Akkor elengednének, nem? – szólt hozzá a szöszi is a témához. - Nem – válaszolta Ben. – Akkor is kinyírnának minket, de előtte telekürtölnék ezzel a galaxist. Ha már meg kell halnom, akkor legalább hadd legyek hősi halott. - Nincs semmi esélyünk a túlélésre? – kérdezte komoran a miniszter. - Ahogy látom, nagyon kevés. Ha megadjuk magunkat, kínvallatásnak vetnek alá, majd, mint kellemetlen tanúkat feloldanak gyíkkoktélnak. - És ha nem? - A hajónkon van pajzs, de nem tűzfegyverek ellen tervezték. Talán néhány óráig bírja, aztán atomjainkra robbanunk szét. - Akkor? Nincs más megoldás? - Ellenállhatunk. Van egy meteorit-ágyúnk, nem kizárt, hogy azzal be tudunk vinni nekik egy találatot. Nem súlyosat, de fájót. - És akkor mi lesz? - Ez a Wadlaboo szemmel láthatóan a felsőbb parancsnokság tudta nélkül intézkedett, nem akarja kockáztatni, hogy a hajója sérülésekkel érkezzen vissza a bázisra, akkor kellemetlen magyarázkodásra kényszerülne. Talán akkor futni hagynak. - Valamit nem értek – szólalt meg újra Viki. – Ha nekünk van pajzsunk, akkor nekik nincsen? Egy hadihajón azt hittem széria felszerelés. Ben elismerőleg nézett a nőre, nem várt volna tőle ilyen okos kérdést. - Dehogynem. De egy ilyen hajónak a teljes védelme aránytalanul nagy energiát venne el, ezért csak a legsérülékenyebb részeit védik. Ráadásul az ágyúkat, a radarokat nem is lehet leárnyékolni a pajzzsal. Nézd! – mutattam a kivetítőre, amit teljesen betöltött a polipok hajójának a képe. – Középen van a radar, hátul a hajtóművek és elől az ágyúk. - Akkor azokra kell céloznunk? – vetette fel a szöszi. - Nem, mert azokon helyből olyan erős a páncélzat, hogy nem tudjuk keresztüllőni. A maradékot fedik le véletlenszerűen az energiapajzzsal. Ha szerencsénk van és olyan helyet találunk el, amit éppen nem védenek, akkor van esélyünk, hogy elmeneküljünk. Mindhárman a cirkáló képét néztük. A miniszter idegesen, Viki az ujját szopogatva Ben meg számolgatva, hogy ugyan, mekkora az esélye annak, hogy eltaláljuk azt az egy pontot, ahol találatot vihetnek be…
4. Fejezet, melyben a dúskeblű szöszi megismerkedik az atomágyú használatával és hőseink ezt szerencsésen túlélik
- Hát, nem is tudom… Ez olyan izé. Én ide céloznék – mutatott Viki a cirkáló első harmadára. - De Kicsim, ezt igazán hagyhatnád Benre. Az egyik legjobb pilóta a Hivatalban, tudja, mit csinál – csitított Joe a szeretőjét, majd a másik férfihoz fordult: - Ben, ugye tudod, mit csinálsz? - Természetesen. Az ágyú számítógépére, gyorsan felraktam egy álvéletlen függvényt. Egy század másodpercre feloldom az energiapajzsot és tűz! Négy lövést adunk le, a számítógépen lefuttattam egy valószínűség számítást, egynek sikerülnie kell. És akkor usgyi! Addig mindenki kösse be magát, durva gyorsulásra számíthatunk. - Aha – nyugtázta a nő a kiselőadást. Ben elrendezte a miniszter és a szöszi hevedereit. Mikor Viki mellein igazgatta el a szíjakat, ami már csak méretük okán sem volt egyszerű feladat, a lány könnyes szemmel nézett rám. - Ugye nem lehet, hogy egy ilyen test csak úgy elpusztuljon? – kérdezte, miközben kezével végigsimított nem akármilyen idomain. - Nem – válaszolta Ben, egy nagyot nyelve. – Egy ilyen test valóban nem pusztulhat el. Magában megy így folytatta a mondatot: „amíg nem lesz az enyém”.
Miután ő is elhelyezkedett a kapitányi székben, a kivetítőn tartva a szemét megadta a start jelet a fedélzetei számítógépnek. Az egy pillanatra feloldott a pajzsot, leadott négy atomlövést, majd rögtön vissza is állította az energiamezőt. És… A polip cirkálón csak négy ártalmatlan felvillanás látszódott. Pillanatokon belül megszólalt a fedélzeti rádió is. Először egy olyan hangsorral, amit tolmácsgép képtelen volt lefordítani: - Glgyhrsz! Ben később, végiggondolva a szövegkörnyezetet, rájött arra, hogy ez a polipok röhögése lehet. Majd a hajó újra megrázkódott. Ez a lövés erősebb volt, mint az előző, de látszódott rajta, hogy még ezt is csak figyelmeztetésnek szánták, nem a végső csapásnak. A rádió újra megszólalt és a tolmácsgép ezzel már meg tudott bírkózni: - Ti lejárt szavatosságú szárazbőrűek, akiknek közvetlen felmenő rokonsága alacsony árfekvésű prostituált volt! Ugye most kilazult az alsó álkapcsotok? - Meglehetősen – válaszolta Ben. - Ugye nem számítottatok arra, hogy ismerjük az szabvány álvéletlen függvényeiteket? - Valóban nem, Kapitány. Jobb a hírszerzésük, mint gondoltam volna. - Glgyhrsz! A teringettét! Szabályos üzlet volt. - Tessék? - A Gyarmatügyi Hivataltól vásároltuk meg, nem volt olcsó. Ben úgy érezte, hogy a polip csak azért beszélget vele, hogy egy még nagyobb ütést vigyen be neki, ezúttal szóban. - Ezt nem hiszem el. - Pedig így volt – nyugtázta a csápos kapitány. – Mivel alacsony a költségvetésük, mindent eladnak, ami nem szerepel a tiltott áruk listáján. Szóval, kedves, riadt, szárazbőrű barátom, megadjátok magatokat? Mire írnátok egy új álvéletlen függvényt, már atomokra lőjük szét a bárkátokat. Egy pillanatra csen ülte meg a pilótafülkét. Joe mintha némán imádkozott volna, Viki meg szórakozottan cirógatni kezdte a mellbimbóit. Ben azon járatta az agyát, hogy honnan tudna szerválni egy olyan függvényt, amit nem tudnak feltörni a polipok… Mikor végre rájött, szinte hangrobbanást idézett elő, úgy ordított bele a mikrofonba: - Soha, te hermafrodita szörnyeteg! Majd lecsapta a pajzsot és gondolkozás nélkül lőni kezdett minden energiával, ami csak volt az ágyúban. Arra az egy pontra, amit a szöszi nem sokkal régebben mutatott. És a cirkáló oldalán hatalmas fénygömb jelent meg és a blokkolás egy pillanatra megszűnt. Ben a gázkart akadásig előrenyomta. Mindegy volt, hogy talán belerepülnek egy csillagba vagy fekete lyukba, a lényeg csak az volt, hogy innen el! Az atomágyúk lövéseinek hullámai ide-oda dobálták a hajót, de mindannyian érezték, amikor végre átléptek a hiperűrbe: sikerült!
5. Fejezet, melyben a dúskeblű szösziről megtudjuk, hogy egy nemzeti hős
Az út hazáig viszonylag eseménytelen volt. Igaz, közben záporoztak keresztül-kasul a hiperfaxok: a Galaxiánus Birodalom hivatalos formában is tiltakozott az ellen, hogy a Földi Föderáció egy rombolóval megsértette az Űregyezményben kijelölt határokat és behatolt a polipoknak fenntartott területre, ráadásul agresszívan megtámadta az őket békésen igazoltatni akaró cirkálójukat. A Föderáció viszont tiltakozott az ellen, hogy egy diplomáciai hajót blokkoltak az engedélyezett útvonalon. A kakaskodó nyilatkozatok ellenére egyik fél sem volt érdekelt a konfliktus kiterjedésében, így a hiperfaxokat félretolták és házon belül rendezték a kérdést. Mint a hírszerzés információiból kiderült, Wadlabooból flottaparancsnok lett, Bent pedig a főnöke fogadta… - Nos, szép kis kalamajkát okoztál nekünk… - Nem tudom, miről beszél főnök. - Hát a kis csetepatéról, ott a 49. jeladó környékén… - Ismétlem, nem tudom miről beszél. - Ja… - csapott a fejére szeretett elöljárója. – Ezek szerint aláíratták veled a titoktartási nyilatkozatot. Ben kezdte kínosan érezni magát: - Sajnos nem áll módomban arról nyilatkozni, hogy az utóbbi egy évben aláírtam-e titoktartási nyilatkozatot. A főnök számára minden világos volt. - Ezek szerint először aláírattak veled egy nyilatkozatot, hogy nem beszélsz arról, hogy mi történt az úton, majd egy nyilatkozatot, hogy arról sem beszélhetsz, hogy bármit is aláírtál. Azonban nekem ebben az esetben meg van az anti-titoktartási nyilatkozatom, tehát előttem nem kell titkolóznod. Ben számára felragyogott a reménysugár: - Láthatom, főnök? - Természetesen nem, hiszen ez titkos. - Akkor hogyan beszélhetnék? - Ide figyelj, Ben. Most vagy mindent elmondasz nekem, vagy holnaptól az adminisztrációs osztályon dolgozol. Értve vagyok? Ben bólintott és mindent elmesélt, kezdve attól, hogy a polipok a remek sajtóvisszhang miatt figyeltek fel a miniszter útjára, azon keresztül, hogy az álvéletlen függvényeket ismerik a polipok egészen addig, hogy a szöszi csinibaba mutatta meg az ellenséges cirkáló gyenge pontját. Ezzel zárta le jelentését: - Azt hiszem, ennek a nőnek az agyműködését érdemes lenne modelleznünk és új álvéletlen függvényt csinálni belőle. Az ember azt hinné, egyetlen értelmes gondolata sincs, de közben hülyére veszi a polipok csúcsszámítógépeit. - Talán éppen ezért sikerült… Mert minden gondolata illogikus – gondolkozott el a főnök. - Éppen ezért kellene kikérnünk a minisztériumból pár hétre. Összehozunk egy csapatot és olyan hercig függvényeket rakunk össze, hogy a polipok az összes csápjukra csomót köthetnek, mire feltörik. - Erről ne is álmodj, Ben! - Miért? - Mert a miniszter úr minden vizsgálatot letiltott, aminek a szöszi lenne az alanya. - Indoklás? – esett le Ben álla sokadjára. - Nincs. Gondolom, attól fél, hogy rögzítenénk olyan emlékképeket, ami árthatna a karrierjének. Tudod, a közvélemény fene erkölcsös, nem szereti, ha egy föderációs vezető közköltségen szexturákat szervez magának. - Akkor kihagyjuk? - Úgy tűnik igen. A szöszi barátnőd megkapja a föld csillagot, a sajtó már úgyis úgy emlegeti, mint nemzeti hőst. - És én? - Ne panaszkodj… Nesze! – dobott egy kis bársonydobozkát Ben felé, aki röptében elkapta. – Te is megkapod azt a csillagot és vele az előléptetésedet. - És a pótlék? Valami a 75% felett, esetleg, ha már hivatalosan én is hős lettem? - Ne légy telhetetlen! Ne feledd el, hogy az adminisztrációs osztályon még meg van az a pozíció… És Ben nem volt telhetetlen: inkább ment volna vissza egy atompuskával harcolni egy polip cirkáló ellen, mintsem élete hátralévő részében jelentéseket és eljárásrendeket kelljen írogatnia. Magában ezzel le is zárta az ügyet, pedig annak még korántsem volt vége…
6. Fejezet, melyben hősünk meglepő dolgokat tud meg a dúskeblű szösziről
Néhány héttel később Ben cikornyás meghívót talált a postaládájában: a Föderációs Kormány hívta meg az expedíció eredményeit bemutató fogadásra. Miután a főnöke szavát vette, hogy az időjáráson és a hivatal dicséretén kívül semmit sem mond, elengedték. A fogadás első fele olyan volt, mint amire számított: kiültették a pódiumon lévő asztalhoz, de mikrofont már nem raktak elé, nehogy véletlenül egyetlen őszinte és igaz szó is elhangozzék. Meghallgatta a prezentációkat, miközben csak arra tudott gondolni, hogy a vizespoharába igazán rakhattak volna egy kis alkoholt is. Vagy sokat. Mellette a hasonlóan némaságra ítélt szöszi ült, vadonatúj ezredesi egyenruhájában feszültek keblei. Végtelennek tűnő időt követően véget ért a hivatalos program, a robotpincérek betolták az italokat. Ben feltűnés nélkül vételezett magának egy zöldes-kék koktélt, majd kiosont a palota erkélyére, hogy rágyújtson egy e-cigire. - Szia! Adnál egy szippantást? – szólította meg Viki. Szemmel láthatóan, az ő nyilatkozataira sem voltak kíváncsiak a firkászok, ruházata meg túl konvencionális volt ahhoz, hogy fotózgassák. - Persze! Parancsolj! - Köszönöm! – szippantott egy mélyet a műanyag rudacskából. – Az életemet mentetted meg. - Ahogy te is az enyémet. Belegondolok, hogy te egyből megtaláltad a hajónak azt a pontját, mit nem védtek energiapajzzsal. Zseniális. - A hülyék szerencséje – nevetett fel a nő. - Nem igaz. Utána számoltam, olyan valószínűtlen volt, hogy helyes pontot adsz meg, hogy az már lehetetlen. Többnek kellett volna lennie, mint a hülyék szerencséje. - Azt mégsem mondhatom, hogy szűz kéz szerencsét hoz, nem? - Hááát… Azt valóban nem. De akkor is tudni szeretném, hogy találtad meg a gyenge pontjukat. - Ide figyelj… Ha elárulom, akkor titokban tartod? – Ben észre sem vette, hogy a nő már nem a megszokott nyávogós hangján beszél. - Persze. Nevezheted megszállottságnak, de nem hagy nyugodni a kérdés. - Pedig nagyon egyszerű volt. Mi az, ami a polipoknak a legfontosabb egy hajón? - Nem tudom. Az üzemanyag? - Nem, üzemanyag nélkül még sodródhatnak addig, amíg egy mentőhajó rájuk nem talál. A sűrített víz. És mivel, a fizikai törvényei szerint, a vizet sűríteni sokkal nehezebb, mint az oxigént, a hajóikon hatalmas területet foglalnak el a tartályok. Erre ti is rájöhettetek volna. - És? - Gondolkozz! Hova érdemes rakni a tartályokat? Semmiképpen sem a tathoz, ahol átforrósodhatnak. De ugyanígy az orrba sem, ahol bármilyen baleset esetén megsérülhetnek. Hanem csakis a hajó közepére, közel a súlyponthoz. Keresnem kellett egy olyan pontot, ahol nincsenek ajtók és ablakok, hanem sima a felület. - A csudába! Igazad van, erre én is rájöhettem volna! de valami nem stimmel. Ha ez a legfontosabb kincsük, miért nem vontak fölé fix energiapajzsot? - Mert ha az kisül, fölforrnak és fölrobbannak a tartályok. - És miért nem építettek köré hagyományos páncélzatot? - Túl nehéz lett volna, a hajó súlypontját végzetesen felborítja. - Ennyi volt az egész? - Nem. Őszintén szólva, rájönni könnyű volt, de utána a kemény kobakotokba verni, hogy igazam lehet, sokkal nehezebb volt. - Bevallom, amikor rámutattál, nem hittem neked, de utána arra gondoltam, amikor a függvényeink nem működtek, hogy mit veszíthetünk? Végtére is egy emberi agy sokkal bonyolultabb, mint bármilyen függvény… - A francokat! – mondta dühösen a nő. - Tessék? - Csak képzeled, hogy logikusan jutottál arra a döntésre, hogy kipróbálod az ötletemet. Valójában… Láttam, hogy kétségbeestek. Hogy már egyetlen értelmes gondolatotok sincsen, hogy legfeljebb ösztönből cselekedtek. Hát, amikor láttam, hogy épp felém nézel, elkezdtem matatni a mellbimbóimmal. Eszembe juttattam magamat neked… És pozitív gondolatot társítottál hozzám, már nem a buta szöszi voltam, hanem egy nő, akinek élnie kell, mert kívánatosnak tartod. Már nem volt képtelenség, hogy kipróbáld az ötletemet. - Te egy zseni vagy – mondta elismerőleg Ben. - Te vagy az első, aki ezt mondod nekem… - Mert jól titkolod. - Persze. Egy okos embert sohasem engednének a körön belülre. Egy szeretőt, egy gondolatok nélküli szexuális tárgyat nem tartanak veszélyesnek, így bárhol ott lehetek. Ott vagyok Joe mögött, amikor a leveleit átolvassa, szerelmes szavakat suttogok a fülébe. És úgy válaszol, úgy dönt, ahogy akarom. A kezemben tartom, nem mondom ki, minél fogva. - És mi a célod mindezzel? - Tudom, amit senki sem akar tudomásul venni: a polipok háborúra készülnek az emberek ellen. Milliószoros túlerőben vannak, a föderációs kormány meg impotens barmok gyülekezete, kamarillapolitizálással foglalkoznak, a polipok helyett a tagállamok ellen harcolnak. És az a célom, ha kitör a háború, minden hatalom az én kezemben összpontosuljon. És tudom, hogy akkor lesz esélyünk ebben a küzdelemben. Nem sok, de valami azért mégis. - Miért mondtad el mindezt nekem? - Mert még jóval az út előtt kiszemeltelek. Azért akartam az egész utat, hogy jobban megismerjelek. Bevallom, Wadlabooval nem számoltam, de jól teljesítettél. - Kiszemeltél? Mire? - Hogy Joe szárnysegédje legyél. Mire kitör a háború, Joeból a föderáció elnöke lesz, és akkor te tervezheted meg a védekezést. - Joeból elnököt akarsz csinálni? Nem alkalmatlan ő erre? - Tökéletesen az. De a többi se jobb, azonban mi és azok, akiket még begyűjtök, mellette fogunk állni. Rendben, még le kell feküdnöm ezért a fél államapparátussal, de hidd el – húzta ki magát büszkén a szöszi – sikerülni fog. - Ebben biztos vagyok – nyugtázta Ben. - Akkor elfogadod a kihívást? - Van más választásom? - Van. Félreállsz és élvezed az életet. Emberi számítás szerint akármit is teszünk, a polipok elpusztítanak minket, akármit is teszünk. Kellemesebb élvezkedéssel tölteni az időt, mint kemény munkával. De ha meg kell halnunk, akkor, ahogy te is mondtad, ott a jeladónál, jobb a hősi halál. Tudva, hogy mindent megtettünk. - Én is így gondolom. Nincs más választásunk, ha szeretjük ezt a koszos bolygót és ezt a nyomorult fajt. Nekünk ilyen haza jutott. - Pontosan. Még azt akartam csak mondani… - de a szöszi már nem tudta befejezni a mondatot, mert Joe kilépett az erkélyre: - Kicsim, hát ide szöktél? Nem innál valamit? - Hááát – váltott át Viki a jól ismert nyávogós hangjára – Nem is tudom, Prüncikém…
