A férfi belépett a kávéházba. Még tíz perc lett volna a találkozóig, de nem szeretett késni. A sarokban egy sohasem látott ember ült, de megérezte, hogy az is ugyanarra vár.

- Elnézést… Ön is?

- Igen - válaszolt a másik.

- Még van pár percünk az indulásig. Leülhetek?

- Igen, parancsoljon. Igen, nemsokára indulunk. Bár nem hiszek benne, de ahhoz, hogy cáfolni tudjam, meg kell ismernem.

- Maga ezért akar elmenni, hogy ne lásson semmit sem? - csodálkozott a férfi.

- Igen… Ez a tudomány. Meg kell ismernünk a vizsgálat tárgyát, hogy cáfolni tudjunk. Miért? Maga elhiszi azt a sok butaságot, amit mesélnek arról a helyről?

- Nem is tudom… Nem. Én nem hiszem el. De a fiam talán igen.

- A fia? - csodálkozott el az idegen.

- Igen. Tudja, válunk. A gyerek az asszonnyal marad, tudja, mint mindig. De szeretnék adni valamit neki a hétvégéken. És gondoltam, ha megismerem a hegyet, akkor majd visszajövök vele.

- Ezzel akarja megvásárolni a szeretetét?

- Igen - válaszolta a férfi. - Mégiscsak jobb, mintha pénzért vett ajándékokkal akarnám, nem?

- Mitől lenne jobb? Mindennek meg van az ára. Mindeni megvásárolható. Minden üzlet. Az üzlet törvényszerűségei pedig állandóbbak, mint a természeté. Vagy maga nem tudta a felesége szeretetét megvásárolni, vagy ő a magáét. Az üzlet nem jött létre. Elválnak. Most a gyereke szeretetét akarja megvásárolni, egy olyan speciális szolgáltatással, mint az együtt töltött idő, miközben tudja, hogy előbb-utóbb őt is el fogja veszíteni.

- Maga mindent tud? Hogy képes így élni? - kérdezte kissé gunyorosan a férfi.

- Nehezen… - mosolyodott el a „tudó”. - Tudja, milyen rossz mindent előre látni? Nem hinni semmiben?

- Semmiben… Hiszen, aki mindent előre lát, az mindenről tudja, hogy elmúlik, hogy megbukik, hogy hamisnak bizonyul. Ugyanolyan unalmas, mint a maga házassága. Eltűnt az újdonság varázsa, utoljára kamasz koromban éreztem.

- Mint a házasságom? Talán igaza van. Tizennégy év után már nem tudunk semmi újat adni másiknak. Tudjuk, mikor mit fog mondani, hogyan fog reagálni. Régen egyszerűbb volt: az emberek harminc évig, ha éltek, akkor az „örökre” legfeljebb tizenöt évet jelentett. De ha mindent tud előre, akkor miért akar mégis felmenni a hegyre?

- Pont ezért. Nincs unalmasabb, mint a tudomány. Mindig ugyanazok a törvényszerűségek. Egy után mindig kettő jön. Néha egy pillanatra felbomlik egy rend, de akkor is előbb-utóbb kiderül, hogy csak egy másik unalmas törvényszerűség áll a háttérben. Aki ezt felfedezi, azt ünneplik, mint egy új világ felfedezőjét, aztán elfelejtik. Vagy ami még rosszabb lesz, őt is unalmasnak tartják. Mégis. Minden tudóst ez a remény éltet: hogy felfedez valamit, ami, ha egy rövid időre is, de megtöri az agyonszabályozott, unalmas világot. De ez is csak önáltatás.

- Akkor miért vállalkozik erre az útra?

- Szeretem magamat áltatni. Különben mi értelme lenne? De azt hiszem, itt az idő. A hegyjáró sohasem késik, azt mondják.

2. A patakparton

Az Úr így szólt Ábrámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked - Teremtés könyve

A két férfi kilépett a kávézóból, a harmadik, a hegyjáró már a patakparton cigarettázva várta őket.

- Indulhatunk? Hosszú út vár ránk - dobta el a csikket.

- Hosszú? - hitetlenkedett a tudó. - Megnéztem a térképen, legfeljebb egy fél óra. Ha nagyon lassan megyünk, akkor sem több, mint egy óra. Felesleges ez a nagy titkolózás.

A hegyjáró megrázta a fejét:

- Az út olyan hosszú, amilyennek akarjuk. Ha azt akarják, egy fél óra alatt is megjárhatjuk, de akkor nem látunk semmit sem abból, amit mutatni szeretnék.

A tudó hitetlenkedett, de azért ő is elindult a többiekkel:

- Honnan tudja, hogy mit szeretnénk látni?

- Nem tudom - válaszolta a hegyjáró. - Én meg tudom mutatni, amit ismerek, amit látok, de magukon áll, hogy ugyanazt látják-e, hogy hisznek-e nekem. A világ annyi, amennyit látunk és hiszünk belőle.

- Tudom, hogy valóban különleges vidéken járunk, tele van emlékekkel. De ezt a részt sokan lakják, nem hiszem, hogy lenne még újabb titka. De minden viszonylagos - bólintott a tudó: - a háborúban a kitörő német és magyar csapatok képtelenek voltak megtenni azt a rövid utat, amit mi most könnyedén bejárunk. Ők akkor egy másik földön jártak, mint mi most. Nekik ez egy harctér volt, a többségnek alkalmas hely a piknikre, de maga mindenféle ősi titkokat lát ebbe. Régen sokat mondogatták, hogy Magyarország véráztatta föld, titkokat rejt, csak le kell ásni érte. De senki se tuja, hogy az ásó csontokat, töltényhüvelyeket, vagy használt abroncsgumit fordít-e ki. Kinek van igaza? Ki tudja, hogy mit rejt a föld, vagy másképpen a múlt, ez a megfoghatatlan absztrakció?

- Valóban, kinek? - kérdezett vissza a férfi.

- Nekem - mutatott magára a tudó. - A világban nincs abszolút igazság. Nincs Isten, mert nem lehet bebizonyítani, hogy létezik, nincsenek örök természeti törvények, az új felfedezések lábjegyzetté teszik a korábbi örök érvényű igazságokat. Csak egyetlen mérce van: hogy én mit fogadok el. Az nekem az abszolút érvényű igazság.

- Nézze - mutatott fel a hegyjáró egy dombra. - Ez a várunk. Régen nem tudta senki sem, hogy hol van, azt se, hogy nem mese-e az egész, hiába szerepelt már a középkori haditérképeken is. Egyszer egy tudó, olyan, mint maga, elhatározta, hogy utánajár. Sokan kinevették, hogy a falu Atlantiszát keresi. Mégis, minden dombot átkutatott, felásott, kivéve egyet, ami a háza előtt volt. Azt a népek csak szarkavárnak nevezték, de ő nem adott a babonás hagyományokra. És gondolom, kitalálják, hogy végül hol találta meg a várat…

- Gondolom, itt - bólintott a férfi.

- Ez hibás párhuzam - vetette ellen a tudó. - Erről a dombról legalább a babona állította, hogy van itt valami. A maga dombjáról viszont senki nem mond semmit.

- És az igazság a benne hívők számától függ?

- Statisztikailag mindenképp - bólintott a tudó.

- De valamikor tizenkét férfi hitte azt, hogy a mesterük a Messiás, ma meg a világ nagyobb része vallja ezt. Akkor mégiscsak létezik Isten?

- Statisztikailag mindenképp - bólintott a tudó.

- Nekem felesleges filozofálgatás az egész - rázta meg a fejét a férfi. - Engem nem érdekel, hogy igaz-e vagy sem. Csak az, hogy hihető-e annyira, hogy fel tudjam használni arra, amire kell: magamhoz kössem vele a fiamat - és megpróbált rágyújtani, de a hegyjáró rászólt:

- Többet ezt ne tegye!

- Bocsánat… - nyomta el a csikket a férfi.

- A helyet tisztelni kell. Nézzen csak körbe, a kirándulókra: ők nem tisztelik a helyet, nem találnak meg semmit sem. Leköti őket a játék, a kirándulás, a beszélgetés. Ha meg akar látni valamit, akkor ezektől el kell szakadnia. Pár órára ki kell szakadnia a megszokásból. Csak akkor van reménye, hogy megtaláljon valami új igazságot, akkor talán nem hiába jött.

3. A réten

Gyerekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. Amikor a tanítványok észrevették, elutasították őket. Jézus azonban odahívta őket. „Hagyjátok - mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, hogy aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda - Lukács evangéliuma

Nemsokára az erdei ösvény kiszélesedett és rétté vált. A hegyjáró a patakpartra vezette őket.

- Érdemes kicsit megpihenni, később már nem nagyon lesz rá alkalmunk. Arrafelé vár minket a hegy - intett balra.

- Úgy látom, megy felfelé egy ösvény - jegyezte meg a férfi.

- De mi nem arra megyünk. A könnyebb úton nem találjuk meg, amit kerestünk. A Les-hegy nagyon ravasz. A vízmosások, a szakadékok keresztülhúznák a számításunkat. Én már évek óta járok erre, de még kétszer nem sikerült ugyanazon az úton végigmennem.

- Ez nem csak hókuszpókusz? - vetette ellen a tudó. - Az emberek már csak ilyenek… Ha valamit ingyen, egyszerűen kapnak, nem értékelik. De ha magas árat szabnak érte, akkor mindenüket feláldoznák, hogy megkapják. Maga is ilyen - nézett a férfira - a felesége nap mint nap magára mosolyog, hogy másról ne is beszéljünk, de ezt nem tartja semmire sem. Bezzeg, ha egy csinibaba mosolyogna magára az utcán, majd kibújna a bőréből. És mindezt miért? Mert az utóbbit nehezebben kapja meg.

- Ez nem ilyen egyszerű… - vetette ellen a férfi. - A feleségem már régen mosolygott rám úgy.

- És maga mikor mosolygott rá, ahogy ő szerette volna? - ellenkezett a tudó. - Nem arról van egyszerűen szó, hogy maga csak addig érzi magát férfinak, amíg újabb és újabb hódításokat tudhat a magáénak? Ugyanazt csinálja, mint nagyban az emberiség. Megszerez egy területet, civilizálja, azaz lerabolja, majd unottan, feneketlen éhséggel tovább akar állni, hogy újabb területeket hódítson meg. Most éppen bajban vagyunk, mert a globalizációnak köszönhetően gyakorlatilag az egész bolygót leraboltuk, tovább kellene állnunk, hogy újabb zsákmányt találjunk a naprendszerben, de ehhez impotensek vagyunk.

- Az Istenért! - kiáltott rájuk a hegyjáró - nem tudnának egy kicsit csendben maradni?

- Tudom - bólintott gúnyosan a tudó - különben nem halljuk meg, hogy mit mond a maga híres hegye.

- Aki olyan rengeteget beszél, mint maga, az csak a saját gondolataival foglalkozik, azokban merül el, az sohasem tud egy új, idegen gondolatot meghallani vagy felfogni.

- Jól van, nem akarom elvenni a játékát - ült le a tudó is a patakpartra. - Elismerem, szép ez a hely. Ha van időnk, akkor kicsit körbejárom ezt a rétet, mielőtt továbbmennénk. Van arra egy érdekes kő.

- Ne! - kiáltott rá indulatosan a hegyjáró.

- Miért ne?

- Mert nem akarom. Muszáj mindent megmagyaráznom? Ezt nem akarom és kész.

- Hogy várja el, hogy higgyünk magának, ha nem őszinte velünk?

- Én nem akarom, hogy nekem higgyenek. Higgyenek a saját szemüknek, a megérzéseiknek, ne nekem. Én csak azt kérem, hogy adjanak egy esélyt a hegynek - válaszolta a hegyjáró.

- Rendben - bólintott a férfi. - Ha ez kell magának, akkor nem nézzük meg azt a nyavalyás követ.

- Induljunk! - türelmetlenkedett a hegyjáró. - Még hosszú út vár ránk.

4. A patakmentében

A férfi csak ült a patakparton.

- Nem halotta? - sürgette a hegyjáró.

- Tudja… elgondolkoztam. Egy régi vers jutott az eszembe, Vogelweide, talán maga is hallott róla: „ha régi patakunk is másképpen folyna itt, mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait”. Talán nem is a patak változott meg, hanem én. De ugyanolyan hontalannak érzem magam. Csak nézem a patakot és szívem szerint örökre itt maradnék. A világ nem lenne szegényebb nélkülem. Nem akarok tovább menni. Úgy érzem, életem hátralevő részét itt akarom tölteni, a patak csobogását hallgatva.

- Nem fog menni - vette ellen a hegyjáró.

- Tudom - ismerte el a férfi. - Éhes leszek, hogy a még kevésbé nemes dolgokról ne is beszéljek. Az ember emberből van, ezt a feleségem is mindig mondogatta…

- Nagy igazság, nem tudom, miért nem védette le - mosolyodott el a hegyjáró. - De nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy itt mások a patakok, mint máshol. Máshol a patak azt jelenti, hogy a földben van egy hosszanti mélyedés, amiben a víz folyik.

- És itt?

- Itt más.

- Nem lehetne kicsit bővebben? Ha jól látom, szótári értelemben ez is csak egy patak. Kis hozamú folyóvíz két part között - csatlakozott a tudó is a társalgáshoz.

- De ennek a pataknak titka van.

- Mi? - kérdezte a tudó.

- Nem tudom. A patak őrzi a titkát. Csak azt tudom, hogy valami nem világos itt. Minden én sem tudok, csak azt, hogy vigyáznunk kell. Jöjjenek, mutatok valamit.

Pár perc gyaloglás múltán a patak már mélyen alattuk csobogott, az út meg egyre keskenyebb lett.

- Állj! - intett a hegyjáró. - Itt leszakadt az út, ki kell kerülnünk. Ezt akartam mutatni: nem tudom, milyen titka van a pataknak, de nagyon őrzi. Hiába vájnak utakat, a patak elmossa. Egyszer fel akarták duzzasztani, hogy strandot építsenek, de a víz elmosta a gátakat. Pedig ránézésre egy semmi kis patak. Biztos vagyok abban, hogy ha ott maradt volna, történik valami.

- Ez fantazmagória… - vetette ellen a tudó. -  A patakoknak nincs lelkük, csak az emberek ostobák és hiszékenyek. Rossz helyre építik az utat, nem figyelik meg a természeti jelenségeket, az objektív törvényszerűségeket. Egyszerűbb kiépíteni egy olyan filozófiát, mint a Feng Shui, mint odafigyelni a fizikaórákon.

- Nem lehet, hogy amit maga objektív törvényszerűségeknek nevez, az ugyanaz, mint amit én léleknek? - vette ellen a hegyjáró.

- Lehet - vonta meg a vállát a tudó, majd szárazon nevetni kezdett - Objektív természeti törvények és babona, egyenlő lélek! Meg van a törvényszerűség, amiről emlékezni fognak rám és amit nem tud majd meghaladni az utókor.

- Vigyázzunk! - szólt közbe a férfi. - Ha leesik a szakadékba, akkor már nem tudja továbbadni ezt az örök bölcsességet.

Az út kanyarulata után fehér sziklák tűntek fel.

- Talán megérkeztünk - szólalt meg a hegyjáró.

- Talán? - kérdezett vissza a tudó. - Nem túl bíztató, ha azt mondja, hogy talán erre vezet az út.

- Itt nincsenek utak. Sok úton el lehet indulni, de kétszer nem lehet ugyanazon az úton eljutni a célhoz. Ezt magyarázom. Itt nincsenek térképek, csak érzések. Hogy, ha felfele megyünk, akkor célhoz érünk. Ha rossz érzés tölt el, akkor kerülni kell, mert leszakadt az út, vagy valami hasonló.

- Ezeket a sziklákat láttuk a faluból? - kérdezte a férfi, hogy véget vessen a meddő vitának.

- Nem, ezeket a sziklákat takarja az erdő. Bár sokat jöttünk felfelé, de még mindig a völgyben vagyunk.

- Akkor hol vannak azok a sziklák? Meg mertem volna esküdni, hogy ezek voltak azok.

- Itt semmi sem az, aminek látszik - mosolyodott el a hegyjáró. - Néha az embernek a lelkével kell néznie a dolgokat, de néha az is elég, ha kinyitja a szemét. Azok a sziklák még jóval felettünk vannak. Kicsit várunk - halkult el a hangja - aztán elindulunk.

- Mire várjunk? - kérdezett vissza a tudó. - Ha a megvilágosodásra, akkor az sokára lesz. Üljünk le, mint Buddha a fa tövébe?

- Nem. Arra, hogy egyedül legyünk. Ne felejtse el, hogy tilosba fogunk járni, szigorúan védett területen, ahová csak a vadászok és a favágók mehetnek fel.

- Azt hiszem, ezt sohasem fogom megérteni - gondolkodott el a férfi.

- Mit? - kérdezett vissza a tudó.

- Hogy a természetet miért puskával és láncfűrésszel kell megvédeni.

Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!

Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?

Amit valónak hittem, nem volt tán sehol?

Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.

Most íme fölriadtam és oly idegen,

mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.

Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,

gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen.

Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,

erdőt irtottak erre, amott bedőlt major:

s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,

mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.

Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,

alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.

Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész

gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés

örökre már, ó jaj! - Walter von der Vogelweide

5. A hegyoldalon

Nem tudni, hogy a hegyjáró megérzéseire vagy emlékeire hagyatkozott-e, de az ösvény jól járhatónak bizonyult, rövid kaptató után megérkeztek a sziklákhoz.

- Kicsit pihenünk, addig nézzenek körbe - hagyta magára a hegyjáró az útitársait és kifeküdt egy sziklára.

- Nem tudom, hogy találunk-e fent valamit, de el kell ismernem, hogy már csak a kilátás is megérte - állapította meg a tudó és a mobiljával nekiállt fényképezkedni.

- Azt hiszem, én is felhozom ide a fiamat. Annyira más innen minden - bólintott a férfi.

- Fogadjunk, hogy most azt az agyoncsépelt közhelyet akarja mondani, hogy felül kell emelkednünk a hétköznapokon, hogy szebbnek lássuk a világot - gúnyolódott a tudó.

- Az emberek többsége egyszerű, banális igazságok szerint éli az életét, de nem állítanám, hogy boldogtalanabbak, mint azok, akik a magasztos igazságot keresik - vetette ellen a férfi.

- „Étel, ital, álom, elég ez a három”? Mozart jól mondta a varázsfuvolában.

- Magának miért fontos, hogy mindent lenézzen, hogy mindent bemocskoljon, amiben nincs része?

- Hogyhogy nincs részem? - hüledezett a tudó.

- Csak az tud ilyen megvetően beszélni ezekről a dolgokról, akinek nincs része benne.

- No, akkor magyarázza el, a zabálás, az ivászat és a horkolás filozófiáját! Van pár percünk, nem hiszem, hogy többre lenne szüksége.

- Valami olyasmi, hogy az étel nem csak a zabálást jelenti, hanem a családi vacsorákat is, az ital, lehet egy tokaji, amivel az ember a gyermeke születését ünnepli, az álom meg a nyugalmat, a tiszta lelkiismeretet, hogy azonnal el tud aludni, amikor lefekszik, ne forgolódik álmatlanul egész éjszaka, a lelkiismeretével viaskodva.

- Gyönyörű teória, csak épp ez szó sem igaz belőle. Nem maga mondta, hogy most fogja beadni a válópert, otthagyja a családját? Nem az az egész útjának a célja, hogy a fiát magához édesgesse? Ha ezek valóban olyan fontosak, miért nem nyel egy nagyot és marad velük?

- Elismerem, logikátlannak tűnik az egész.

- Nem csak tűnik, hanem az is! Én legalább becsületes vagyok. Nekem a kő az csak kő, a patak csak víz, nem képzelek beléjük semmilyen lelket vagy istenséget, amit aztán megtagadnék - indulatoskodott a tudó.

- Akkor legyen logikátlan. De én legalább hiszek valamiben, még akkor is, ha megtagadom.

- Megtagadva hinni? Ez nagyon üres filozofálgatásnak tűnik.

- Igenis, megtagadva hinni! Az ember csak azt tudja megtagadni, amiben hisz. Ha nem lenne benne hit, nem venné a fáradtságot, hogy megtagadja, egyszerűen csak elmenne simán az igazsága mellett - magyarázta a férfi.

- Akkor ezek szerint Júdás volt Jézus legjobb tanítványa? Hiszen csak neki volt olyan fontos Jézus, hogy Nagycsütörtök éjjel ébren maradjon Jézus miatt, miközben a kedvencei ott horkoltak az olajfák hegyén.

- Ez… - kereste a szavakat a férfi. - Ezen így még nem gondolkoztam el. De talán igaza van, Júdás kellett ahhoz, hogy Jézus meghaljon és így megváltást találjon az emberiség. Legalábbis, ha igaza van a keresztényeknek.

- Szóval - a tudó nagyon élvezte, hogy intellektuálisan megalázhatja a férfit, - a bűnöknek is lehet helye Isten, most a hipotézis kedvéért nevezzük így a magasabb rendű erkölcsi igazságot, tervében?

- Tulajdonképpen igen. Végtére is Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, hiszen halál sem lett volna.

- Nem gondolja - mutatott a tudó az alattuk elterülő medencére, - hogy ezzel a világ összes gazemberségét alapjában véve helyesnek ítélte meg? Júdás nélkül nem lett volna megváltás, éljen Júdás! Holokauszt nélkül nem jött volna létre Izrael, tehát Sieg Heil és Heil Hitler! Sztálin nélkül nem győzték volna le Hitlert, így éljen Sztálin! Tulajdonképpen, ha valaki elég hosszú ideig él, látni fogja, hogy egy tetszőleges hiba, egy azt követő, adott pillanatban zseniális döntésnek bizonyul. Undorodom magától.

- Tőlem? Csak azért, mert magának doktorátusa van és írt pár könyvet, amit soha senki sem olvas el, de jól mutat a könyvespolcokon? Maga miben más, mint én?

- Semmiben és mégis, más vagyok. Én legalább tiszta lelkiismerettel teszek mindent, amit teszek. Nem hivatkozom olyan ideológiákra, amit nem vagyok képes követni, nem találok ki különböző absztrakciókat, amivel igazolhatnám a saját nyomottságomat. Ha nyomott vagyok, legalább őszintén bevallom, ha meg igazam van, büszkén vállalom. El akarja hagyni a családját? Csak tessék! De akkor ne ríjon nekem arról, hogy milyen szép a karácsonyi vacsora.

- Hagyják már abba! - szólt rájuk a sziklák felől a hegyjáró. - Mit gondol, miért álltunk itt meg? Nem azért, hogy egymást tépjék, hanem azért, hogy kicsit elcsendesedjenek. Maguk is csak olyanok, mint a többiek. Állandóan magukkal foglalkoznak, nem tudnak kilépni magukból… Nem figyelnek semmi másra, se egymásra, se a világra. Még akkor sem vennék észre Árpád sírját, ha beleesnének. Menjünk! - indult el kicsit visszafordulva.

- Hé, rossz irányba megy! A hegy arra van! - kiáltott rá a tudó.

- Tudom. De maguk még nem készek rá, hogy felmenjenek. Kerülünk egyet, a város felé.

- Város? - csodálkozott a férfi. - Azt ne mondja, hogy még az is van itt.

- Nincs. Illetve nem tudom. Egy kis síkság, én neveztem így el. De jó tájékozódási pont, és legalább maguk is kicsit lehiggadnak, mire felérünk a várhoz. Mert különben hiába tettük meg az egész utat…

Bámulom az eget, kezed művét,
a holdat és a csillagokat,
amelyeket te alkottál.

Mi az ember, hogy megemlékezel róla,
az ember fia, hogy gondot viselsz reá?

Majdnem isteni lénnyé tetted,
dicsőséggel és fönséggel koronáztad.

Hatalmat adtál neki kezed műve fölött,
mindent lába alá vetettél:

minden juhot és barmot, a mezők vadjait,

az ég madarait s a tenger halait,
mindent, ami a tengerek ösvényén kering - 8, Zsoltár