A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin alkotóinak törzshelye...

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Aardvark
Aardvark irodalmi alkotásai
Alfredo Sagittarius
Alfredo Sagittarius irodalmi alkotásai
AlieNeetah
Alie irodalmi alkotásai
Andy Baron
Andy Baron irodalmi és grafikai alkotásai
Ardens
Ardens irodalmi alkotásai
A-G-Stone
A-G-Stone irodalmi alkotásai
Bori
Bori irodalmi alkotásai
Craz
Craz irodalmi alkotásai
damien
Damien irodalmi alkotásai
darklight
Darklight képzőművészeti témájú alkotásai
De_Profundis_Clamavi
Profundis irodalmi alkotásai
Dworks
Dworks grafikai alkotásai
Freeb
Freeb irodalmi alkotásai
Ili
Ili irodalmi alkotásai
kampeter
Kampeter írásos (prózai és verses) alkotásai
Krakatit
Krakatit rajzos alkotásai
Lehel
Lehel irodalmi alkotásai
LisaBlake
Lisa irodalmi alkotásai
Lylia
Lylia Bloom irodalmi alkotásai
Mab Tee
Mab Tee irodalmi alkotásai
maggoth
Maggoth irodalmi írásai
MasonMurray
MasonMurray irodalmi alkotásai
memphisraz
Memphisraz komoly és humoros írásai
menma
Menma irodalmi alkotásai
Mickey
Mickey Long irodalmi alkotásai
Mookus
Mookus irodalmi alkotásai
Ndy
Ndy irodalmi alkotásai
newenglandi87
Newenglandi87 irodalmi alkotásai
Nimretil
Nimretil irodalmi alkotásai
ordassykaroly
Miszter Ordassy irodalmi remekei. Abszurd és humor, elgondolkodtató és csak úgy...
pintyő
Pintyő irodalmi alkotásai
randolph
Randolph irodalmi alkotásai
Remete
Remete irodalmi alkotásai
Rozványi
Rozványi irodalmi alkotásai
Shaera
Shaera irodalmi alkotásai
szujonor
Szujó N. irodalmi alkotásai
Tejlor
Leslie Tejlor főképp rajzos alkotásai
Torkin
Torkin irodalmi és népszerűsítő tudományos írásai
tyllforest
tyllforest irodalmi alkotásai.
vilmosgal
Vilmosgal prózai alkotásai
Zora
Zora irodalmi alkotásai
MŰKEDVELŐ ALKOTÁS
FELHASZNÁLÓK által feltöltött alkotások
ITT IS FELTÖLTHETED ALKOTÁSODAT!
Ha nem találsz megfelelő kategóriát, töltsd fel ide és mi majd rendszerezzük! Ide azok is feltölthetnek, akik még nem regisztráltak...
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG



Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Tegyük-e az alkotásokhoz egyenként a rádióműsorba készített, onnan kiollózott hangoskönyveket?
Összes válasz: 30
      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


      REGISZTRÁCIÓS
      LEHETŐSÉG


Belépési neved: Vendég · Felhasználói csoportod: "Vendégek"  Jó szórakozást, Vendég! · RSS 2017-10-22, 02:50:46
NYITÓLAP » ALKOTÁSOK TARTALMI LEÍRÁSSAL » » Rozványi [ Alkotás hozzáadása ]

Kávémesék: a látó és az istenek

Az öregek azt mondják, hogy volt idő, amikor még nem az istenek uralkodtak felettünk, de szerintem ez csak buta babona. Ugyanők azt is mondják, hogy régen az embereknek királyaik voltak, akik hatalmas földalatti várakban acélparipákat tartottak, amiket ha elengedtek, városokat tapostak el a föld színéről, de ez is csak olyan buta rege, amivel a gyerekeket ijesztgetik a sötétben.

Nem, a világ ennyi: a falu, ahol élünk, a hegyen túl az elátkozott város romjai és az istenek, akik felettünk szárnyalnak, időnként lecsapva egy-egy áldozatra, hogy elvigyék valami titokzatos helyre, ahonnan soha senki sem jön vissza. Haljuk a susogásukat, ahogy tűzcsóvát húzva maguk után repülnek a fejünk felett, de nem merünk felnézni, nehogy minket szemeljenek ki maguknak. Ilyenkor úgy teszünk, mintha semmit se hallanánk, csak dolgozunk a tovább, míg egyszer a susogás sivítássá mélyül, ilyenkor tudjuk, hogy kiszemeltek maguknak valakit és fohászkodunk, hogy ne mi vagy a családtagjaink legyenek. Aztán egy csattanás és a szerencsétlen torokszakító sikolya, ahogy elragadják.

 

Ezen a napon sivítás egyre közelebb jött hozzám… Aztán az istenek karmait a hátamban éreztem, és felragadtak a magasba. Nem sikítottam, csak tágra nyílt szemmel néztem, ahogy a táj összezsugorodik alattam, a kis világ, ahol eddig éltem. Vége, gondoltam, de még halálom előtt repülök. Megtudom, milyen lehet istennek lenni, a magasból látni a földet, aminek eddig a rabja voltam. Aztán minden elsötétült.

 

Amikor magamhoz tértem, nem láttam semmit sem, hiába nyitottam ki a szememet. Éreztem, hogy a csuklómnál és a bokámnál összekötöztek. Valami sima érintett meg. Az öregek meséiben mindig úgy mondták, hogy az istenek ruhája selymes, de mivel senki sem tudta, valójában mi is az a selyem, ez nem volt több mint egy szólás.

- Ide figyel… - szólt hozzám egy zizegő, alig érthető hang. – Te mától nekünk dolgozol a barlangban. Ha jó leszel, nem lesz baj. De ha rossz vagy, akkor megtudod, mi az a rossz. Mi nagyon rosszat tudunk okozni annak, aki nem jó. Érted?

- Igen – bólintottam.

- Te nem látsz. A többiek mondják el, mit kell csinálni. Érted?

- Igen – válaszoltam. De közben mintha valami kis mozgást láttam volna magam előtt. Mégis, jobbnak láttam, ha ezt nem említem meg, hogy valamit érzékelek a szememmel.

- A műszak végén eloldozunk, amikor a többiek visszajönnek. Akkor kapsz enni és inni, aludhatsz. Utána, amikor a szirénát hallod, elindulsz, dolgozni. Érted?

- Igen. – Aztán csak a susogást hallottam, ahogy az istenek távolodnak és ott maradtam a földön. És, ahogy feküdtem, lassan látni kezdtem. A barlang, amiben voltam, inkább házszerű volt: egyenes falak, egyenes tető és mindenhol írások és furcsa képek. – Lá… - akartam suttogni, de rájöttem, hogy ezt a titkot meg kell tartanom.

 

Este megjöttek a munkások, eloldoztak, elém löktek egy darab kenyeret, de nem szóltak hozzám, hiába kérdezgettem őket. Csak órák múlva, amikor már a többiek horkolva eldőltek, érintette meg valaki az arcomat.

- Te vagy az új fiú – szólt hozzám egy rekedtes hang.

- Igen. Te tudod, hogy mi történt velem?

- Igen – válaszolt az öreg. – Azt hiszem, tudom. Mától az istenek szolgája vagy. A munka nem nehéz, mégis, mindenki belehal.

- De mit kell dolgoznom?

- Ismered a régi meséket? – kérdezte.

- Gyermekkoromban sokat hallgattam őket, de nem tudom, mire gondolsz.

- Nos, az ősidőkben, amikor még az istenek nem szálltak alá az égből, az embereken királyok uralkodtak. De ezek a királyok önzők és gonoszak voltak, ezért mindig háborúskodtak egymással. Egyre gonoszabb fegyvereket kovácsoltattak maguknak, hogy erősebbek legyenek a többieknél. A leggonoszabb fegyver az acélparipák voltak. Ezeket földalatti istállókban tartották, ahol nem árthattak senkinek sem, de amikor kiszabadult egy-egy ilyen paripa, egy várost el tudott törölni a föld színéről. Azután az égből alászálltak az istenek…

- És ellenük nem használtak az acélparipák? – kérdeztem csodálkozva.

- Nem… Egyesek azt mondják, hogy ha elszabadultak volna és az istenek ellen küldik őket, akkor nem csak ők, hanem az emberek is mind elpusztultak volna. Mások szerint, mindegyik király szövetkezni akart az istenekkel, hogy a többi királyt legyőzzék és az istenek nevében ők uralkodhassanak. Ezt már senki sem tudja – magyarázta az öreg.

- És nekünk mit kell csinálnunk?

- Nos, az acélparipák a föld alatt maradtak, viszont a fejükben rengeteg gonoszság van. Az isteneknek ezt a gonoszságot kell kiszednünk és odaadnunk nekik, hogy a paripák gonoszágából merítsenek erőt.

- És ha az acélparipákat ráeresztenénk az istenekre? Akkor nem szabadulhatnánk meg tőlük?

- Pszt! Ilyet még gondolni sem szabad. Az istenek kevesebbért is megölik az embert – kiáltott rám. – De még ha akarnánk is… Ezért tartanak minket sötétben. Hogy ne tudjuk meg, hogyan szabadíthatnánk ki az istállóból az acélparipákat.

- És ha lenne köztünk egy látó? – kérdezgettem tovább.

- Akkor talán… De nincs – zárta le az öreg a beszélgetést.

 

A munka nem volt nehéz. Amikor megszólalt a sziréna, egy hosszú folyosón kellett végigmennünk, aztán egy föld alatti üreghez értünk. Ez volt az istálló. Az acélparipa olyan volt, mint egy földbe ásott torony, a fejéhez valahogy felkapaszkodtunk, kibontottuk kalapáccsal, vésővel, aztán megpróbáltuk a magját, amiben a gonoszság lakik, kibányászni. Nap, mint nap, a sötétben valaki leesett a mélybe és szörnyet halt. Ha végeztünk egy-egy acélparipával, az istenek nagyon örültek, „reggel” tovább engedtek pihenni és valamit rákentek a kenyérre, amitől az finomabb volt. Mondom, nem volt nehéz, mégis egymás után hullottak el a társaim és nem csak balesetekben. Mintha betegek lettek volna. Ha valaki meghalt, a tetemét egy kútba dobtuk.

Nekem könnyebb volt, hiszen láttam, nem estem le, nem ütöttem be a fejemet a barlang falába, de titkolnom kellett, hiszen tudtam, csak így sikerülhet a tervem. Ha tudtam volna olvasni, gyorsabban célhoz érhettem volna, hiszen a falakon mindenhol írások voltak, de sajnos már nemzedékek óta senki sem értette a régi betűk jelentését. Néha egy-egy jelet érteni véltem: halálfej, az acélparipa egyszerűsített képe, áthúzott emberalakok, de a jelentésük sohasem állt össze.

 

Egy „este” elbújtam az istállóban. Hiszen sötét volt, a többiek nem vették észre, hogy nem vagyok velük, amúgy is, szótlanul telt az idő a pihenőben. Amikor meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyok, előmerészkedtem és keresni kezdtem. Nagy nehezen találtam egy járatot, amin végigkapaszkodtam és egy kis szobába értem. A helység nem volt nagy, épp csak két csontváz és egy furcsa asztal volt benne, amire gombokat varrtak. Hirtelen érhette őket a halál.

Az egyik csontváz kezében egy kulcs volt és az asztalhoz rögzített ki szekrényke felé nyúlt. Önkéntelenül is kivettem a kezéből és kinyitottam a kis szekrénykét: egy nagy piros gomb volt benne. Abban a pillanatban megértettem mindent: valami hatalmasabb erő, hatalmasabb, mint az istenek, adták meg nekem a látás képességét, hogy megtaláljam ezt a gombot, amivel az acélparipákat az istenekre szabadíthatom. De…

Megakadt bennem a gondolat: mi van, ha az öregnek igaza van és az acélparipák nem csak az isteneket, hanem az embereket is megölik? Akkor csak a halál szabadságát szabadítom a világra…

 

A kulcsot elrejtettem az asztal alá és visszakúsztam az istállóba. Ha mindenki meg is halna… Mi, akik a barlangban vagyunk, életben maradnánk. Hiszen az acélparipákat nem arra kovácsolták, hogy az istállójukban pusztítsanak. Vannak közöttünk nők és férfiak, ha véget ér az acélparipák vágtázása, előmerészkedhetnénk és újra benépesítenénk a földet.

Igaz, sokan meghalnának. De az istenektől végre megszabadulhatnánk és szabadon élhetnénk. És vannak más barlangok is.

Nem, ez túl nagy ár lenne. Nem ölhetek meg annyi embert a szabadság nevében. Nem kockáztathatom, hogy elpusztítsam a világot azért, amit a szabadságról gondolok.

Van azonban más lehetőség is… Pár napon belül az istenek elszállítják a paripa fejét. Ha akkor nyomom meg a gombot, amikor az éppen a hajójukon van, a zűrzavarban a társaimmal el tudunk menekülni. Szabadok lennénk, elmehetnénk a többi barlangba is, ahol más embereket tartanak fogva. És mindenhol felrobbantanánk az acélparipákat. Háborút kezdenénk az istenek ellen. És győznénk, hiszen a sorstól nem véletlenül kaptam azt a képességet, hogy lássak a barlangok mélyén, a szűk járatokban, ahová a nagytestű istenek nem férnek be.

 

Munka után, amikor már mindenki megette a kenyerét, a barlang közepére mentem és elmondtam a tervemet a többieknek. Elmeséltem, hogy az acélparipákkal fel tudnánk venni a harcot, ha nekieresztjük őket az isteneknek, amikor ők már a hajójukra vették őket. Hogy akkor mindenki bújjon el, majd, amikor a csatazaj elült meg tudunk szökni, hazatérhetünk a családjainkhoz és megkereshetjük a többi barlangot is, ahol a sorstársaink élnek. Hogy nehéz harc lesz, de nem reménytelen, hogy elűzzük az isteneket.

Ahogy számítottam rá, először mindenki kételkedett.

- Ha vesztünk, mindannyiunkat megölnek. Még azt a kevés kenyeret is elveszik tőlünk, amit munka után odadobnak nekünk.

- Előbb-utóbb mindenki meghal a barlangban. Naponta dobunk be egy-két holttestet a kútba. Néhány héten belül úgyis mindannyian halottak leszünk – válaszoltam.

Egy másik hang folytatta:

- És ha már nem élnek az acélparipák?

- Akkor nem történik semmi sem, az istenek meg sem tudják, hogy próbálkoztunk – nyugtattam meg. És jöttek egymás után a kérdések és mindegyiket megválaszoltam. Végül az öreg szólalt meg:

- Még ha minden úgyis lenne, ahogy mondod, képtelenség megcsinálni.

- Miért? – csodálkoztam.

- Egyértelmű. Nem látunk semmit sem. Vakon nem lehet elindítani a paripákat. Ki kellene találni, hogy adhatjuk ki nekik a parancsot. Évek óta dolgoznak emberek a barlangokban, még soha senki sem jött rá erre. Hogy képzeled azt, hogy most egy este alatt kitaláljuk mindezt.

Elmosolyodtam, az utolsó érvemet a végére tartogattam.

- Én tudom. Tegnap, amíg aludtatok, megkerestem azt a helyet, ahol kiadhatják a parancsot. Sőt, a kulcsot is megtaláltam!

- Hogy sikerült neked mindez? – hitetlenkedtek a többiek.

- Úgy, hogy én látok! – mondtam ki végre a hetek óta őrzött titkomat.

- Látsz???

- Igen. Ne kérdezzétek meg, hogyan, de látok. Így találtam meg az acélparipák titkát.

- Ezért ment neked olyan könnyen a munka… Egyszer sem hallottuk a jajgatásodat – morgolódtak a többiek.

- Igen, mert látok.

- De mi nem… - vette át a szót az öregember.

- Én látok helyettetek is.

- És ha mi nem akarjuk? – kérdezett vissza.

- Hogy lássak?

- Mi mind vakok vagyunk. Te más vagy, majdnem isten. És ha mi nem akarjuk, hogy valaki isten legyen közülünk?

- A szabadságot kínálom nektek! – kiáltottam kétségbeesve.

- Egy vak hogyan hihet egy látónak? Nem vagy közülünk való… Látsz.

- Kivezetlek titeket a barlangból és látni fogtok ti is.

- De most nem a szabadban vagyunk. Itt mindenki vak, csak az istenek és te nem. Honnan tudjuk, hogy nem az ő bérencük vagy? Hogy nem csak csapda az egész?

- Én… - kezdtem volna mondani.

- Fogjátok le! – kiáltott a vénember. – Aki ember, az nem lát a sötétben! Aki lát, az isten, az ellenség, ne higgyetek neki!

- Ember va… - akartam mondani, de betömték a számat.

- Mit tegyünk vele? – kérdezte valaki hátulról. – Szúrjuk ki a szemét?

- Nem! – hűtötte le az öreg. – Ha isten, az nem elég. Dobjátok be a kútba!

- Nem fog kirepülni?

- Igazatok van. Dobjatok még rá köveket. Akkor biztos nem.

 

Valamit a fejemre húztak, már nem láttam semmit sem. Csak azt éreztem, ahogy húznak a földön, majd behajítanak a lyukba.

Az utolsó dolog, amit éreztem a zuhanás volt. Repültem. Isten vagyok, gondoltam. Szabad.

Azután egy pillanat alatt mindennek vége lett. Nevethetnek az istenek.



Forrás:

Csoport: Rozványi | Hozzáadta: Rozványi (2014-12-13) | Szerző: E W

Megtekintések száma: 360 | Hozzászólások: 0 | Tag-ek(kulcsszavak): |
Összes hozzászólás: 0




Szólj hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett, akkor pedig azért...